Tolna Megyei Népújság, 1962. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-11 / 35. szám
A férfi, aki a délutáni félhomályban hosszú léptekkel rótta a Fő-utcát, szemmel láthatóan nem sokat törődött másokkal. Fejét behúzta télikabátjának felhajtott gallérjába és mélyen elmerült saját gondolataiba. A dübörgő tankok, a vörös csillagos szovjet katonasapkák, az élelem után járó, kosarakat szorongató asszonyok — valószínűtlen álomképként hullámzottak körülötte. Szürke és ködös volt minden. A hangok és színek összefolytak. Az ismerősök is, akik ráköszöntek, mintha egy más világból integetnének. Zsuzsa... Zsuzsa most vergődik és szenved, mint egy sebzett madár... Talán mégse kellett volna megengedni, hogy otthon szüljön. Igaz, hogy a rendkívüli helyzet miatt a kórházban sincs megfelelő ellátás, mégis... Igaz, az első gyerek is köny- nyen született. Gyurika most a nagymamával játszik a konyhában, hogy ne halljon semmit. És Zsuzsa valóban hős. Gyurikát is hang nélkül hozta a világra. Most is mosolyogva intett neki, hogy menjen csak el hazulról... Sétáljon nyugodtan, a bába és Géza ott vannak készenlétben. Zsuzsa... mi van Zsuzsával? Mégis haza kellene nézni, csak besurranni az előszobába és hallgatózni... Nem, Zsuzsa nem veheti rossznéven, talán Géza is örülne, hiszen minden szülész fél kicsit, ha egy kolléga feleségéről van szó... Régi babona, hogy orvos-hozzátartozónál történnek a komplikációk. — Mi újság? — kérdezte izgatottan az anyósát, mikor belopakodott a konyha felől. — Már nem tart soká... — felelte Ila-mama, de lerítt róla az anyák idegessége'.' Bgy anya lélekben mindig együtt szül a lányával. Átéli, átkin- lódja ő is a vajúdás óráit: • — Ja igaz... az őrnagy is meg jött... — mondta még Ila-ma- ma halkan. A férfi levetette a kabátját felakasztotta az előszoba-fogasra, azután nesztelenül elindult az ajtó felé... Az ajtó felé, ahol Zsuzsa feküdt. Hangok szűrődtek ki. Géza beszélt, majd fájdalmas nyöszörgés hallatszott... Azután a bába szólt valamit. Es ekkor, hogy szinte az ajtó is belereszketett, Zsuzsa felsikoltott. Hangja éles villanással vágott bele a lakás csendjébe. Megvan! Megszületett!... Rezzent össze a férfi, és mint aki valami titkot lesett ki, zavartan húzódott félre. De azután mégse bírt önmagával. Le nyomta a kilincset és benyitott. — Géza... — súgta be remegve a résen. Élénk, egészséges gyereksírás ütötte meg a fülét. Azután Zsuzsa nevetése. Előbb még si- koltott, most már nevet... Drága kis Zsuzsa... — Géza! — szólt hangosabban. — Hja te vagy?... Lányod született! — hallotta a választ. ■— De maradj még kint, majd szólok, amikor bejöhetsz. Ebben a pillanatban zajt hallott a háta megett. — Bitte... Lassan megfordult, úgy nézett szembe az őrnaggyal. Öszü lő, magas férfi volt. Sebész. Nem bánta, hogy kolléga került hozzájuk, mégis jobban megértik egymást. Mindketten pötyögnek valamit németül, nem kell csak az orosz nyelvre és jelekre hagyatkozniok. — Bitte... — kezdte újra az őrnagy. — Nem zavarok? — Ah nein... — Ich wusste nicht... Nem tudtam, hogy a felesége... hogy éppen most... Ha mégis zavarnék, elköltözöm... — Aber nein! — rázta meg a fejét és mosolygott hozzá. lef szü Érezte, hogy illenék valamit hosszabban mondani, de ki tud szónokolni ilyenkor? Tegnap, mikor az őrnagyot beszállásolták, még nem láthatták előre, hogy mikor következik be az esemény. Most meg már mindegy. Éppen túl vannak rajta. Ebben a pillanatban kinyílt mögötte az ajtó. A tiszt úgy látszik, megértette a helyzetet, mert szintén elmosolyodott. — Kisfiú? — kérdezte. — Nem, kisleány! Egy fiam már van! — kiáltotta és minden másról megfeledkezve robogott befelé. Zsuzsa kissé nekipirultan, kissé megviselten feküdt az ágyban. Furcsa, mikor az ember szülés után látja a feleségét. Nem, nem is lehet neki szavakkal megköszönni, amit tett. Valahogy le kellene térdelni előtte és megcsókolni a kezét... de butaság ilyesmire gondolni. Csak a verejtékes homlokot simogatta meg áhítattal. és a két nagy, ragyogó szemre lehelt futó csókot. Vajon lesz-e ilyen szép szeme a kislányuknak? Mária! A bába diadalmasan tartotta elébe a gyereket. Úgy vette át tőle, mint valami féltett kincset, azután óvatosan leült vele az ágy szélére. — Mamának is szóljatok... — mondotta ekkor halkan Zsuzsa. A bába kiszaladt Ila-mamá- ért, Géza arról beszélt, hogy minden simán ment. ő azonban furcsa révületben hallgatott... A szobában orvosságszag terjengett, miközben odakint dübörögtek a tankok... Nem messze ide még szólnak az ágyúk, s katonák rohannak a halálba... — Nagyon köszönöm neked, Gézám! — rázta meg barátjának a kezét, mikor egy óra múlva elbúcsúztak. Azután elvonult a bába is, és : Ila-mama vacsorát főzött neki és Gyurikának. Sietve kapták be azt a kis krumplit, azután Ila-mama éjszakai inspekciózásra átköltözött a lánya mellé. Zsuzsa már aludt mélyen, boldogan. Gyurika végre elaludt, csak ő ült még egy fotelben a kályha mellett, és olvasott. Szerette ezt a helyet. A fotel kopott, ócska jószág volt, az édesapja 1 halála után került hozzájuk. Jólesett így esténként belesüppedni és valami olvasmánnyal elszárnyalni a hétköznapokból. Ebben a pillanatban kopogtak. összerezzent, bár tudta, hogy csak az őrnagy lehet. Vajon mit akar? — Tessék! — válaszolta. A tiszt halkan nyitotta ki az ajtót és kicsit atyáskodó mosollyal nézett rá. Egy üveg likőrt tartott eléje, jelezve, hogy neki hozta. Most jutott eszébe, hogy délután olyan hirtelen otthagyta, de valóban rendkívüli volt a helyzet. Egy apa, akinek éppen lánya született, könnyen elfelejti az udvariasság szabályait. De a tiszt úgy látszik, nem vette zokon. Otthonosan leült az asztal mellé, és kissé tördelve a német szavakat, beszélni kezdett. — Csak bejöttem gratulálni... És megkérdezni, hogy nincs-e valamire szüksége a feleségének?... Tudom, hogy rendkívüli a helyzet... Front mögött vagyunk, semmi sem kapható... Meghatva nézett rá. — Köszönöm, de pillanatnyilag megvan mindenünk. Szerényen, de megvan... ha valamire szükség lenne, szólni fogok. Azután sietve két likőrös poharat vett elő a könyvszekrény üvegrekeszéből és ráállította egy kis ezüsttálcára. Nem volt valódi ezüst, úgy kapta valakitől ajándékba. Az őrnagy kezével elhárító mozdulatot tett, de ez csak udvariassági forma volt. Látszott I eH k rajta, hogy neki is jólesik elbeszélgetni valakivel. Erőltetett menetben jöttek eddig, ki tudja, milyen harcok és élmények között. Sebész. A legsúlyosabb esetek kerülnek hozzá. Hány fiatal életet láthatott meghalni, hány családapának kellett a lábát amputálnia... — Sokat operálnak? — kérdezte a fiatal orvos halkan és töltött. >— Sokat. Tele vagyunk sebesülttel. Sajnos érzem már, hogy nem vagyok fiatal. Egyszerre nyúltak a poharak után. — A kis újszülött egészségére! — mondotta az őrnagy és megint az az atyai mosoly ült ki az arcára, amelyre csak azok képesek, akiknek maguknak is gyerekük, családjuk van. Azután kivett a tárcájából egy képet. Természetes mozdulattal nyúj tóttá át, mintegy magyarázatképpen. Két kamaszfiút ábrázolt a kép, és mögöttük valami nagyon ismerős épület látszott. A magyar orvos csodálkozva nézte, azután hirtelen kiszaladt a száján. — Kiev! A kievi kórház! A tiszt felfigyelt. — Járt ott? — Igen... És ebben a pillanatban eszébe jutott a furcsa helyzet. Hiszen nemrég még folyt az egymás elleni harc... Sőt... Még nincs vége a háborúnak... — Front-szolgálaton? — kérdezte tompán az őrnagy. — Igen... Zavart csend szakadt közéjük. Aztán őszintén, bátran kimondta. — A kievi kórházban állomásoztunk. Akkor éppen magyar hadikórház volt. — Magyar hadikórház... — ismételte a tiszt, de nem voll gúny a hangjában, inkább csak némi fájdalom. — Az én kórházam.- ugyanis én ott a sebészeti osztály főorvosa vagyok... Megrettenve hallgattak mindketten. Mintha elkalandoztak Volna valahova, ahova nem akartak eljutni. Kellemes és vidám dolgokról szerettek volna csevegni és nem számitottak rá, hogy egy fénykép felidézhet ilyen különös helyzetet. Magyar megszállás Kievben... Mindketten gondolataikba burkolóztak. Miért is ilyen kuszáit az élet? Az őrnagy azonban felemelte a kezét. Legyintett. — Ne beszéljünk róla hogy volt. Mi orvosok vagyunk. Nem gyilkolunk, hanem gyógyítunk. Az életeket mentjük mindenütt, ahol lehet. Igen, a háború bűneit részben nekünk kell be- hegesztenünk... Most még nagyon frissek a sebek, évek kellenek, hogy elfelejtsük ezt a vérözönt. — Igyunk a békére! A két pohár összecsendült. — Béke! — mondották szinte egyszerre és kicsit elmosolyodtak hozzá. Gyurika eddig nyugodtan aludt, de most hirtelen megmozdult. Mintha álmában beszélne, duruzsolna. — Szegény gyerek... felzavartuk... Jobb lesz, ha elmegyek1 — rezzent meg az őrnagy. Valóban, felemelkedett helyéről és kezét nyújtotta. — Viszontlátásra! Azután nagyon halkan kinyitotta az ajtót és szinte láb- újjhegyen osont végig az előszobán. A magyar orvos még néhánv pillanatig elgondolkodva figvelt utána, azután visszafordult, megigazította Gyurikán a paplant, és lassú léptekkel az ablakhoz sétált. Kinyitotta a spa- lettát és lekémlelt az utcára. Csodálatosan szén este volt. Már nem dübörögtek a tankok, nem vontattak ágyukat. Csak a hó hullott egyenletesen, és fehér takaró- borított az álmodó városra. SZABÓ IBOLYA r CARAl ISTVÁN: Február Az éj még álmos Hajnalka lányával a tó jegére ködbundát terít. A táj tündére fátylat lebbent, szárnyal, majd takargatja csupasz térdeit. A védősövény fáinak bordáit számlálgatja a suhanc-arcú Nap. És jő a reggel, új csodákat áhít — szemöldje alatt bíbor ámulat. A küldött képsor antennái nyalkán égnek merednek, hivalkodnak — aztán versenyre hívnak minden jegenyét. A győztes Fény is lassan mindent áthat, s a munkába indulók tudatának odvába szorul a lompos Setét. KÓPIÁS SÁNDOR: NEM Nem hűlhet ki a tiszta szándékok Jávái oly ama, az élet sója nem ülepedhet le a halál-tenger mélységes fenekére, s békés perceink friss kenyerét nem szeghetik meg gyilkosok. Nem kérünk köl csőn senkitől hamis csengésű remény-tallérokat* nem tereljünk lelkünket a megalkuvás szikes legelőire, s nem tűzzük ki a csüggedés tépett lobogóit. Semmilyen istennek nem gyónjuk meg bűnünket, hogy élni akarunk, s nem titkoljuk, hogy a pirkadó, tavaszi földekbe az emberiség jövendőjét vetjük. HATVANI DANIEL: Eleven tükrözés a fa mely fölnyitja szemét számtalan rügyét a világra nyitja zöld vágyaitól meglombosodva szívemre rácsodálkozik hogy elindulok a reggel házai felé kitárt ablakok szaladnak szemem előtt futnak a nappalok lélegző ütemével mint az üveg-erdők sugarak sűrűsödnek megérinti szemem a létezés színeit melyeket az ember naponta elkoptat és megleli arcát mégis mindegyikben hogy nem múló színeket lásson önmagában az eleven tükrözés remek forgásában arcomat a tavasz ágai verdesik csak megérintem őket s tovább megyek máris miként a teremtés száll suhanó szárnyakon KRECSMÁRI LÁSZLÓ Tallóján karcsú álmaimnak Lappangó vágyam lenge lángja lobog a telt, vajúdó éjben. Hozzámér a csönd gyenge válla — némán suhanó szellő-kézben guggol fény-szemű fenyőillat — kutatom az éjben a szépet... Karcsú derekú á Imáimnak tallóján most emléked lépked. Mellédlopózom észrevétlen, — meg ne sértse a törzs a lábad! — a szarkalábok kék szemében, mint tiszta tükrében a nyárnak nézed magad, míg derekadon ring a barna, mézízű béke. S szólok: fogadd el, neked adom — tiéd e tájnak minden éke! S kacagunk hangos önfeledten! Elfutsz, mint gyík — én meg utánad! A csend nyugalma összerezzen — s a sovány arcú. nyurga árnyak hűs szőnyeget terítenek elénk — ezen sétál majd be az alkony — nézd. a dűlőn már jön is felénk! — szirom-kezed kezemben tartom — s ránkkacsint s bíztat mosolyogva, — köszöntik a fák s hajbókolnak — tovább megy... és mögötte lopva most álompuhán megcsókollak...
