Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

1962-07-08 / 158. szám

1962. július 8. TOLNA MEGYEI VÉPŰJSAG 1 Köszöntjük a vasút dolgozóit I -w 951-ben ünnepeltük először a vasutasokat. 1 Az idén tizenkettedszer emlékezünk rájuk, az ország vérkeringését biztosító dolgozók­ra. Az erkölcsi megbecsülés egyik jele az, hogy évenként egy napon az ország figyelme a fekete­ruhás vasutasok seregére irányul. De nem esnek ki az érdeklődés középpontjából az év többi napján sem. Hisz naponta találkozunk velük. Gyakran hallunk hősies magatartásukról, mun­kahőstetteikről. A vasutasok, mint minden évben, az idén is készültek ünnepükre. Hagyomány a vasutas dolgozók körében, hogy új munkasikerekkel, ünnepi műszakokkal, a vonatok rendesebb köz­lekedtetésével készülnek e napra. Hírt adtunk arról, hogy milyen nagyszerű munkasikereket értek el a dolgozók: Terven felül árutonnák százait továbbították, olcsóbban és gyorsabban a tervezettnél. Mert itt, e fontos munkaterüle­ten sem lehet a tegnapi módszert jónak tartani. Egyre újabb és újabb, felfelé ívelő munkasi­kerekre van szükség, — a szállításra kínált áru ezt követeli —, hogy az ipar, a mezőgazdaság termékét, nyersanyagát időben a rendeltetési helyére szállítsák. A múlt hagyománya volt az, amikor még a "asúti munkát szakaszokra bontottuk. Most már megszűnő félben van, sőt kimondottan nem is lehet csúcsforgalomról beszélni. S ez jelzi azt, hogy egyenletessé válik az iparban, a mezőgaz­daságban a munka, nem kell az év végén kap­kodó, ésszerűtlen szállításokkal nehezíteni a lakosság ellátását, az áruk továbbítását. Amikor ma a vasutasokra gondolunk, s ed­digi szép eredményeinket vesszük számba, eszünkbe jut az is, hogy mit kell még tennünk. Tudják a vasutasok, hogy a mostani forgalom eredménye egy év múlva már a múlté lesz, nemcsak a szó értelmében, hanem úgy is, hogy magasan túlhaladják a mostani eredményeket. Ez az élet, egyre fejlődő hazánk életének, a szo­cializmus eredményeinek törvénye, követelmé­nye. Tegnap mintegy tízezer Tolna megyei vasutas a jól végzett munka megnyugtató tudatával ün­nepelt. Ma, nem feledve a kötelességet, százak állnak őrt a munka frontján. Dolgoznak úgy, mint máskor, nekik nincs ünnep. S ma, amikor meghitt családi környezetben a vasutas-dolgo­zók emlékeznek az elmúlt félév nagy munka­csatáira, már gyűjtik az erőt, az ötleteket, a jobbnál jobb megvalósításra váró gondolatokat, mert holnap újból harcba kell indulni, új mun­kasikerekért. * fS Csak az utasok előtt ismeretlenek Tucatnyi vasutas szakma is­meretlen azok előtt, akik nap mint nap íelszállnak a vonatra. Pedig a vasút, ez a hatalmas ap­parátus csak úgy működhet ered­ményesen, ha valamennyi szak­ma szorosan összehangolt rend­szerben végzi tevékenységét. Ez­úttal az utasok előtt kevésbé ismert, kiváló vasutas dolgozók közül mutatunk be néhányat. AZ ÜZEMGAZDÁSZ Csöppnyi kis iroda. Behallatszik az induló és érkező vonatok za­katolása. Itt, az állomásépület mellett dolgozik Dékány László üzemgazdász. Most sok a munká­ja. Igaz, máskor sem ér rá nap­közben újságot olvasni, de most a vasutasnap előtt különösen sok munkát ad a dolgozók versenyé­nek értékelése. S emellett még el kell látnia hivatalos munkáját is. Vonatok közlekedtetésének elemzését, a vizsgálat tapaszta­latainak írásba foglalását, javas­latával kiegészítve, mely mindig javít a munka minőségén. Vasutasokkal, akik kapcsolat­ban állnak, munkájuk folytán Dékány Lászlóval, beszélgettem az üzemgazdászi munkáról. Véle­ményüket egy mondatban lehet összegezni: Mindenkinek dolgo­zik. társadalmi munkát végez és lelkiismeretességéről példát vesz­nek nagyon sokan. — Nem unalmas munka — mondja —, pedig látszatra az, hisz naponta, éveken át, csak szá­mokkal viaskodom. A számok azonban elevenedni is tudnak. Lá tóm például, hogy egy-egy ki­mutatásban milyen vonatoknál szükséges beavatkozni, hogy job­ban menjen a munka. Elégedettek munkájával. S bíz­nak pontos adatszolgáltatásában. A NYUGDÍJAS Mohácsi Dávid január elsején ment nyugdíjba. Több mint há­rom évtizedes vasúti szolgálat után akasztotta piros jelzőzász­lóját a szegre. Évtizedig uta­zott, mint zárfékező. S amikor búcsút vett január elsején a vas­úttól, csak a munkától vett tu­lajdonképpen búcsút. Mert nem múlik el nap, hogy ne ballagna le az állomásra, megnézni mun­kában hagyott társait, bírnak-e a munkával, szükséges-e a nagy tapasztalat-tárházból valamit át­adni. S gyakran javasolja, hogy így vagy úgy csinálják a mun­kát, mert az jobb módszer. S megfogadják tanácsát. Tegnap, a dombóvári vasutas- körben tartott ünnepségen jutal­mat, kitüntetést kapott Mohácsi Dávid. Az esti vigadásban ismét összeült régi brigádtagjaival. A múltról, amikor még ő is dolgo­zott, a jövőről, amikor már ő csak tapasztalatával segíti a termelést, beszélgettek. S koccintottak az új sikerekre. A brigád, melyből Mo­hácsi elvtárs kivált, dolgozik to­vább. Fiatal került helyére. Sa­ját nevelése. A MŰVEZETŐ Nehéz megtalálni a fűtőházban Horváth István művezetőt. Min­dig ott van, ahol a legnagyobb szükség van irányításra. Nagy szaktudását kiválóan tudja itt hasznosítani, hisz a munka irá­nyítása nemcsak abból áll, hogy kiadja műszakkezdéskor, hogy a brigádok mit dolgoznak aznap, hanem a munka ezernyi fordula­ta, gondja kívánja, hogy meg­látogassa a kazánkovácsokat, a lakatosokat, hegesztőket, hogy tanácsával gyorsítsa, jobbá tegye a javító munkát. Mert ez a cél, s ennek érdekében szervezte mun katársait, csaknem száz dolgozót napi foglalkoztatását alapos elem­zés, vizsgálatok után úgy, hogy a javításra álló mozdonyok mindig határidő előtt kerülnek ismét a forgalomba. Irányításával, tanácsadásaival tucatnyi brigád a szocialista mun­kaverseny új formáját folytatja. A MŰSZERÉSZ Cirbesz Géza bácsi a szocia­lista munkabrigád legidősebb tag­ja. Az ősszel megy nyugdíjba. Négy évtizedes vasutas-múlt áll mögötte. S legtöbbet ebből a hosz szú, munkában töltött évtizedek­ből Dombóvárott dolgozott. Itt javítgatta a megsérült mozdony­műszereket, itt nevelte a fiatal szakmunkások seregét. Nyugdíja­zására készül. S ez nem abból áll, hogy napközben a várható megérdemelt nyugdíjévek pihené­sének, szórakozásának módozatait mérlegeli. Még most is, csakúgy mint évtizedekig, az egyik leg­szorgalmasabb brigádtag. Bí­zik abban, hogy jó szak­embert nevel Gyimesi Rudolfból, aki majd helyére áll a műszerész- pad mellé. Géza bácsi nyugdíjba megy. Nyugodt lesz pihenése. Hosszú munkássága után elége­dettség tölti majd el: megtett mindent, mi tőle tellett: becsü­lettel dolgozott. A KOCSIRENDEZŐ Faragó Flóri bácsi szocialista brigádjában dolgozik Szűcs Dé­nes fiatal kocsirendező. Az egyik legfiatalabb munkás, de szak­tudása, nagy tapasztalata becsüle­tére válna sok idős vasutasnak. Keresi, kutatja az újat, hogyan tudnák előbb, kevesebb költség­gel a vonatokat összeállítani. Amikor a kocsirendezők meg­alakították brigádjukat és elhatá­rozták, hogy a szocialista címért versenyeznek, Szűcs Dénes java­solta elsőnek: ne csak a munká­ban mutassunk példát, hanem a szakismeretek bővítésében is. S példája nyomán valamennyien részt vesznek a szakpiai tovább­képzésben. Szakelőadásokat hall­gatnak, készülnek a magasabb fo­kú vizsgákra, melyek feljogosít­ják őket, hogy felelősségteljesebb munkát végezhessenek. A vas­utasnapon kiváló dolgozó jelvény­nyel tüntették ki Szűcs Dénest, de tudja, hogy ehhez hozzásegí­tették társai is. „n vonatforgalmat nem gátolta” Egy síntörési jelentés végző­dik e szavakkal. A Hidas és Mórágy közötti szakaszon tör­tént az eset. A jelentés szerint Illés Géza vonalgondozó fedezte fel a törést, jelentése alapján Füleki János előmunkás brigádja — két órai munkával — elvé­gezte a síncserét. A brigád tel­jesítménye 140 százalék volt. A vonatok utasai nem is tud­tak róla, hiszen ez esetben — mint máskor is — úgy végezték el a törött sin kicserélését a vasútnak az utasok előtt isme­retlen katonái, hogy emiatt egy percet sem kellett késnie a vo­natnak. A pályafenntartási fő­nökségen is már csak akkor sze­reztek tudomást a dologról, ami­kor befutott a jelentés a síntö­résről és cseréről. Ha vasutasról van szó, sokan csak a forgalmistára, kalauzra, mozdonyvezetőre gondolnak. Ke­vesen tudják, hogy egy valósá­gos hadsereg őrködik vigyáz a pálya épségére, arra, hogy az induló vonatok biztonságosan meg is érkezzenek a rendeltetési állomásra. Kezdjük a legalsó fo­kon: ' A vonalgondozó naponta azzal kezdi a munkáját, hogy gyalog bejárja a rábízott öt-hal kilométeres pályaszakaszt. Az or­szág sokezer kilométernyi vasút­vonalát tehát egyszer minden nap gyalogosan bejárják a vo­nalgondozók. Ha súlyos a ve­szélyeztetés, két oldalt el­helyezi a sínre a durrantyúkat (ezek az állandó felszereléshez tartoznak) leállítja a vonatot. A legközelebbi őrházból telefonon jelenti az esetet a pályamester­nek, aki azonnal mozgósítja a veszély elhárítására a pályamun- kás-brigádot. A pályamester kétnaponként hajtókával, havonta egyszer pe­dig gyalog járja be a maga 15—25 kilométeres szakaszát, az előmunkás tíznaponként teszi ugyanezt gyalogosan. A szakasz­mérnöknek havonta 60—70 ki­lométer a „porciója”. A felsoro­lás korántsem teljes, felhőszaka­dás, vihar, hófúvás esetén a szokásos „menetrendtől" függet­lenül el kell indulni, hiszen a vihar olyan károkat okozhatott, amelyek súlyosan veszélyeztetik a közlekedés biztonságát. A vo­natnak pedig ha esik. ha fúj, menni keik FELLEBBEN a féltett titkok fátyla — Napló az ónodi országgyűlésről — Liszt Ferenc 58 levele — Az ország első zeneiskolája? — „Az úriszék ezennel elrendeli...” — nem tévedés, nem anakroniz­mus, bár annak hat. Régi ok­mányból — valamikor a XVIII. században keltezték — került ide ez a néhány szó. Az okmány pe­dig egy rakományra való hal­mazból, amit a szakértők családi levéltárnak neveznek. A gyűjtő- fogalom pedig ezt jelenti: a szek­szárdi levéltárban őrzik a régi nagy családok, grófok, bárók, földbirtokosok féltve vigyázott levél- és okmánygyűjteményét. A felszabadulás után került ide, s jelenleg a megyei levéltárak kö­zül csak a Tolna megyei rendel­kezik ilyennel. Jelentősége egye­lőre alig megfogalmazható, hi­szen az óriási anyag feldolgozat­lan. Évek munkája szükséges ah­hoz, hogy minden részletet fel­tárjanak, s a történelmi szem­pontból egyáltalán nem jelenték­telen okmányokat, adatokat rend­szerezzék. Az új szerzeményt bizottság Ismert történeti tény, hogy a török hódoltság alá került Tolna megyéből, aki tehette, elmene­kült. A főurak is mentek, s itt­hagyták prédául a töröknek bir­tokukat. A hódoltság megszűné­se, a török kiverése után viszont alig nyílt mód arra, hogy vissza­szerezzék javaikat. Csak két csa­lád: a Szárazak és a Daróczyak érvényesíthették ősi jogaikat, de ők is együttesen 32 ezer korona megváltást fizettek a bécsi ud­varnak. A javak azonban elpusz­tultak, s velük pusztult minden irat. A régiek helyett új főurak jöttek: Eszterházy nádor, a Wal­lis család. Mercy gróf, s mások, akik mindenként megfeleltek az udvar által felállított új szerze- ményi bizottság előtt. Ebből az időből persze kevés iratanyagot lehetett átmenteni. Talán a felvidéki Apponyi gró­foknak sikerült leginkább, ők északról 1270-ből keltezett ok­iratot őriztek. A mohácsi vésztől azonban igen gazdag a levéltárak anyaga. Olyan fontos dokumentu­mok kerültek például a kasté­lyokból a levéltár polcaira, mint az úriszék ítéletei, birtokrendezé­si és tulajdonjogi perek anyaga. A kor társadalmának politikai, gazdasági és kulturális életének tükrét szolgáltatják ezek, s képet adnak a népmozgalomról is. Ér­tékük éppen ezért óriási, s nem­csak megyei, hanem országos je­lentőségű is. Féltve őrizték a kas­télyok évszázadokon keresztül, s nagyon fontos személynek kellett lennie annak, aki betekintési nyert a titkokba, a történelembe. Legkevesebb a magyar sxó Bár az anyag most már egyál­talán nem titok, mégis csak be­pillantani tudunk az akták közé. S ennek több oka van. Az egyik: a főurak magyarul beszéltek a | legkevésbé, szívesebben levelez­tek és készíttették irataikat latin, német, francia, angol nyelven. Még a nagytömegű vers többsége is a felsorolt nyelveken íródott. Irodalomtörténetünk gyakran tapogatózik csak, amikor a kuruc háborúk korához ér, de történet­írásunk is sok feltételezéssel dol­gozik. Csak megközelítő becslés: a Benyovszky család hagyomá­nya erről a korról nyújt nagyobb méretű áttekintést. Bepillantást enged a kuruc-kori törvénykezés­be, a falvak, városok életébe mindannak, aki a „deák nyelv­ben” otthonos, mert ezek többsé­ge is latinul íródott. Ennek elle­nére azonban nagy érdeklődésre tart számot az az ismeretlen szer­zőtől származó napló, amit szer­zője az emlékezetes ónodi ország­gyűlésről készített. Fordítsunk azonban egy kicsit vissza, majd ismét előre. A ma­gyar középkor végéről 195 ok­mány ad megközelítően pontos képet. Az értékes iratok a családi levéltárakból kerültek elő. A ké­sőbbi korokról keltezett szerze­mények arról tanúskodnak: a csa ládok körül kialakult egy művé­szet-kedvelő tábor. Az Augusz levéltár 58 Liszt-levelet tartal­mazott, az Apponyiakéból viszont két Haydn-levét került elő. Hogy ész a megye xenei központja Apponyi zenebarát volt, elnö­költ a bécsi zenei társaságban is. Levelezése Haydn-nal innen ered. Persze véletlenül sem szabad azt hinni, hogy a főúr valami nagy zenei képzést akart meghonosíta­ni hazánkban. Az azonban bizo­nyos: tett valamit a zene terjesz­tése érdekében. Az ő irattárából került elő okmány arról a zene­iskoláról, amit 1813-ban Hőgyé- szen, a családi kastélyban szerve­zett. Itt általában Haydn-műve- ket játszottak, s azt is tanítottak. A szakértők még nem nyilatkoz­tak, de valószínű: ez volt az első nagyobb zeneiskola a Dunántú­lon, de lehetséges, hogy hazánk területén is. Sokféle, jelenleg még ismeret­len adat kerül majd elő a csalá­di levéltárakból. Bizonyára akad néhány meglepetés is, hiszen ilyen óriási irattömegben mindig kerül egy-két eddig ismeretlen dokumentum. A tervek szerint a megyei levéltár elkövetkező né­hány évi programjába illesztik bele az anyag részletes feldolgo­zását. Kíváncsian várjuk az ered­ményeket. hiszen népünk törté« nelmének több részlete rejtőzkö­dik még ezekben a háború után jóformán a kastélyromok alól megmentett naplókban, könyvek­ben, feljegyzésekben és levelek­ben. Sz. I. Elmulasztotta a tartásdíj fizetését A Szekszárdi Járásbíróság hat hónapi börtönbüntetésre ítélte Kónya István öcsény, Hunyadi utca 5 szám alatti lakost tartási kötelezettség elmulasztása miatt. Kónya István 1911-ben született, és 1947-ben feleségül vette öz­vegy Lozsányi Lajosnét. Két gyermekük született, az egyik 1948-ban, a másik 1950-ben. Kó­nya 1951-től különváltan élt fe­leségétől, a gyermekeket viszont az anya tartotta el. A bíróság az apát 200—200 forint tartásdíj fizetésére kötelezte gyermeken­ként. Kötelezettségét azonban nem teljesítette és ezért a bíró­ság már kétszer börtönbüntetésre ítélte. A büntetés kitöltése után az állami erdőgazdaságnál dolgo­zott, innen fizetéskor átutalták feleségének a tartásdíjat. Tehát egy ideig fizette a tartásdifat, és ezért megszüntették az idő­közben ellene indított eljárást is. 1961 végén Kónya azonban el­hagyta munkahelyét, állandó munkát nem vállalt, alkalmi munkából tartotta fenn magát, és ismét nem fizette a tartás­díjat. 1962 június haváig 2800 forint tartásdíj -hátraléka gyűlt össze. Kónya azzal a szándék­kal hagyta el állandó munsa- helyét, hogy ne tudják tőle le­vonni a tartásdíjat, a bíróságon pedig ázzál védekezett, hogy alig tudott annyit keresni, amennyi saját eltartására elég lett volna. A bíróság nem fo­gadta el a védekezést.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom