Tolna Megyei Népújság, 1962. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-11 / 35. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Ju ODALMI MEL Shakespearet olvasva Évszamok Az Armada ku­darca 1558-ban volt. „Afflavit Deus et dissipati sunt.” Isten rájuk fújt és szétszóródtak. II. Fülöp, a vakbuzgó spanyol hiá­ba akarta kiirtani az angliai eretnekséget; Deus afflivit, ami szinte tréfának hat a legkeresz­tényibb királlyal szemben. Ami megdönti a spanyol vi­láguralmi terveket, Angliát nagyhatalommá teszi. Erzsébet, az asszonyfaló VIII. Henrik lá­nya, messze túl lát a brit szi­geteken, s ha szerelmeit sűrűn váltogatja is, a politikában cél­tudatos és következetes. Ű vé­geztette ki Stuart Máriát, aki francia verseket írt, de az ő pártfogoltja volt Shakespeare is. Az ellentétek néha így ta­lálkoznak. Európa irodalma számára a XVI. század elsősorban az erő­gyűjtést jelenti. 1533 a Pantag- ruel éve, rá három esztendőre hal meg Erasmus. A század második felében hal meg Mi­chelangelo, a csizmadia-költő Hans Sachs, az angolok büsz­kesége, Spenser és Marlow. A mi Balassink 1594-ben halt meg, a következő évben Tassot te­mették. Shakespeare 1601-ben írja a Hamletet s tíz esztendő múlva A viharral mond búcsút a szín­padnak és a sikernek. Cervan­tes már megírta a Don Quijotét, Ben Jonson a Volponét, s Ba- • con most készül a Novum Or­gánumra. Nagyhatalom Angliát Er­zsébet tette nagyhatalommá, de a kor örök csillaga Shakes­peare. Ez persze csak később derül ki, — mint az ilyesmi ál­talában. Erzsébet hódít, földré­szeket és férfiakat, mert állan­dó láng emészti, igazi rene­szánsz nő, akinek mindenre szüksége van. Shakespeare köz­ben az emberi lelket térképezi, halálos biztonsággal, s a láng­elmék magátólértetődő köny- nyedségével. Fölényes és maga­biztos; valójában tanulatlan, aki mindent tud, drámái tele vannak történeti tévedéssel, de korokat támaszt fel, s ismerte a női lélek minden rezdülését, pedig igazán nem is szerette a* nőket. Mégsem titokzatos, ahogy ► a XIX. század képzelte. Min-f dent tudunk róla, ismerjük há-£ zi bajait, londoni sikereit, visz-? szavonulását, végrendeletét. ► Csak a titkot nem tudjuk, ► amely örök fényt kölcsönöz ne-► vének. ► ► Á ver Legyünk őszintékig félszemmel állandóan a kasszá-f ra sandított. Közönsége szeret- £ te a vért; a korabeli drámák-£ ban sűrűn fordultak elő lefej e-t zések, csonkítások, agyafúrt ki-► végzések. Ha ez kell a közön-1 ségnek, nosza! A Titus Andre-? nicusban a címszereplő a nyílta színen vágja le a karját, lánya-? nak pedig nemcsak a két kezét? metélik le, hanem a nyelvét ist kitépik, s ettől kezdve mint? csonka némaszereplő veheti részt a drámában. Az Erzsébet-► kori közönség megkövetelte az? : ilyesmit; a színész vállán tömlő v lógott, amelyet megtöltöttek » marhavérrel. Amikor levágták > a karját, a földszint ujjongott,-; hisz több liter vér öntötte el a ■ . színpádot. Shakespeare nem félt az efféle olcsó hatásoktól. # Haljon meg mindenki, vágják», le fejét, kezét, akinek csak le-»i hét! A többi azonban az ődol-^ ga volt, A költészetet, közön- ►- sége ellenére és tudta nélkül. szinte úgy csempészte be a ko­rabeli rémdrámába. Tulajdonképpen csalt. Leg­több darabja kasszasiker elle­nére lett remekmű. Olva SOS Néhány kivétellel kockázatos egy-egy darabját önmagában olvasni. Az orom csak egy részletét jelentheti a hegynek, ahhoz, hogy megis­merjük, az egészet végig kell járnunk. így vagyunk Shakes- peare-rel is, folyamatosan kell olvasni, egy rátában, hogy ki­bontakozzék előttünk a hason- líthatatlan egész. Ellenfelei, köztük Tolsztoj is, a részletek­be gabalyodtak bele, egy-egy jellemnek, vagy helyzetnek ke­resték a valóságos megfelelő­jét Elfelejtették, hogy Shakes­peare nem másolja a valósá­got; sűrít és szublimál, s ennek eredménye, hogy legtöbb hőse egy-egy fogalom gyűjtőnevévé vált Még csak azt sem lehet mon­dani, hogy nehéz olvasmány. S ahhoz is értett, hogyan kell állandóan ébrentartani a fi­gyelmet: így váltja egymást ná­la kaland és költészet, féktelen jókedv és földre sújtó gyász, okos intelem és gátlástalan életöröm. Shakespeare Magyar­országon Voltaire 1776-ban még Shakespeare „szemétdomb­járól” ír, amelyen „néhány gyöngyöt” talált. A mi Besse­nyeink, aki irodalmunkban elő­ször említi Shakespeare nevét, egészen más véleményen van: Ijesztők, de fenségesek — írja drámáiról, s itt kezdődik Sha­kespeare magyarországi hódítá­sa. 1786-ban egy utazó magyar író, Sándor István, Londonban járva megnézi a Romeo és Jú- iia előadását. „Soha nem felej­tem el” — jegyzi fel útirajzá­ban, s hozzáteszi, hogy a szín­játszásban az angolok minden nemzetet felülmúlnak. Ugyan­ebben az évben Kazinczy a bé­csi várszínházban a Hamletet látja, s a pontatlan német át­ültetésben is megsejti a remek­llgy sírt a februári szél, ^ mint a csapdába szorult toportyánféreg, ha semmi re­ménye sincs már a szabadu­lásra. A berek felől fújt — a Balatonról. Hideg is, mint a Grönlandról elszökött észak­sarki lehelet. Kit úton talált, azt ugyancsak megríkatta. Ná­das házunk meleget mégcsak adott, — hiszen a minapában is künn voltam az erdőn, va­dat í’iogatni a főerdésznek s napszámért kaptam egy köteg rozsét — de jóféle harapni- valót már nem rejtegetett a kongó kamora. Karácsony óta kukorica jár­ta. amikor édesanyám kitette lábát, én szaladtam a pajtába rostáért, gereblyenyélért, meg balaskáért, aztán elindultam a berek felé. Ott ilyenkor az árok jegén vágott lékből ki- szet lehet merni. Finom ez az apró hal egy kis paprikás ku­koricalisztben meghentergetve. tepsiben szárazra, ropogósra sütve. Emlékétől is összefut számban a nyál. Berekbemenet senkivel sem találkoztam, csak a kis Bábit láttam kilesni a rétre, ahol ballagtam. Az ablaküvegen si­mára lapult a pisze kis orra, két szeme ' két nefelejcsszínű láng, az egyetlen kék a nagv fehérségben, mert az égről is művet. 1790-ben már fordítja is, sőt ő maga is fel akart lép­ni az első magyar Hamletben. Hatása Bessenyei és Sándor István első híradásától napja­inkig felmérhetetlen. Az igazi Shakespeare-kultusz a múlt század negyvenes éveiben kez­dődik, amikor fordítása nem­zeti üggyé vált. Szinte minden költőnk vallotta, amit Petőfi így fogalmazott meg: „Megra­bolta a természet minden szép­ségét: mi csak azt szedegetjük, böngészgetjük, amit ott hagyni éppen kedve telt vagy elhozni méltónak sem tartott.” Vörösmarty első fordítása után Petőfi indítja el az igazi Shakespeare-kultuszt, átülteti a Coriolanust, majd Arany is hozzálát fordításaihoz. S erre az időre esik, amikor egy lel­kes irodalombarát, Tömöri Anasztáz gazdag örökségét az utolsó fillérig Shakespeare ma­gyar kiadására költi. Arany és az úttörő Shakespeare-fordí- tók, Lévay, Szász Károly állan­dó ösztönzője volt, a magyar Shakespeare-kultusz önzetlen és tisztalelkű harcosa, akinek neve összeforrott Shakespeare magyarországi népszerűségével. Az új magyar Shakespeare, ezúttal a teljes életmű, ellen­állhatatlan ingert jelent, hogy sietve végigolvassuk, újra át­élve régi, immár sejtünkbe ivó­dott élményeket, s ízlelgetve új; eddig fel nem fedezett ízeit. A fordítások természetesen nem egyenlő értékűek (a Shakes- peare-drámúk se azok), de a néhány gyengébb átültetés mellett jónéhány egyenértékű fordítással is megörvendeztet a hét kötet. Azonban, ami ennél sokkal fontosabb: az új kiadás is része annak a csaknem két évszázados szellemi kapcsolat­nak, ami Shakespeare és a ma­gyar irodalom között van. Ez az éltető vérkeringés annak is bizonysága, hogy néhány örök érvényű fordítás kivételével csaknem minden nemzedék egy-egy új átültetésben akar közelebb jutni a kifogyhatat­lan shakespearei gazdagsághoz. Csányi László JEGYZET Jó ismerősöm volt, barátom is talán. Bár a barátság az utóbbi időben kissé megkopott. Nem rajtam múlott elsősorban, rajta inkább, amikor bizalmat­lansága már olyan méreteket öltött, hogy mindenkiben ártó szándékot keresett. Bennem is, másokban is. Elég volt fél szó­val ellentmondani neki, hogy kinyilvánítsa: gyanús vagy ne­kem. Pedig jófejű fiatalember, becsületes is végső soron, s mennyire kár, hogy semmiféle jószándék nem mentheti hibáit, sőt, nem félem azt mondani: bűneit. Útja egyenesvonalú volt, mint annyi sok fiatalé, aki részt vett a felszabadulást kö­vető esztendők politikai har­caiban, egyértelműen támogat­ta a párt politikáját. Hogy sok­szor olyasmit is támogatott, ami nem volt helyes, hogy sokszor arra érdemtelen emberekben is hatalmast látott — Végül is ne rójuk fel neki. Amit tett, jó ■szándékkal tette. Tiszta szívvel. Aztán fontos beosztásba került, egy jelentős hivatal élére. Ha­zudnék, ha azt mondanám, lel­ketlenül végezte munkáját. Sőt, szinte feszítette a tenniakarás, nagyot, szépet akart produkál­ni. Kíméletlenné vált beosztott­jaival szemben. Ahelyett, hogy jobb munkára lelkesítette vol­na őket, kényszeríteni akart mindenkit. A meggyőzést1 egy­értelműen a parancsolás váltotta fel. Nem a határozottságot ro­vom fel neki, azt sem, hogy utasításokat adott, sem, hogy szigorú fegyelmet követelt. Ez mind helyes. De hogyan? A ré­gi kaszárnya-hangra és drillre emlékeztető fegyelmezéssel. Elég volt bárki részéről a leg­kisebb tévedés, elhangzott a fenyegető mondat: „Ha még egyszer előfordul, veheti a munkakönyvét'....” Vagy, ha valaki megkísérelt ellentmon­dani: „Itt én parancsolok, az lesz, amit én akarok. Akinek nem tetszik!...” Munkatársai, először szívesen fogadták. Ma gyűlölik’ .Kijelentették, nem hajlandók együtt dolgozni vele. Szemben ülünk, beszélgetünk. Kérlelem, gondolja végig élet­útját, azt is, ahol hibázott. Hi­szen ki tudja javítani a hibá­kat. Nem ártó szándék szülte egyiket sem. Csak valahol el­vétette a mércét, s talán az út­ját is. Gondoljon arra, más is szereti munkáját, s az is bánt­ja, ha elvét valamit. S meny­nyire, de mennyire tud fájni a durva szó, a fenyegetés. Néz, először maga elé, aztán kusza felhők lógtak. Észrevett. Kiszaladt utánam. Ö sem la­kott jól mindennap, meg az­tán... — de ez most nem fon­tos, egyszóval együtt, összeka­paszkodva mentünk. Vissza-visszalökött bennün­ket a szél. de valahogyan el­vergődtünk az árokig. A cél­nál úgy, ahogy kiugráltuk ma­gunkból az elgémberedettséget. Bábi nagy igyekezettel rá- madzagolta a gereblyenvélre a rostát, én meg léket vágtam a jégbe. Megmerítettük a rostát. Annyi volt a hal, hogy nem­csak a tarisznyám, de Bábi le­oldott köténye is megtelt ve­lük. Indultunk volna hazafelé... Eddig csak fújt, fújdogált *“ a szél. mint böjt felé szokott, de most egyszerre mintha megbolondult volna a kormos északi-, az öregek által főszélnek nevezett goromba förgeteg. Lábunkról nem dönt: betett le, mert jól összekapasz­kodtunk. Csak nekem vékonv volt a dolmányom, Bábit meg csak egv havas-kendő takarta. A hitvány kis kendőben ha­mar kékre-zöldre fagyva, ke­servesen sírni kezdett. Én férfiböcsületből még nem hüc- cögtem. — Megfagyunk, meg­fagyunk! — rítt a leány. — En­nek fele se tréfa — nyöszörög­tem én, a kénes-gyufa megzör­dült zsebemben. — Gyere Bábi. gyere! — rángattam a társamat. és amennyi nádat csak tördelni tudtunk kupacba raktunk. A gyufa megsercent a nadrágon aztán lobbot vetett a nád. Ro­pogott. lángolt és egyszerre iszonyú meleg lett, mert a szél vonyítva nyargalt gondolatnyi sebességgel, mintha a pokol szabadult, volna el... A szél és tűz tüdeje jobb mint a két vánnyadt kis gyereké. Nemsokára már nemcsupán mögöttünk, mellet­tünk, de előttünk is merő tűz lett a száraz lángoló berek, és se előre, se vissza. Sárga, mea piros lángok úgy táncoltak kö­rül, mint láncról szabadult ör­dögök. De nini, ott tenyérnyi lisztás: a végső menekvés ezüst tálcája, amit a kegyelem nyúj­rám. S odaveti: „De kik azokj akiknek nem tetszik, amit tet­tem? A H., akinek az apja ku- lák volt?” Csilítom: nem volt kulák, tíz holdnál is alig volt többjük. De ő: „Es a másik, az I., az kicsoda? Horthysta tiszt volt”. Zászlós — szólok közbe. A háborúban. Érettségizett, hát zászlós lett. S különben is, negyvennyolcas párttag. „Befu­rakodott” — ennyi a válasza. Szó szót követ, végül ki­mondja rám is az ítéletet) „Azért pártolod őket, mert egy húron pendülsz velük”. Igen, itt van a gyökere volt barátom hibáinak. Nem tud hinni az emberekben. Nem tud bízni bennük, bizalmatlan. Sanda szemmel néz mindenki­re. Szíve helyett talán egy nagy kődarab járja ingajáratát. Szí­vét, mint egy felesleges kölön­cöt kiiktatná szervezetéből, ha lehetne. Pedig az ész világos­sága is megfakulhat, ha meg­fosztjuk a szívvel, az érzelem­mel alkotott harmóniától. S aki bízni, aki hinni nem tud embertársaiban, aki mindenki­ben ártó szándékot keres, rósz- szál akar találni, az végül is talál. Vagy legalább is bema­gyarázza önmagának, hogy ta­lált. S ugyan, kire nem lehet rosszat mondani, kit nem lehel befeketíteni, ha minden áron feketének akarjuk látni? Volt barátom most magára maradt. Mert aki elhagyja az embereket, azt az emberek is elhagyják. Egymaga ríem fogja megváltani a világot, még azt a kicsit is megrontja, amit megteremtett magának. Egye­dül maradt. S nem ezt az egye­düllétet érzi-e, amikor — ahe­lyett. hogy mérlegre tenné ön­magát — acsarkodik mindenki ellen? Az egyedüllét első fázi­sa. Sajnálom is, haragszom is rá-, Haragszom arra a szörnyű élet- szemléletre, amit teremtett ma­gának, és amibe most beburko­lózik. Ezt az iszonytató ködöt kell eloszlatni róla, vagy ha már lecsapódott, s jégpáncéllá dermedt, hát le kell fejteni, hogy újra érhesse a melengető napvilág. Esetleg fájdalmas lesz? Hadd fájjon, még mindig jobb, mintha megfagy önön ke­gyetlen hidegében. Csak néz rám, szemrehányón. Bennem is csalódott. Legszíve­sebben itthagyna mindannyiun­kat, ha lenne egy olyan álom­világ, amilyet ő tökéletesnek képzel. De mi nem hagyjuk el. Lesz még barátunk. LETENYEI GYÖRGY tott, vagy a szerencse, két ve« szendő gyermek elé, hogy ki­menekülhessünk a tűzhalálbóls A „jég-tálca” közepén, mint a riadt bárányok bújtunk ösz- sze. Valami furcsa döbbenet meleg hulláma borította el bensőmet, ahogy az egyre ki­sebbedé helyen szorosan össze­lapultunk. Bábit a kigombolt dolmányomba öleltem bele. Riadt kis szíve ott dobogott az enyémen. Hasadt ingemen át éreztem valami gyenge, kel­lemes és simogató ritmust. Olyasfélét, mint nyáron, ami­kor gilicefiókát fogtam és ott vergődött a tenyeremben. Bábi már a tizenkettedik esztendejében volt. Kerekedett már a mellehalma. k/j eleg volt. Körülöttünk 1 1 lengett, lobogott a sár­ga lángtenger és zengve rop­pant a nád a halálos ölelésé­től. Távolabb feketéit a per­nye. és a kormos, nádcsonkos tájék. A pokol lángkaszája le­aratott minden nádszált — las­san a szél is elúnta az ének­lést és elpihent, elhallgatott, csak a belül lobbant tűz nem hamvad el, hogy míg a világ világ lesz: melegítsen, vagy égessen, de ki ne aludjék soha! Borsi Darázs József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom