Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-08 / 158. szám
Elhidegülés A nnácska ezt nehezen, két fekete között, meséli egy sötét doháhyszínű és doháriyszagú safokbán. Előre- göt-nyed a kényelmetlen széken, iákönyököl a térdére, szép fehér kezei nyugtalanul kísérik szavait, — Hogyan jutottam el éh a mindent elnéző szerelemtől eddig az elhatározásig?! Képzelje, nyolc évvel ezelőtt, amikor ösz- szekerültünk, talán kötéllel se lehetett volna széthúzni bennünket. Mit mondjak? Berendeztünk egy szerény kis lakást, nem mondom, minden megvolt benrte, de a mostanihoz visZ'ohyítVa . mégis. szerénynek nevezhetem. Most van két nagyon rendes szobánk, komoly bútorzattal, szőnyegekkel, televízióval, háztartási munkákra kisebb-nagyobb gépekkel. Szóval minden megvan benne. És mi keltem. — Képzeljen el egy asszonyt, aki egyszerű munkásnőből technikus lesz. De talán ez nem is nagyon fohtos. Mert az, hogy én a szép környezetben szeretek szépen járhi, hogy ebben az egyre szebb, egyre ápoltabb, elegánsabb társadalomban szeretek divatosan öltözködni, talán akkor is fennállna, ha munkásnő maradtam volna. Talán így érthető. Tehát az igényeim felfokozódtak. Ne értsen félre, ez nem a régi értelemben vett igényesség. Nem. Egészen másról van szó. Semmivel se kívánok többet az élettől, mint amennyiért megdolgozom, amennyit megérdemlek. Az pedig annyi, hogy vannak rendes ruháim, fel tudok öltözni egy színházba, egy társaságba, amit régebben bizony nem tehettem meg. — Persze ez minden vonalon így vah. Elszoktam például attól, hogy munkába más ruhában járjak. Régebben az ócska holmit haszháltam erre, ina igényes vagyok. A hajamat se gondoztam így. Most hetenként rakatom. Ez az igényem. így érzem jól magam. — Na és eiek után tessék elképzelni a férjemét. Makacsul és indokolatlanul ócska ruhákban jár munkába, hiába teszem ki. neki a tiszta inget, megnézi, amit negyedik napja hord és azt mondja, ez még jó lesz1 szombatig. Mit mondjak? Én makacsul ragaszkodom a tisztasághoz, ő megjelenik előttem gyűrött gallérral, amin erősen látszik az izzadság, a barna piszok. Ezen kívül: a saját igényességem fokozódásával feltámadt bennem a másokkal szemben való igényesség is. Például régebben föl se tűnt, hogy egyik-másik férfi borolválatlanul lépett ki az utcára, vagy bo a munkahelyére, sőt steíhhákba, vagy vendéglőbe. Ma mindent észreveszek. Mi ez? Talán azt mondhatnám, hogy valami általános kulturális igényemelkedés. Vizsgálom az embereket, osztályozom őket és meg kell állapítanom egy pillanatban, hogy a férjém és közöttem valárhi különös szakadék lámad. Meg kell mondanom, nagyon szerettem a férjemet. Néhány évvel ezelőtt például el se tudtam képzelni, hogy irtózatosan lehangol, ha például piszkosnak látom a kézét, feketének a körmeit, vagy borostásnak az állát. Mondja, csoda az, vagy lehetetlen, hogy ilyen ..apróságok" lehűtenek, szinte'fel- dühösíte-nek egy asszonyt? Mi eZ nála? Egyszerűen lustaság, vagy igénytelenség? Nem tudom. — Elég az hozzá, hogy körülbelül két év óta egyre jobban kínoz ez engem. Fojtogatom, legyűröm magamban, de hiába minden: elönt az idegesség, undorodni kezdek tőle. keresem az alkalmat, hogy valamilyen formában közöljem vele, hogy így baj lesz, fellazulnak, talán el is szakadnak a szálak. — Szombaton este került sor az első összecsapásra. Ilyen délutánokon sakkozni jár, hét órára jön haza, ebben nagyon pontos. Nyolcra vacsorára megyünk. Kikészítem a sötétszürke ruháját, fehér inget, ezüstszürke nyakkendőt és várom. Most képzelje el, hogy bizonyos idő óta, amint említettem, mindent észreveszek rajta és szinte ösztönösén az az első gondolatom, amint belép, hogy biztosan izzadt a homloka, borostás az álla, feketék a körmei. Ajtót nyitok neki. Megcsókol. Elég ideges vagyok: hét óra múlt tíz perccel. Most már sietnünk kell. Látom, hogy ő is ideges. azt mondja nem kapott busz- csatlakozást. Én már készen várom. Belépünk a szobába. A sakkcsatáiról beszél, aztán váratlanul szembefordul velem: markába fogja az állát. csiszolgalja, sercegteli a szőrt, látom, hogy piszkos a köze és megkérdi: így elmehetek, Ugye, kisfiam? — Amit eddig lefojtottam magamban, tnöst ebben az' ideges pillanatban egyszerre kirobbant. Hát azt már nem! — mondtam és éreztem, hogy kigyullad az arcom. — Ilyen mocskosán, szőrösen én nem megyek veled! Miért — bámul rám. — Egyszerre beléd ütött, valami? Eléje állok, egészen közel, belenézek keményen a szemébe: Nem egyszerre ütött belém! — mondom. — Ez évek óta minden nap legalább háromszor belém üti Ez a hanyagság. ez az ápolatlahság. ez a nemtörődömség! Értsd meg: te járhattál így nyolc-tíz évvel ezelőtt, de azóta igényesebbek lettek az utcák, a házak, a vonatok, a lakások, az üzletek, minden! hadartam. — Éh is igényesebb lettem. Ne jöjj ki velem az utcára szőrösen, piszkos gallérral, nem bírom azt. éh nem tudtam megállni, én előrelépek, undorodom a szakállaktól, a piszkos galléroktól! És undorodom attól, hogy ezt te még természeteshek veszed! — Képzelje: ledobta magát egy karosszékba, fölbámult a menv- nyezetre és azt mondta: fújd föl szívem, akkor menj egyedül. Nekem jó ez így. engem te nem fogsz kicicomázni. — Átmentem a másik szobába. Bőgtem. Lehet, hogy ez gyerekesség, nem tehetek róla. Akár gyerekesség, akár nem, én belül, a lelkem mélyéh érzem, hogy ez a szakadás végzetes: nem érdé leél már a férjem. Elhidegülfem tőle. Apróságokon? Lehet. De el- hidegültern. Mi lesz most? Indítsam meg a válópert? Vagy neveljem? Ki adhatna tanácsot? — Ma este megint lomposan jött haza. Persze akkor nem mentünk el vacsorára. Leszaladtam a lakásból. Felhívtam a barátnőmet, sírtam. Kicsi dolog ez? Lehet. Én ideges vagyok. Nem tudom, mi lesz. Elhidegülfem. Hiá ba beszélek neki. Azért mond tam el. hátha más hasonló férfiak meggondolják magukat. Igen, kérek még egy duplát. Alig bírok az idegeimmel. Este még talán, tálén . . . megpróbálok beszélni vele. Ormos Gerő KÖNYVHÉTI A könyvsótor előtt a böngészők között egy alacsony férfire lettem figyelmes. Hol ezt, hol azt a könyvet vette a kezébe, átfutotta az ismertetést, nézegette az illusztrációt, felmérte az írót és az alkotást, utána habozott kissé, a pénztárca teherbíróképességével mérhette össze a kínálkozó élvezetet, s attól függően, hogy a mérleg serpenyője merre billent, félretette a kiválasztott darabot megvételre, vagy vissza a többi közé. Az aktatáska tűnt először ismerősnek. Mintha már láttam volna valahol. Nagyon homályos és nagyon bizonytalan volt az emlék. Jobban szem- tigyre vettem emberemet. Éppen köszönt valakinek, jellegzetes, gyors mozdulattal kapta le őszülő fejéről a kalapot. Felkiáltottam a meglepetéstől: — Horváth bácsi! — Vagy harminc évvel ezelőtt minden délután ugyanabban az időben, kezében ezzel az aktatáskával haladt el Horváth bácsi házunk kerítése előtt. Mi már túl voltunk az aznapi iskola gondján, s az udvaron játszottunk, ő pedig akkor jött haza a hivatalból. Az idő tájt huszonhat-huszonnyolc éves lehetett, a mi számunkra mégis bácsi számba ment. A korkülönbség tette ezt, de halk- szavú, magányos természete is tiszteletet parancsolt. A szomszéd házban lakott egy öreg néninél. A nagy diófa alsó ágáról a szobájába láttunk. Megérkezése után kezet és arcot mosott. Ruháját háziköpennyel cserélte fel. A táskából kivette a hideg vacsorát, s csendesen elfogyasztotta az asztalon. Utána könyvvel a kezében az ablakhoz ült. Apámnak gyakran panaszkodott, hogy nem olvashat eleget, pedig szenvedélye az olvasás. Ez teszi gazdaggá az életet, mégis olyan nehezen jut hozzá. Sokszor visz haza hivatalos munkát, fáradt is estefelé, és hamar elnyomja az álom. A köny vespolcra így egyre több könyv kerül olvasatlanul. Talán majd lesz rá alkalom, biztatta magát. Ez az emlék maradt meg róla három évtized után. Más városba kerültünk, el is feledtem, míg be nem következett a véletlen találkozás. Nem ismert rám. Mikor megmondtam, hogy ki vagyok-, megölelt. Kérdezte sorsomat, mondtam magamtól is. — És Horváth bácsi? — Élek öregesen. — Család, feleség? Intett, hogy nincsen. Elhallgattunk. Zavart csend támadt. Aztán arca mosolyra derült. — Könyveim száma viszont több mint háromezer. — Ez igen! — tört ki belőlem a lelkesedés. — Csak olvasni nem érek rá. — Elszomorodott. — Jövőre nyugdíjba megyek, akkor pótolom a mulasztást. Tudod mit, öcsém, nézd meg a könyveket! Rezeda utca nyolc szám alatt van egy szoba-konvhás főbérletem. Megígértem, hogy felkeresem. Elváltunk. Két hét se telt el, az esli órákban csöngettem a Rezeda utca 8. számú ház egyik első emelet' lakásának ajtkján. Nem nyitottak ajtót. Vendéglőben vacsorázik Horváth bácsi, gondoltam. A nappali hőség felengedett. Hűvös esti szél frissítette a fülledt nyári meleget. Tettem egy sétát magam is. Bo lyongtam a város villanegyedében, ahol jázminillattól terhes a levegő. Jó érzés lehet- itt nyugdíjasnak lenni, Horváth bácsi élvezni fogja az olvasást. Visszatértem. , Csengettem ismét. Hosszabban és többször. A szomszéd lakásból egy csinos szőke nő kiszólt: — A Horváth bácsit keresi? — Igen, őt. — Tegnapelőtt temették szegényt. Talán az arckifejezésem döbbentette meg, úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik. — Napokig nem láttuk. A hivatalból is érdeklődtek utána, mert nem jelentett beteget. A házfelügyelő lakatost hívott és behatoltunk a lakásba. Az íróasztalra borulva találtuk. A szobában égett a villany, s megmerevedett uj iái közül kicsúszott egy regény. Bakács Tibor CSANiTI LÁSZLÓ: Nyári j egy set fii %et Q Ó, ez a nyár és még egy, s újra még egy, hány nyár kellene, derűs istenek! A láng-nyárban most minden tiszta fény lesz a táj is, mely a boldog képzelet és a valóság szövedéke. Mélyebb a csend és napról napra közelebb a csillag, mintha aranyliíd vezetne a dolgos napokból a végtelenbe. Lilás fény. A nyári alkonyatban minden megállt és vár mozdulatlan, a tűzlepkének még szárnya se rebben, a tikkadt kút is elaludt a kertben, s az ideges napraforgó sárga tányérja ráhullt a délutánra. Titkuk sincs, a munkás nyár színig telt csűrrel várhat fagyot és decembert, mint a gazda, ki botjára dőlve felmagaslik az örök időbe. Esztergomban — Szekszárd szülötte nyomában A Magyar PEN Clubba tömörült írók kis csoportjának immár hagyományossá vált szokása, hogy meglátogatja hazánknak egy-egy irodalmi nevezetességű táját. Tavaly — — 1961. május 6-án — a balatonfüredi Tagore ünnepségen vettünk részt, ez idén Esztergom — a Babits Mihály emlékmúzeum — volt a végcél. A városon a Babits-múzeum épületét hordozó hegy felé indulva, a vándor mind magasabbra jut, és amikor kifulladva megérkezik az egykori Ba- bits-ház eresze alá, egyszerre elfelejti a szörnyű kapaszkodót, mert olyan táji szépség — sőt, gyönyörűség — tárui ki előtte, hogy csak hosszú idő után jut eszébe megvizsgálni a falat, amelyre Babits valamikori vendégei — köztük Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Nagy End- réék, Weöres Sándor és a magyar irodalom annyi tündöklő értéke — rótták fel nevüket. A fényképekkel, műtárgyakkal, emlékekkel gazdag szobából is a pillantás óhatatlanul kifelé száll. Lenn a Duna ezüstszalagja kanyarog és azon innen a magyar tájék, és magyar város szépségei váltogatják egymást. Mindjárt a hegy alatt Esztergom legújabb épületei koszorúzzák, ölelik körben a vén város ódon házait, kertjeit, templomait, kulturális intézményeit, műhelyeit, gyárait. „Száradt tőke, únt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi Jóság, mint letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Oh, jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Mondják idebent az emléktárgyak, Babits halotti maszkja, de mégsem szomorodom el, sőt, egyre inkább elfelejtem a szomorúságomat, és útközben tnár csak a városban nyüzsgő utazókat, bámészokat és a vizsgálódó, nevetgélő, vakációzó ifjúságot bámulom. Ezen a kicsit szeles, kicsit felhős, hűvös nyári napon lelt ház volt Esztergomban és a fürdőszálló színháztermében alig jutottunk helyhez, Icörülöt- tem Szekszárd ifjú diákjai zsongtak. A költő szülővárosa is meglátogatta a költő kedvelt városát. BORSI DARÁZS JÓZSEF njjtn zLk a maqi/ar ! Eleink, Széchenyi, és a többiek felcihe- lődtek, beszálltak a postakocsiba, előbb megírták végrendeletüket, és hónapokig tartó utazásokat tettek. Utazásuk ázön- ban hiányos volt, mert vein ismerték a Pick-szalámit. így legfeljebb egy-egy híd tervét, élményt, szerelmet, képet hozhattak haza. De hova juthattak volna néhány rúd jóféle szalámival?! Ez a hiány szerencsére pótlódott. Ismét utazik a magyar, végrendeletet ugyan nem ír, de sokkal jobban felkészül. Az utazásban ma már nincs meglepetés. Ez Is tervszerű. Kell hozzá papír, ceruza, meg két lista. Az egyiken az, hogy mi kell, a másikon meg, hogy mi, mennyibe kerül. A bőröndben meg ott szorong a Pick-szalámi. Maga az út nehéz, és fáradtságos. Egy ilyen igazi utazó alig ér rá a tájat figyelni, kell az erő a „cucc” elsózásához. Legfeljebb végigultizza az utat, hogy kondíciója le ne törjön. Ha odaér valahová, a bennszülöttek. akik az ilyen karavánokat jól ismerik már, canoejukban körülveszik őket, és az újabban mindjobban elharapódzott nemzetközi csencs- nyelven megkérdezik őket: — Szalámi? Világutazónk erre őrült mutogatásba kezd, hogy véletlenül félre ne értsék. — Zwei, dva, two! Nylon! És kezdetét veszi az állami kereskedelem kifejlesztése, némi maszek színezettel. Két hét és megtér magyarunk. Ez az idő épp elég volt arra, hogy misszióját teljesítse. Nyugodt, megérdemelt fáradtsággal tér meg az édes anyaföldre. legfeljebb még a hátáron adódik némi szorongása, amilcoris egy zabszem sem ferne el a füle mögött, de a gondviselés és a gyámoltalan, tehát nem vásárló utazótársak segítségével megoldódik ez is. Aminek folyományaként a szomszéd örökbefogadja a „cuccot", vagy öt kilométeren át. i így utazik magyarunk szerte Európában. Megtalálhatod a Hradsin falánál, amint nékidülleiZke- dik az évszázados falaknak és nylont cserél Pick-szalámiért. Ott koszrog az Eiffeltorony árnyékában és kölnivizet cserél szintén Pick-szalámiért. Milánóban pulóvert, a Duna deltájában angolnát cserél. Becsben töltőtollat. Mintha nem lenne mindebből idehaza elég! — Szép ez az ügybuzgalom, de még kevés. Ki lehetne ezt terjeszteni távolabbi tájakra is. El lehetne még cserélni Egyiptomban a gizehi piramist, Japánban néhány gésát (hadd örüljön itthon az asszony!) Indiában bengáli tigrist és Mekkában Allah sza- kállát, Szintén Pick- szalámiért. De azért nem ártana néha mással is foglalkozni. A töltőtoll elromlik, áz Eiffel-torony marad. A nylon kimegy a divatból, Róma marad. Ami meg véletlenül nincs idehaza, az egy éven belül úgy is kapható lesz. Hát érdemes akkor?! Szöllősy Kálmán
