Tolna Megyei Népújság, 1962. szeptember (12. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-30 / 229. szám
BÄRDOSI NÉMETH JÁNOS: SZEPTEMBER T1 ulajdonképpen — hallgass a nevem, mert... nem is tudom, szabad-e elmondani az embernek efféle igaz történetet? Annyiszor született már félreértés meg harag belőle, hogy — Eh! Döntsék el önök a vitát! Ismerek egy kitűnő bányászt, aki a régi paraszti élet tengerszemének fenekéről érkezett a bányába, még a felszabadulás előtt. Rövid idő alatt olyan karakán „gráner” lett belőle, hogy csak „bennszülött” odavalósi mondhatta volna róla, hogy Jani bácsi nem ott, valamelyik kolóniában született. Két dologról lett híres az öreg: nála jobban nem értett senki a bányamunkához s arról, bármiféle türelempróbát kiállt, csak egyet nem, hogy őt, vagy valamelyik csapattagját valaki igazságtalanul legorombítsa. Történt egyszer, hogy egy mérnö- köcske, ifjú, bohó, zöldfülű kezdő, aki nem ismerte a pusztáról a bányába szakadt ember rendkívüli érzékenységét, hebehurgya módon igazságtalanul megtámadta, megbüntette, holott azok követték el a kérdéses hibát, akiket Jani bácsiék váltottak. Öten is alig tudták lefogni! Tombolt, nyítt, őrjöngött, s csak azért nem rúgták ki haladéktalanul a bányából, mert... mert az esetben megállt volna a tudomány a VIII. szinten. A hibát egy vézna, sápadt, csupa csontbőr emberke követte el, akit csupán Jani bácsi példás irgalma tartott meg a csapatban; másutt tán még csorgatakarítást sem bíztak volna rá. Dehát Jani bácsi tudta, az illető nagycsaládos ember volt, s akár vaknak a látás, úgy kellett nekik az a kicsit nagyobb darab kenyér... A z Idő Gályája sebesen re■r*’ pült a Történelem Vizén, s egyszer csak — népünk nagy' szerencséjére — elkövetkezett a fel- szabadulás. Mindig szebb és emberibb lett Jani bácsi és bányásztársai élete. A kolóniából gyönyörű kétszoba-konyha-fürdőszobás, kertes saját családi házba költözött. Egyszem fiacskája lassan felcseperedett. Szegény Jani báLECKE esi tizenhárom esztendős kora óta kora hajnaltól késő éjszakáig robotolt, akár egy igavonó barom. Persze, hogy fiacskáját már a fúvó széltől is óvta. Le is érettségiztette, majd ... elkerült a fiacskája a bányamérnöki egyetemre. Jani bácsi epekedve várta a boldog pillanatot, amikor bányamérnökként tér majd haza a fia! Ez is elkövetkezett! S hogy Jani bácsi boldogsága még teljesebb legyen, ugyanabba az aknába helyezték munkára a mérnök-fiát is, ahol ő dolgozott. Hanem — ki tudná azt már így utólag megmondani, hogy ... hol, hogyan és mikor és... miért, de — valahol súlyos hiba fészkelődött Jani bácsi fiába. Már az első nap első órájában megtörtént a baj. Ne ijedjenek meg, nem szerencsétlenség történt! Bár... Jani bácsi szerint még annál is súlyosabb volt az eset! Éppen Jani bácsiék munkahelyére vezetett az újonc mérnök úr ellenőrző útja. Jani bácsi új ácsolatot igazított be az orton, nem mozdulhatott el a helyéről. Hej, pedig de nagyon szeretett volna! Ugyanis odakint a vágaton úgy bömbölt valaki, akár egy felbőszített oroszlán. Jani bácsi hök- kenten tekintett körül: mi történhetett? Kutató pillantása azon nal észrevette: vézna, csupa csontbőr csillése, az a nagycsaládos emberke még mindig nem tért vissza: fáért küldte az elébb. „Uramfia! Ugyan... mi baj lehet és ... ki rumlizik itt... éppen az én ortom előtt?!” Azzal még egy utolsót koppant fejszéje foka a helyére ugró süvegfán, aztán sebesen törtetett az öreg kifele. Majd eldőlt! Jézus! A... tulajdon fia ordibál!... Mégpedig: azzal a gyámoltalan kis nyomorult csilléssel! De úgy ám, hogy majdnem összemegy tőle a vágat! Amikor meglátja az apját, zavartan elhallgat. Ám még egy utolsó retteneteset morran: „De meglegyen egy óra múlva, mert lenyelem keresztben! Nem tűrök semmiféle mulasztást, majd megtanítom magukat a rendre!” J ani bácsi azonnal látja, a „mérnök szaktárs” észrevette: hiányzik néhány sínszeg. Ezért korholás jár, dünnyögte magában, amíg a csillése elsírta bánatát. „Mondtad neki, hogy ... három napja igényelted már a pótlást, de máig sem kaptad meg?!” Mondtam hát! De csak ordított velem, mint aki tigrisszart evett! Hallhatta a .kedves’ fiát... !” — Itt maradtok! — hörkent Jani bácsi társaira. — Mindjárt itt leszek! — És belezöttyent a csúz- dába, aztán kibukkant a bádogcső alsó végén, feketén, akár Lucifer, és tán száz méterre a szállítóvágaton utolérte a fiát. — Te... ! Mit csináltál ezzel a szerencsétlennel? — Megkapta, amit megérdemelt! — csattogott a legény élesen. — Megmondta, hogy harmadik napja jár a raktáros nyakára sínszögért? Igen, vagy nem? — Igen! — hőkölt meg a fia. — Akkor miért nem a raktárost kaptad el, ha ennyire meg akarsz bennünket tanítani a rendre, te!... Hát csak ennyit ér neked az apád jó hírneve, meg a becsülete? Legelső alkalommal, ahogy leszállsz, nekiállsz és szé- gyeníted magad? ... Tetejében — igazságtalanul pocskolod meg az embereket? — egyre jobban átforrósodott a hangja és vadul rugdosott a szíve. — Tudod-e, hogy én ezért húsz évvel ezelőtt egy nagyszájú mérnököt majdnem agyonütöttem ... ?! — Te — — Apám! — sápadt el a fiú. — Én ... azt tanultam az egyetemen: tekintélyt kell szerezni az embernek, különben ... a fejére rezeinek ... Hogy az ember nem tűrheti el, hogy visszaíeleseljenek ... IX anem ... azt mesélik a jó- lelkek, egy kurta óra múlva megállt megint a kas a VIII. szinten. Az új mérnök szállt ki belőle és az édesapjáék ortja felé sietett. A vágaton megint a vézna csillés toppant vele szembe. Vibrált a kis ember szeme a megdöbbenéstől. „Jézuskám! Most mi lesz...? Kikapott énmiattam az apjától.., Most... mi lesz? Megesz !...” — Hol is hiányzik az a sínszeg? — kérdezte meghökkentő szelíden az új mérnök és az overállja zsebéből előhúzott vagy hét szöget. A csillés áttetsző-vékony orcája egyszeriben boldoggá kerekedett. Micsoda ember is az öreg! Hogy meggyúrhatta a fiát!... Hát még a fia, hogy így és azonnal... engedett ... ! Egymás mellé guggolnak a pocsolyába, hogy megerősítsék a meglazult síndarabot. Ahogy ott szöszmötölnek, össze-összekoccan a válluk a buzgó igyekvésben. Ilyenkor zavartan egymásra mosolyognak, de nem mer szólni egyikük sem: „Hej, pajti, nincs itt a csavarkulcs ... A sínszeg leszedi így a körmünket... !” A csillés meg nem szólalna a világ minden kincséért sem. Hanem azt jól látja, a mérnök oldalát igencsak furkálja valami. Csobbanva hull az utolsó sínszeg a pocsolyába. Krákog a mérnök: — Elvtárs... Ne haragudjék rám! É~l... elhamarkodtam adol- dot! Ha tud — bocsásson meg nékem ... TVÍ inek ide további beszéd. A nyápic kis csillés boldogan vágja a mérnök elé kinyitott tenyerét, az meg beleüt. Nevetnek. Vastag, forró, dorozmás hang kondul meg a fejük felett: — A mérnök úr után talán londiner hordta a csavarkulcsot az egyetemen ... ? ! Azt látták volna, kedves olvasóim, milyen meleg-büszkén ragyogott az öreg vájár szeme. Hiszen ni, nem elveszett ember a fia: használt neki a lecke. Hunyadi József Ezüst nyárfa, arany nap. lassan vége nyaramnak. Lepereg a sok levél, látod, minek siettél? Vágyam immár elapad, jól esik egy öreg pad. Harcos hitem csupa rom, örülök, ha alhatom. Patak vize, füvek, fák, áldott lelke ölel át. Messzi élet, bor, kenyér, mintha búcsút intenél. GARAY JÁNOS nevét nem az úttörő költőké közt kell keresnünk, egy azonban bizonyos, hogy magyarsága, honszeretete mellett kitüntető hűséggel szólt szülőföldig, és a Balaton szépségéről. Nincs — Berzsenyi Dánielt kivéve — egyetlen régebbi költőnk se, aki Ezüst nyárfa, arany nap, maradj itt még magamnak. Őszi pompa, légy enyém, ezüst nyárfa levelén. Holdas esték, víg szüret, tárják ki a szívüket. Ne is legyen más szavam, csak aminek szárnya van. Élni, hinni, kell-e több. betölteni örököd? Ezüst nyárfa, ezüst fény, ragyogj lelkem ezüstjén. annyit foglalkozott volna a „magyar tengerrel”, mint Garay. Egy Garay-verset minden Balaton-lá- togató ismer, mert a tihanyi, kecskekörmöt árusító gyerekek az érdeklődés felcsigázására, az ő szép regéjének kezdősorait ismételgetik: SZÜTS LÁSZLÓ: Ä kis öreg Körülötte ünneplők tömege. Olajos volt az arca, a keze, olajtól feketéit rajta az ing, a nyűtt kalap, a nadrág. És amint ott állt, a karját összefűzve a mellén, ünneplők között egymaga úgy, olyan olajosán, feketén, ahogy a gépet oda hagyta épp, a gyár udvarán, hűvös délelőtt, egy régi sztrájk emlékműve előtt — azt gondoltam: Lám, ő van egyedül ünneplőben az ünneplők közül, ő tudja csak, hogy mi volt az a sztrájk, amikor rá is börtön mélye várt, s most ő formál a száján szavakat múltról, jelenről.., Pedig ezalatt nem csinált a kis öreg egyebet: hallgatta az ékes beszédeket, szájából szivar lógott és olyan komolyan állt ott — és olajosán — az ünneplők közt, a gyár udvarán, — hogy minden szónál több volt az talán. HATVANI DÁNIEL: Robbanással tele Ezernyi tá.j, út, fény forog velem. Szédítően gazdag az életem. Karomba dőlnek ringó városok. Porban, sárban fáradtan gázolok, ölelnek kristály-csillogó falak... Állok rongyos, rozzant tetők alatt. Pincék húsén hordókból kortyolok. Ujjam között a poshadt víz csorog. Meleg karokkal lányok fognak át. S elmennek, nem is nézve rám tovább. Gépkocsival suhanok, mint a szél. Vonatra várok, s faggyal ver a tél. Simogatnak hullámzó szép szavak. Körém a szitok-bombák hullanak. Neonok alatt füttyel járok én. Botladozom a bánat szögletén. Esték várnak tüzekkel, lázasan. Bolond dühökkel nyugtatom magam, így élek én, robbanással tele, mint n teremtés boldog istene, kinek iriz.é'űz int: a végtelen... Szédítően gazdag az életem. „A régi szép időkben egy szép királyleány, Aranyszőrű kecskéket őrzött Tihany fokán...” Halhatatlanná azonban nem ez tásával is foglalkozott, és féltő teszi, hanem hogy a magyar nép gonddal nevelte fiát a hon és a vidámságát, találékonyságát meg- nép iránti hűségre. Garay bátorörökítő „OBSITOS”-óval örökre lelkű édesanyjától örökölte köl- beírta nevét a magyar irodalom tői hajlamát és verseiben gyakor- jelesei közé. ta találkozunk a szülőföld iránti 1812. OKTOBER 10-ÉN szüle- hűség jeleivel. Költeményeinek tett Szekszárdon, apja módos ke- anyaga sokszor van kapcsolatban reskedő, anyja pedig Valter Zsu- Szekszárd. vagy Tolna megye torzsámul, aki leánygyermekek tani- ténelmével. „Csöndesen és némán emelődik az éves időnek Százados odva körül Szekszárd a nagy Bartina alján...” Ezekkel a sorokkal kezdi Szék- Garay iskoláinak egy részét a szárd múltjával foglalkozó egyik ciszterciták pécsi gimnáziumában versét, egy másikban pedig , , , „TOLNA HÜ FlÁ"-nak mondja veSezte, erről így emlékezik egyik magát. versében: „Az iskolát nem úgy tanultam én, Hogy édesen gondoljak vissza rá: Lelkemnek azt, mit vágyott, meg nem adta S így én viszont adósa maradék; Pécsett Virágon és Zalán futásán Csüggött szívem és Himfy ősregéin...” költője, de mostani, és soha el nem múló hírnevét az 1813-ban Ezzel is bizonyítva, hogy a ciszterciták iskolájára „édesen sose gondolt”, de itt ismerkedett meg Berzsenyi atyai barátja, Virág Benedek, továbbá Vörösmarty És Kisfaludy Sándor költészetével. A KÖLTŐ 1829-BEN költözött fel Budapestre és élete nem alakult szerencsésen. 1836-ban nősült, felesége Pap Márta, akivel csak néhány hónapig élt együtt, mert 1837 novemberében, már a gyászév Iptelfe után Babocsay Máriával lépett házasságra. Korának kedvelt és népszerű „Pozsony felől új zászló lengedez, Hír és dicsőség szele lengeti, Az ige rajt tisztán olvasható, Mit tennetek kell, fennen hirdeti: Függetlenség, önállóság é hazának, S közös szabadság minden hű fiának!1 AZ IDŐK MÚLÁSÁVAL Garay költészetének fénye megkopott, de a Szekszárdon valójában élt Háry János híre-neve még sokáig él és ragyog, s vele együtt él költőjének neve is. A haza, szülővárosával együtt, kegyelettel emlékezik meg születése százötvenedik évfordulóján a keletkezett „OBSITOS”-ának köszönheti. Ezzel a versével jelentékeny művészi diadalt aratott és napjainkban Kodá.ly Zoltán örökérvényű zenéjével Operaházunk és operaszínpadjaink kedvelt darabja, az ő „OBSlTOSÁ”-ból írt; „HÁRY JÁNOS”. Ez a népies humorú, elbeszélő költemény él Kodály „Háry-szvit”-jében is. Rokonszenvezett az 1848—49-es forradalommal és számos hazafias verse közül az 1848 március 9-én kelt költeményéből idézzük: költőről, aki gazdagította a magyar irodalmat és ki nehéz pályáját becsülettel küzdötte végig. Garay a negyvenkilencre következő reakció üldözöttje volt, és korán, élete negyvenegyedik esztendejében, Pesten 1853-ban halt meg. BORSI DARÁZS JÖZSEF CSOKONAI Felleghajtóján az est bársonya, a bánata meg felhők felett száll, pipája volt-e, mit tudom, bora minden örömök üdve: a pohár vele volt, mikor Lilla, az irigy meleg combjait nem bontotta rá, így maradt álmok vőlegénye, míg tüzet rakott a nyoszolyák alá. ESŐ Ezüstfonál a zápor, szakad a szürke felleg, valaki sír és gyászol, eget és földet ellep a zápor és a felleg. Fekszem az ágyban búsan, nézem a síró tájat, ebben a sűrű tusban ezer kis bánat áthat, ahogy nézem a tájat. Mióta, mikor kezdte a felleg és a zápor, már rámszakad az este, de nem csillan a távol, csak hull a könny, a zápor. Százötven éve született Szekszárd nagy költőfia, Garay János
