Tolna Megyei Népújság, 1962. július (12. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-04 / 154. szám
4 TOLNA MEGTKI NEPtJJSAO 1962. július í. B. B. a barátnőm Levelek a Champs Elysée-röl — Központi cím: MOSZFILM Stúdió Moszkva — Sztárok a dobozban —- Gyűjtőszenvedélyem valahol onnan ered, ahol általában a diákláhyok filmszínészek iránti rajongása kezdődik. Még az általános iskolákban, a padok alatt dugdostuk az újságokból kivágott sztárképeket, aztán valakitől hallottam, hogyan lehet eredeti fényképeket szerezni különböző filmszínészekről. — A módszer igen egyszerű. Ha sikerül megszerezni egy-egy «színész képét, akkor levélben egy üres, saját címemmel ellátott borítékot küldök, és anélkül, hogy egy sort is írnák melléje, pár hét múlva megérkezik a dedikált fénykép. Én csak ezeket gyűjtöm. — Megkönnyíti a gyűjtést, hogy egyes országok színészei egy címen megtalálhatók. A szovjet művészeket MOSZFILM Stúdió, Moszkva, a franciákat Uniffance Film, Párizs, Champs Elysée 77, az olaszokat Unitalia Film, Róma, Via Vento 108 címen lehet megkeresni. Filatélista Lollobrigida — A színészek általában minden ellenszolgáltatás nélkül küldik a képeket. Gina Lollobrigida azonban úgylátszik, maga is gyűjtőszenvedélyű, mert csak azokra a levelekre küld fényképeket, amelyekben egy-egy sorozat bélyeget küldenek az ő címére. B. B., azaz Brigitte Bardot már bőkezűbb). Egyszerre négy fényképet küldött, igaz, ezeken az aláírás nem valódi. Nála úgylátszik, „nagyüzemben” megy az autogram adás, mert a képekre bélyegzővel ütötték alá a nevet. Ferharidel mindenkinek sajátkezűig ír alá, Martin Carol és Raf Vallon pedig névre szólóan dedikálta a küldött fényképeket. A piramisok országából is érkezett levél, a Mennyei pokol című film két főszereplője küldte, akik egyébként házasok. A kép érdekessége, hogy nevüket nemcsak római betűkkel, hanem az egyiptomi hieroglifákkal is aláírták. Kilencvennégy kép, kisebb-na- gyobb, színes és fekete-fehér hever az asztalon. A tulajdonosuk Zs. M. gimnazista lány, nagy „szakértelemmel” csoportosítja őket. Batalov, Bisztrickája, Bon- darcsuk épp úgy szerepel közöttük, mint Bara Margit, vagy Brigitte Bardot. Ez is egy gyűjtőszenvedély, és amint elmondja, nem több annál. Nem akar filmszínésznő lenni, és nem is tekinti a sztárokat példaképének. Egyszerűen csak gyűjti őket, mert kikapcsolódást, szórakozást jelent neki. Akit a klubja népszerűsít Az egyik legnagyobb kép a tengerentúlról érkezett, Califor- niából, Beverly Hills-ből. Híres énekes—színészt ábrázol, amelyet nem ő maga hanem a róla elnevezett klub küldött. Pat Boone fényképe a klub cégjelzéses borítékában érkezett Szekszárdra. — Most a nyári szünidőben lesz ráérő időm — mondja végül Zs. M. — és úgy tervezem, hogy egy albumba rakosgatom be a képeket, mindegyikhez feltüntetve, hogy mikor érkezett, és azt, hogy melyik színészt, milyen filmben láttam. MONOSTORI MIKLÓS Szétszedem a ssőlőhombinát kőkerítését Ácsorogtam a múlt napokban városunk büszkesége, a szőlökom- binát udvarán. Várakozván, unalmamban a kőkerítésre dőltem és lakáskulcsommal divatos sláger taktusát kopogtattam. Egyszeresük hallom, hogy nem oly élesen kopog a kulcs, mint kezdetben, s nézem a helyet, ahova, ütögettem. A cement bevonat ijesztően foszladozni kezdett gyenge kulcsom még gyengébb ütögetéseitől. Ennek fele sem tréfa, ijedtem meg, míg mások becsülettel dolgoznak, én itt kárt teszek a társadalmi tulajdonban. A pillanatnyi ijedtség után gondolkodásom dialektikája kezdett helyrebillenni, s kerestem az összefüggést kulcsom ütögetései és a cement bomlása között. Korszakalkotó felfedezést tettem: nem szabadna annak a cementnek felrepedeznie, szétmállania, gyenge kulcsom gyenge ütögetései alatt. Tehát rossz lehet a cement. Gyorsan szétnéztem, s mikor meggyőződtem róla, hogy senki sem lát, újabb helyeken próbálkoztam, ütögettem a cement bevonatot. S a cement újabb helyen mállóit, repedezett, bomlott. Bizonyságul, hogy nem végeztem rossz minőségi ellenőrzést, egy követ teljesen ki is termeltem a keritésböL Hát így építették meg ezt a kőkerítést a komlóiak! Bosszankodtam, csóváltam a fejem, aztán „megnyugodtam”, mert hallottam, hogy nagyon sok kivitelezési hiba van még, amit ugyancsak a komlóiak követtek el a szőlő- kombinát építkezésénél. El ne áruljanak Kedves Olvasóim, én most megsúgok egy titkot. Egyszer, ha ráérek, majd elballagok a szőlőkombinátba, elviszem a laleáskule sómat és szétszedem a kőkerítést. Utána a kitermelt köveket és a melléktermék cementmáladékot becsomagolom, elviszem a postára, s portókötelesen Komlóra kül döm. A Komlói Építőipari Vállalat igazgatójának címére...-is -OS Nem kaptunk választ Egy hónappal ezelőtt cikket írtunk a Dombóvári Kapos híd építéséről. Lapunk munkatársa akkor felkereste a hidat építő vállalat illetékeseit és megtudta, nem valószínű, hogy a határidőre elkészül a fontos létesítmény. Látogatásunkkor az új híd földmunkáit végezték a Hídépítő Vállalat kubikosai. S néhány nap múltán megkezdték a vasszerelést, majd ezután a betonozást. Említett cikkünkben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a költségeket csökkenteni lehetne az anyag- kiszállítás ésszerű megszervezésével. Azt írtűk, hogy a híd mellett húzódó lepsényi vasútvonalról lehetne a hid anyagszükségletét kielégíteni. Az említett vasúti vágányon naponta két-három órás közökben haladnak el vonatok, mely idő alatt lehetőség volna az építőanyag kirakására. Ezt kérte az építő vállalat is, a MÁV- igazgatóság azonban ehhez nem járult hozzá. Rakodóhelyül egy iparvágányt, az építkezéstől mintegy hatszáz méternyire jelöltek ki. Most is az iparvágányra viszik a vagonokban érkező árut, ott kirakják, gépkocsira teszik, majd az építés helyén ismét lerakják. Lassítja, drágítja ez a híd építését. Cikkünkben bővebben szóltunk erről. Kértük, javasoltuk, hogy a MÁV igazgatósága járuljon hozzá, hogy a vonat-szünetekben az építő vállalat kirakhassa áruját a lepsényi vasútvonalról. Ez ésszerű volna. Cikkünk helyeslésre talált az építők, és a lakos ság körében is. Választ az illetékesektől nem kaptunk. Úgy lát szik, illetékes MÁV-körökben figyelmen kívül hagyják a közvélemény hangját, az ésszerűséget merev szabályzatok közé zárják. Ideje volna ezt a sorompót felnyitni! SALGÓ LÁSZLÓ: forradalom a Junták földjén — Válíoxik a cukor íze... — — Váltoxik a cukor íze... — n. IDEGESSÉG CARACASBAN — Hol vagyunk tulajdonképpen? Dél- vagy Észak-Amerikában? — kérdi okkal az első felszínes caracasi benyomások alapján útitársam, a fiatal lengyel mérnök. A trópusi táj, a vastartalomtól vöröslő hegyvonulat (Venezuela a világ vasérc-termelésében a hetedik helyen áll), a napfényben köröskörül ezüstösen csillogó hatalmas olajtartályok (egész Dél- Amerika olajtermelésének 70 százalékát Venezuela adja) félreérthetetlenül bizonyítják, hogy az amerikai kontinens mesés gazdagságú déli részén járunk. De az MP-re (Military Police) emlékeztető fehér rohamsisakos, fehér kamásnis csendőrök feltűnően nagy száma, az ezüstös olajtartályokon vöröslő Esse, Caltex, Texaco feliratok, a tranzit szálló bazárjaiban és éttermében kínált holmik — a Coca-Cola és a zsilett, a szappan és a cigaretta — „Made in USA” márkája különösebb gazdasági vizsgálat nélkül is érzékeltetik az Észak jelenlétét, az Egyesült Államok monopóliumainak uralmát, Venezuelának, akárcsak a többi latinamerikai országnak eltorzított monokultúrás gazdaságát. Az ország exportjának 92 százalékát egyetlen termék, az olaj szolgáltatja. Az ipar fejletlensége következtében csaknem minden közszükségleti cikket külföldről, elsősorban az Egyesült Államokból importálnak. Alig ülünk asztalhoz az étteremben, nyolc-tíz éves gyerekek hada veti magát cipőnkre. Mire az európai utas felocsúdik, a sovány gyerekkezek, amelyeknek az iskolában ceruzát kéne fogniuk, már serényen krémezik, fényezik lábbelinket. (Az 1961. évi hivatalos statisztika szerint is a lakosságnak több mint a fele nem tudja leírni a nevét.) A gyerekek néhány centimója is nélkülözhetetlen a munkáscsaládok mindennapi kenyerének biztosításához. Egész Latin-Amerikában átlagosan itt a legmagasabb az egy főre eső átlagos nemzeti jövedelem (évi 600 dollár, míg pl. Guatemalában csak évi 70 dollár). Mégis itt él a kontinens legkizsákmányoltabb, napi 12 órás munkaidővel dolgozó munkásosztálya. Itt él és harcol. A fehérsisakos rohamrendőrökkel és civil detektívekkel gondosan őriztetett tranzit szálló és a repülőtér falain is szembetűnőek a küzdelem jelei. Kennedy üdvözlése Lengyel útitársammal a leszaggatott plakátok maradványaiból — amolyan kirakható kockajátékhoz hasonlóan — rekonstruáltuk az egykori szöveget: — „Bionvenidos, amigo Kennedy” — Üdvözlet barátunknak, Kennedynek — hangzott a plakátszöveg hivatalos fogalmazóinak jelszava. Mi csak a jelszóra adott választ: a falakról leszaggatott papír-foszlányokat láttuk. Kennedy latin-amerikai „csillapító körútja” során tett caracasi látogatását csinos feleségének bájos mosolya ellenére, a venezuelai kizsákmányolt tömegek ugyanolyan ellenséges . érzéssel fogadták, mint korábban Eisen- hoverét és Nixonét. Az ex-elnök és alelnök iparfejlesztést, gazdasági fellendülést ígért a munkásoknak, földreformot a parasztoknak. A földjuttatás ütemterve 15 évre szólt— de fél év után a nullával volt egyenlő. Az új elnök, Kennedy a „Szövetség a Haladásért" szépen hangzó köl- csönakció keretében rálicitált elődje, Eisenhover és riválisa, Nixon ígéreteire és maradt minden a régiben: a művelhető földek 78,7 százaléka továbbra is a tulajdonosok 1,5 százalékát kitevő hazai nagybirtokosoké, ugyanakkor a föld 2,3 százaléka a birtokosok 71,6 százaléka között ap- rózódik szét. A reakciós, Amerika-bérenc Betancourt kormányzat a földosztás, az iparfejlesztés, az analfabétizmus felszámolása helyett, a jenkik nyomására megszakította a diplomáciai kapcsolatot azzal a latin-amerikai országgal — Kubával —, ahol mindezek az „ígéretek” már realitássá váltak. Peter Grubbe, a hamburgi Die Welt című tekintélyes polgári lap latin-amerikai riportkörúton lévő munkatársa, az országban tett látogatása során a Kennedyt üdvözlő leszaggatott plakátoknál alaposabb tapasztalatokat szerzett a venezuelai nép hangulatáról. Kubai példa Venezuelában Dr. Jovito Villabaval, a polgári ellenzék, a Caracasban legtöbb szavazattal rendelkező Republikánus Demokrata Unió vezetőjével folytatott beszélgetését idézte a német újságíró. — „Betancourt, aki szocialista programmal került hatalomra — mondotta Villába — eladta magát az amerikaiaknak. Mi az ország bevételének igazságos elosztását követeljük. Betancourt viszont vádi az amerikaiakat és a gazdagokat. Ma 300 000 építőmunkás van az országban, a dolgozó lakosságnak 15 százaléka. De a kormány megszüntette a középítkezéseket, és az olajból származó óriási nyereség amerikai zsebekbe folyik. Ugyanez a helyzet a politikában. Amikor Fidel Castro hatalomra került Kubában — Venezuela újjongott. Ma viszont kormányunk titokban támogatja Washington Kuba-ellenes invá- ziós terveit. Miért? Mert Betancourt Washingtontól függ. De VeA csaknem 8 órás óceán feletti repülést követő mindössze 10 perces pihenő után, minimális üzemanyaggal, komoly szerviz nélkül, ismét felzúgnak az átforrósodott motorok. — Egy pillanatra, egy felvételre megállást kérünk — szólít meg bennünket, „vörös útleveleseket” két felette gyanús külsejű, fényképezőgépekkel felszerelt fiatalember. Rossz angolsággal, és még rósz- szabb ürüggyel közük, hogy a venezuelai „Sportláp” számára akarnak készíteni felvételeket — a jugoszláv „Partizán” csapatról... S miközben a „sportriporterek” kezében kattognak a fényképezőgépek, mackóképű cerberusunk —a második menet győzteseként — immár látható megnyugvással beszélget a gép személyzetével. Csak később tudtam meg, hogy a caracasi pihenés lerövidítésének is volt előnye. Egy hivatalos fényképpel megúsztuk a venezuelai rendőrséggel való ismerkedést. Legfeljebb azon töprenghetek, hogy nyilvántartásukban mint kapus, vagy csatár szerepelek-e? Európaszerte ismert orvosprofesszorunkkal fordított volt a helyzet. Párizsból menet Caracasban hosszabb időt igénylő csatlakozásra, és ami még rosszabb: átszállásra kényszerült. Ez esetben a mackóképűek — a maguk módján — is alkalmazták a dialektikát. Ha már elkerülhetetlen, hogy ' a „vörös útle- veles” hosszabban időzzön a caracasi repülőtéren — úgymond — van ebben valami jó is: nézzük meg, mi van a Havannába tartó „vörös” bőröndje mélyén? És megnézték. Alaposan. A bőrönd jó néhány nappal a professzor után érkezett a kubai fő. i lllll 1 l || v.v.>s\ v.v.-.v. \ M I fill H ‘ í ■yA Holland Antillák fővárosa: Willemstad nezuela nem gyarmat. Venezuelának jogában áll független politikát folytatni, s ezt a függetlenséget ki kell harcolnunk Washingtontól.” A venezuelai nép hazafias képviselői mind nagyobb számban indulnak harcba azért, amit La- tin-Amerika-szerte csak egyszerűen „kubai példának” neveznek. A venezuelai kormánylap a gerillák elleni sikeres akciókról kénytelen informálni az olvasót. Partizáncsapatok tűnnek fel az Andok erdeiben, majd a falconi hegyekben. Itt megostromolják a légierő laktanyáját — amott felkelés robban ki a haditengerészeti kikötőben. Az országban a caracasi repülőtéren uralkodó feszültség érzékelésére elegendő akárcsak egy rövid tartózkodás is. A caracasi idegesség indokolt. És ennek alapján érthető — legfeljebb további adalék az előbbi állítás alátámasztására — a hangos bemondó közleménye: — A KLM gép a közölt egy órás várakozás nélkül, azonnal folytatja útját a Holland Antillák, Curacao szigete felévárosba. Honfitársam viszont máig is töprenghet: vajon a trópusi tempó, vagy pedig az amerikai titkosszolgálat alapossága igényelt a bőrönd átnézésére annyi időt. Mert az apróra vagdosott pesti szappanból és a kárpótlásként helyébe rakott amerikai pipere holmiból mindkettőre lehet következtetni. Nem nagy esetek ezek. Egy repülőtéri tartózkodás tapasztalatait kár volna túlértékelni. Mégis a caracasi benyomások — mint csepp a tengert — mutatják Venezuela és egész Latin-Amerika tömegeiben kavargó szenvedélyeket, és egyéni cselekedeteit meghatározó érzelmeiket. Jelentéktelen dolog a repülő- társaság által a bőröndökre kötözött s az utas rendeltetési helyét jelző címke felirata. Mégis, ez a két szó: Havanna, Kuba az egyik venezuelait, a mackóképű cerberust kivetkőztette emberi mivoltából, a másikat: a tranzit étterem fekete pincérét talán egy pillanatra ismét megszilárdította emberi hitében, bizalmában. (Folytatjuk)