Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-07 / 5. szám

5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 7 RD DALMI M N' H A MI FALUNK ajnali csendesség. A íül- — Itt van. édes sógorkám, a ledteti! — És ó. de hánvszor iát- keben meg akad egy-két mosdóviz — tette le egy már- szott nékik, amíg a kínnal ki­utas, de mind bóbiskol ványlapra a porcelán mosdótálat adagolt kukoricaprószát majszol- már h.mHá, => — ták nagyon lassan. hogy soká már. csak egy bundás, a belépő fiatalos külsejű asz- csukaorrúcipős fiatalem- szony, majd a kezét nyújtotta az bér mozgolódik, hajladozik. Tás- érkezőnek: — Isten hozta, ked- kái már ott sorakoznak a kijárat- vés sógor! riál. ő még visszatelepszik a pad- A vendég nemsokára magára ra és cipőjét erőszakolja lakkos- maradt ismét, és szedte elő a tás- ragyogású sárcipőbe. Hirtelen kájából a magával hozott szap- zöttyen egyet a vonat. pant, törülközőt, de csakhamar — Csöndöle! Egy perc! — vissza is rakta, mert a nikkelezett tartson. A citera zengett-bongott, s né­ha olyan különös zengéssel, hogy az öccs nem is tudta szó nélkül megállni — Bátyám, te talán híres mu­zsikus lehettél volna . — Lehet, de majd a kisebbik kiáltja a kalauz, és a sárcipős tartón friss frottirtörülköző, mel- fiam... — aztán többet nem be­fiatalember lekászálódik. A ned vés hó sűrű, nagy pelyhekben ereszkedik, s földre érve mind­járt el is olvad. A kis falusi állo­más teljesen néptelen, s a távoli házak a kusza ködben nem is látszanak, csak egy-egy messziről hangzó tehénbőgés, kakasrikoltás jelzi, hogy merre is baktasson az utas. — Jó, hogy magammal hoztam a sárcipőmet — gondolja magá­ban a hajnali vándor, aztán eszé­be jut, hogy húsz esztendővel ez­előtt itt, valahol a vásárállás kör­nyékén húzta le a bátyja csizmá­ját a sár — akkor ő volt soros a hat gyerek egyetlen pár lábbeli­jéhez —, szóval ezen a tájon ra­gadt csizmája a sárba. Úgy lép­kedett. mintha tojástáncot járna. lette pedig jószagú szappan illa­tozott. Csodálkozott, és zavartan mosolygott. Itt akart ő feltűnni holmijaival, felszereléseivel, na talán maid a ruháival? Csodálko­zása most már ámulattá változott. Ragyogó tiszta damasztabroszt te­rítettek az asztalra, s a térítőn porceláncsészék, tányérok sora­koztak, középen illatos kávé gő- zölgött és kalács kínálgatta ma­gát. A vendég most a magával hozott konzervekre, spirituszma­sinára gondolt, és a lábával el­érve a kisebbik bőröndjét, azt szégyenkezve tologatta a sarok fe­lé. A gyerekek is felébredtek, és sorba érkeztek üdvözölni a korai látogatót. Annak leesett az álla. Egyszerre régi képek jelentek meg szélgettek. csak muzsikáltak, hallgattak, meg megint muzsikál­tak. — Miért nem gyújtjátok fel a villanyt? — lépett a félhomályos szobába a sógorasszony, és az éles világosságban egyszerre vége szakadt a zenélésnek. Vacsoráig még sokáig ültek és hallgattak. A vendég csodálko­zott, hogy sem vacsora előtt, sem vacsoraidőben nem mutatkoztak szomszédok. A bornál már meg­jegyezte: — A mi falunkban emberkerü­lők laknak? — Már miért, édes öcsém? — Hát ide senki sem jön? — Ma, bajosan. A fiataljaink betanulták a János vitézt, aki sze­aztán csak csodálkozott, hogy fél- emlékezetében. Ö és a bátyja ban- repel, már délután óta a kultúr­dukoltak mezítláb a novemberi házban van, aki pedig majd néz- latyakban, mellettük hintó su- ni megy csak, az készülődik, öl­hant, benne ült az ifjúúr — a fő- tözködik, hiszen előadás után erdész úr kényes fiacskája, de az tánc is lesz. ő boykabátja sem volt olyan fi- Az asztalt sietve bontották, és cipőjébe nem ömlik be a híg lé. Megérkezett. A derengésben se­hogyan sem találta a keresett há­zat, csak a három jegenye mu­tatta, hogy jó helyen jár. Nyílt az istállóajtó. Nagy fénypászta vilá­gította meg a kilépő koros ember alakját. • ■ — Jancsi bátyám! — mondta bizonytalanul a vendég. — Szervusz, édes öcsém, hát miért nem írtál? — ismert hang­ja után, a faluból régen elköltö­zött kisebbik testvérére, a Jancsi bátyámnak szólított férfi. Odabent, a lámpafényben ráz­tak kezet és ölelkeztek, majd vizsla szemmel nézegették egy­mást. Húsz esztendő nagy idő. azóta nem látták egymást. — Megemberesedtél, és finom városi ember lettél, öcsém — mondta az idősebb. — Te meg bátyám, mintha megfiatalodtál volna, pedig ugye, már túl vagy az ötvenen ... — Közel a hatvanhoz, közel. — A házra sem ismertem rá, hiszen amikor én elmentem, ké­ményünk sem volt, a nádfedélen keresztül, s az ajtón át szállt ki a füst. Jól emlékszem, szegény anyánk mindig ott bujkált a ke­menceszájnál. hogy ne csípje, marja szemét a füst. De mintha A nappal lassan, vánszorogva az utat is kicserélték volna, és múlt el, pedig aludt is közben, hol az olajmécses? nyaggatta a rádiót, majd levette — Ö, te elmaradt. Látszik, hogy a szekrénye legfelső polcáról mióta elmentél, egyszer sem jár- édesapjuk ütött-kopott, öreg cite- tál még itthon, több mint tíz ráját. és azt nyektette, majd esztendeje már, hogy cserepeztet- unottan félretolva, elővette nőm, mint most ezeknek az uno- kaöcskösöknek az öltözéke. Szótlanul ettek, majd a gyere­kek iskolába indultak, a háziak leszedték az asztalt, a vendég pe­dig pakolódni kezdett a számára kijelölt szekrénypolcra. Ez olyan mindenes szekrény lehetett, mert az akasztós részében ruhák lóg­tak, a fakkos részben pedig még könyvek is sorakoztak, főhelyen négy egyforma, bőrbe kötött kö­tet: „HÉT ÉVSZÁZAD MAGYAR VERSEI” — ragyogták az ara­nyos címbetűk. A vendég megint röstelkedve gondolt a táskája mé­lyén meghúzódó könyvre, amelyet pedig nagy fáradsággal szerzett be az Ecseri úti zsibaion. Büszkeséggel vegyes magabiz­tossága lassan elpárolgott, s most már csak az vigasztalta, hogy majd estére, vagy vasárnap a lá­nyok, igen, ott majd az ő sima modora, udvariassága, hiszen ét­termi munkás. Megfordulnak ná­luk külföldiek is. ő csak tudja, megtanulta, mi a finom érintke­zési forma, tűk a házat, tavaly óta villa­nyunk van, és az állomásra kö­vesét vezet — mondta a házigaz­da a vendégnek. — De fáradj be, öcsém, majd mindjárt szólok a nénédnek, hogy készítsen mosdóvizet. A vendég a ragyogó világosság­ban magára maradt, s mintha nem is haza érkezett volna. A pin­neszesszerjét és kényeskedve, lakkozott körmeit kezdte farig­csálni. A bátyja lépett be a szo­bába: — Ládd. édes öcsém, még meg­van ám kedves apánk citerája, de én már csak kegyeletből tartom, játszani talán már nem is tudnék — mondta és kezébe vette a hangtapogató meg a verőtoliakat gált falon nem eltorzult arcú és zengve-bongva szállt az isme­szentek sorakoztak kezdetleges rámákban, hanem szép. aranyo­zott blondelkeretből, meg fényes­re lakkozott, sima barna rámák­ból a Nemzeti Galériából jól is­mert festmények — régi mesterek remekeinek — másolatai vissza rá. Akaratlanul is elszé- gyellte magát a magával hozott ajándékain — néhány szem füge, datolya —, amikor pillantása a sublóton sorakozó narancsokra. rős dallam: „Cserebogár, sárga cserebogár.. — Tudod, én a kottát nem is­merem, de szeretem ezeket a ré­gi dalokat. Lavottát különösen, sajnos, a rádió ritkán játssza. néztek nem tudom, jól játszom-e? — Lavotta Csöndölén — ámul­dozott az öccs. és most már az estét illetőleg is kételyei támad­tak. A zenét nagyon szerették, édesapjuk szokta volt citerázás majd a sarokban hallgató rádióra közben mondani: — Gyerekek, a tésfedk dal néha még se éhséget is elfe­utána mindenki lázas készülődés­be kezdett. Hogyne, talán nincs is a faluban ház, amelyben sze­replő ne volna. Ebből a családból is egy fiú hegedül, a másik pedig Bagót énekli. Régen, karácsonyesti durroga- táskor. amikor a fiatalok lármáz­va vonultak végig a főútvonala­kon — sem volt ilyen népes az utca. mint ma este. Végig a ki­világított ablakok, az utcai lám­pák sora olyan világosságba von­ta az utcákat, hogy a lányok sem vitték kezükben cipőiket, mint régen, hanem a világos színű, meg fekete topánkáikban úgy ti­pegtek, mintha ezen az estén csu­pa balerina igyekezne a csöndölei bálba. Vadonatúj széksorok sorakoz­tak a hatalmas, pingáltfalú te­remben. Mindenki türelemmel és csendben elhelyezkedve várt, hogy a függöny felmenjen. A pes­ti vendég szájaszögletén bújkáló mosollyal — most már az öröm mosolyával — meresztette sze­meit, amikor a szétnyíló függöny- szárnyak közt felragyogott a gyö­nyörű. napsütött táj. — A mi iskolásfiaink föstötték a háttér képét — mondta a bátty, de hirtelen el is hallgatott, mert mintha igazi színházban ültek volna — zengett, sírt, kacagott a tucatnyi hegedű. Az öccs egészen belefeledkezett az előadásba, és nem tudta sze­mét levenni Iluskáról. — Ez csak színésznő lehet, ta­lán a Faluszínháztól van — mondta maga-magának, de han­gosan, hogy a bátyja is meghal­lotta. — Az színésznő? A szövetkeze­ti cukrászda eszpresszósa! De az öccsnek beszélhettek volna, ő ugyan se hallott, se lá­tott, csak nézte-nézte Kukorica Jancsi színpadi szerelmét, de azért annyit felfogott, hogy „eszpresszó.. A közönség majd szétvetette a termet tapsával, legjobban az öccs — a pesti vendég — ütöget- te össze tenyerét, s csak akkor hagyta abba. amikor a bátyja hívta: — Jössz, te már! Vége az elő­JEGYZET j-agynehezen még tudnék konkrét példát is találni arra, hogy egy személy több felelős funkciót visel. Nem o különböző tiszteletbeli címekről van szó, hanem vala­milyen mindennapos irányító tevékenységet követelő tisztségről, ha úgy tetszik rangról. Nagynehezen még akadna példa. És ebben ép­pen az a iá, hogy nagynehezen. Hosszú időn keresztül minden szinten hadakoztak a funkcióhalmozás ellen. A hadakozásnak több oka volt. Az első és legkézenfekvőbb az, hogy amelyik ember túl­ságosan sok tisztséget visel, az egyikben sem tud teljességgel helytállni. Igen értékes emberek végeztek ennek következtéber. értéktelen munkát, mert ahelyett, hogy valamit alaposan megcsi­náltak volna, ide-oda kapkodásra kényszerültek. A másik ok, amiért helytelen a funkcióhalmozás az, hogy így egy személy esetleg a szükségesnél sokkal nagyobb intézkedésf jogot gyakorol egymaga. Gondoljunk egy olyan falusi vezetőre aki egy Személyben párttitkár, s ő a termelőszövetkezet elnöke is. de mellette visel még néhány más tisztséget. Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy ez az ember valóságos, meglévő értékei miatt élvezi azt a bizalmat, amely a különböző tisztségekben jut kifejezésre. És mégsem helyes, mert így végül is minden! egymaga intéz, intézkedéseiből, mielőtt az gyakorlattá válnék, hiányzik a kontroll, az ellenőrzés; a hiba, a tévedés lehetősége sokkal nagyobb, mint ahol ténylegesen a kollektív vezetés érve nyesül. De amint említettem is, csak nagynehezen lehetne találni ilyen példát. És jó, hogy erre kevés a konkrét példa, a kollektív vezetés nemcsak a legfelsőbb és a különböző felső szinten lett valóság, hanem legalul, a községek, sőt azon belül az egyes szer­vesetek, intézmények életében, irányításában is. A kollektív irányítást és a kollektív munkát, természetesen, elrendelni nem lehet — elősegíteni igen —, az a jó példák nyomán elterjed, általánossá válik. Ennek vagyunk nemcsak tanúi, hanem tevékeny részesei is, valamennyien. S ez a jó irányításon túl­menően — vagy inkább azzal együtt, mert a kettőt elválasztani nem lehet — az emberekben a felelősségérzet megnövekedését, kiterjedését hozza magával. Gondjaink megnőttek, de azért, mert valamennyien Páliunkra vettük a köz gondját, felelősséget érzünk minden iránt, ami történik, még akkor is, ha „közvetlenül” nem érint bennünket, jogot formálunk ahhoz, hogy véleményt mond­junk kis és nagy ügyekről, s kötelességünknek érezzük, hogy vélekedésünkkel, de méginkább munkánkkal javítani segítsük a kis és nagy ügyek megvalósítását. A feladatok megoldása csak akkor lehet maradéktalanul ered­ményes, ha együtt rugaszkodunk neki azok megoldásának. Orszá­gunk minden ügye az egész nép ügyévé vált, a tömegek egyetér- tőleg működnek közre a feladatok valóraváltásában. Közügyeink közüggyé váltak, a szó legteljesebb és legtiszteletreméltóbb értel­mében. Mind kevesebb a vállvonogaió ember, aki vagy tényleg kivonni akarja magát a köz gondjából, vagy úgy tesz, mintha nem érdekelné az. S egyre ritkábban hallani: „Majd az okosok elinté­zik. Egész népünk ügye, ami ebben az országban történik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kommunisták nem vállalnak na­gyobb feladatokat, hogy nem állnak oda, ahol éppen a legoda- adóbb, a legpéldamutatóbb munkára van szükség, ellenkezőleg, éppen ez az odaadás, ez a példamutatás biztosítja a vezetőszerepet a célratörő és tudományosan megalapozott elmélet mellett. De az a tevékenység, amelyet a kommunisták és a kommunisták pártja vezet, nem csak pártügv nem pártérdek, hanem az egész nép ügye, az egész nép érdeke. Ezért követik a tömegek az ország motorját, hajtóerejét, mind nagyobb feladatok megoldásában. A vezetés és a végrehajtás kollektivitásának megvalósulása, kiterjedése máris érezteti hatását és ez teszi lehetővé, hogy azzal a biztos tudattal tűzzünk magunk elé mind szebb célokat: megvaló­sulásuk biztos, hiszen egy egész nép munkálkodik azon. LETENYEI GYÖRGY FODOR JÓZSEF: IGAZAK RENDJÉBEN Óh, bús próféták könyve ma az enyém S émely a pillés, víg, könny költemény, Mert vidámságra szívem terhes, nehéz, Mint az érc, ha ég, s fulladt, vak nyári vész. Mert lázban reszket a föld, bolond-beteg És rothadt pontjaira nyílt őrületek Izzanak s nyomukban gyilok-, vér-uszály. S a vad sebek tályoga már égre fáj. Ámde nézd amott a pénz víg hőseit, Hogy nyíljanak, a had fent kése visít. Pokolszerbe folynak dús, dús milliók, S éh-tengők rogynak, mint szemétrevalók. Mert munka nincs, s a piac fölös-javas. Hiába ömlik a fegyverbe a vas, S a gyilok-eszköz új s új hombárt etet S a földön bizonytalant lehel a rettenet. Mert mint mese durva szörnye az úton Utunk csuda réme ott áll: a Haszon, S nem gondja, ha túlmennél rajta s tovább — Hogy ki pusztuljon: ő-e, vagy a világ? Ám hisszük azért, hogy győz az értelem Szép harcán, kardnál hősibben s vértelen, S rossz balga is kettőt gondol, mielőtt Az ítéletet nyitná a föld fölött. Ám azért küzd vén küzdj és higgy: a hatás Nem álom, szered bár egy toll, semmi más — S hogy nem árnyék a szó, száz hős akarat, A Jó rendjén: s az végül győzve arat. BARDOSI NÉMETH JÁNOS: Készülő vihar Ibolyaszárnyú Jellegek szállnak a jeges égen át, reszket a nád és reszketek, oly furcsa, furcsa szerenád. Sóhajt a borzolt hajú fa, száz sanda béka brekegi: vihar lesz még ma éjszaka, a szívem rémmel van teli. Az a kis gyerek nyöszörög, ki meghalt bennem hajdanán, nem otthona se cg, se rög, altatja alvó holt anyám. (Folytatás a 6. oldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom