Tolna Megyei Népújság, 1962. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-21 / 17. szám
A TOLNA MEGYEI NEPLDSÁG 3RODALMi MELLÉKLETE ¥■ ,..--~.rr.,ir)----r _____________................................... i srszeriséi vagy dekadencia? Az egészséges ízlésű ember idegenkedik mindenfajta szélsőségtől, vezető és eligazító- értelmet keres a szellem valamennyi termékében és tiltakozik ennek az értelemnek önkényes, öncélú megzavarása ellen. A józan gondolkodású emberek szerte a világon elutasítsák a burzsoá társadalmi rend hanyatlásának jellegzetes kulturális termékét, a különböző művészeti ágakban megnyilvánuló dekadens irányzatokat is. A burzsoá dekadencia elszakítja a művészeteket az élettől, teljes egészében visszatükrözi a tőkés társadalom felszíni jelenségei mögött dúló zűrzavart, az egyik napról a másikra élés perspektívátlanságát és az értelem helyett az elferdült ízlésre, a beteges emberi vonásokra apellál. A dekadencia fő megnyilvánulásai a művészetekben a különböző formalista absztrakt irányzatok. Ezek követői nem a világot, nem a valóságot és az emberek reális viszonyait akarják ábrázolni, hanem a művész belső lelki folyamatait, valóságtól elszigetelt egyedi érzelmeit és ösztöneit. Akadnak soraikban jóindulatú tévedők, valóban tehetséges művészek, akikben csak a kapitalizmus si- 1 vársága gyötörte torzképpé a reális, emberi viszonyokat. De •varinak közöttük körmönfont ■szélhámosok is. akik a szamár farkára kötött ecsettel, ventillátorral, vagy egy-egy jobb sorsra érdemes zongora elfűrészelé- sével részesítik „maradandó műélvezetben” a kapitalista világ nag.ypénzű sznobjait. A társadalomtudomány pontosan kimutatja, hogy az ilyen művészeti törekvések a tőkés rendszer hanyatlásának szükségszerű termékei és minden olyan korban bekövetkeznek, amelyben az alkotó emberi értelmet erőszakkal megfosztják a haladó eszmék kifejezésének lehetőségeitől. A mi hazánkban a dekadenciának nincs társadalmi talaja. Művészeink szabadon, minden korlátozás nélkül fejezhetnek ki egy olyan valóságot, amely előtt a fejlődés beláthatatlan perspektívái bontakoznak ki és a társadalmi valóságban ható előremutató tendeciák ábrázolásával jelentős mértékben elő is segíthetik ezt a fejlődést. Művészeink alkotó munkájukat olyan közönség számára fejthetik ki, amelynek körében — a szocialista kultúrforradalom következtében — évről évre nő a művészet kedvelőinek és értőinek száma, akik szeretettel és elismeréssel fogadnak be mindent, ami szép és értékes, mindent. ami mond valami jelentősét számukra életükről, a körülöttük és a bennük lezajló nagy folyamatok lényegéről. Ezek a gondolatok az SZKP XXII. kongresszusával kapcsolatban idéződnek fel az emberben. A XXII. kongresszus a kulturális és művészi élet területén is nagyon lényeges kérdéseket állított a figyelem előterébe. Az egyik ilyen kérdés, hogy az eddiginél nagyobb gondot kell fordítanunk a szocialista művészetek hatékonyságára, az ábrázolás vonzó és a figyelmet lekötő voltára. A leggyönyörűbb igazság is ellaposodik, ha sután,. ügyetlenül, nehézkesen tálaljuk és sajnos, az undok hazugság is tetszetőssé válhat, ha ravasz kezek vonzó külsőt formálnak számára. A kongresz- szus felhívta a figyelmet, hogy a szocialista művészetek bátran szakítsanak a megunt és elkoptatott konvenciókkal, keressék az ábrázolás úi. hatékony módszereit, azokat a művészi formákat, amelyekkel a szocialista tartalom a legteljesebben kifejezhető. A kongresszusnak ezt a roppant fontos útmutatását a mi művészeti életünkben nem mindenki gondolja át kellő felelősséggel. A művészeknek és esztétáknak egy szűk csoportja egyenesen félremagyarázza és olyan következtetést von le belőle, hogy válogatás nélkül szabad teret kell biztosítanunk az önkényes próbálkozásoknak és meg kell vizsgálnunk, hogy a mai modern kapitalista művészetnek nincsenek-e birtokába azok az eszközök, amelyekkel a mi szocialista valóságunk is jobban és teljesebben kifejezhető. Azok, akik a XXII. kongresz- szusból ilyenfajta következtetéseket vonnak le. természetesen nem dekadenciát akarnak. Legalábbis nagyon szűk azoknak a köre, akiket a kapitalizmus iránti rokonszenv fűt és ilyen indítékból akarják „megreformálni” kultúrpolitikánkat. A legtöbben új és hatékonyabb eszközöket keresnek a szocialista valóság művészi ábrázolására. Úgy gondolkoznak, hogy a tudomány is megújította eszközeit. a lényeget ábrázoló formáit akkor, amikor a makró- testek világából a mikrotestek világába hatolt. A newtoni fii zika törvényei nem alkalmazhatók változtatás nélkül az atomok világában végbemenő folyamatok és összefüggések kifejezésére. Következésképpen a művészeteknek is meg kell újítaniok eszközeiket, ha korszerűen akarják ábrázolni korunk folyamatait, ha a mai ember lelkére akarnak hatni. Egyesek úgy vélik, hogy a művészetek ábrázolási eszközeinek megújítása során jobban kell támaszkodnunk a kapitalizmus művészetének formai jegyeire — magyarán szólva, teret kell adnunk a formalista absztrakt irányzatoknak, a különböző izmusoknak, vagy legalábbis türelemmel kell lennünk irántuk, mert nem tudhatjuk, nem származik-e belőlük valami jó a szocialista művészetek számára. Nagyon fontos kérdés annak eldöntése, hogy felhasználha- tók-e az absztrakt, formalista ábrázolási eszközök a szocialista valóság kifejezésére. Véleményünk szerint formalista absztrakció a művészetekben dekadens jelenség, a burzsoá társadalmi rend hanyatlásának kifejeződése és általa a szocialista tartalom nem fejezhető ki. A szocialista művészetek lényege, hogy a világot fejezik ki, a valóságról, a valóságos emberi viszonyokról adnak olyan képet. amely nem egyetlen személy véletlen konstrukciója, hanem éppen objektivitásánál fogva általános érdeklődésre tarthat számot. A formalista, absztrakt művészeteknek ugyancsak lényege, hogy célkitűzésük nem a valóság tükrözése, nem a világ művészi eszközökkel való ábrázolása. hanem a művész belső szubjektív világának, illetőleg a valósághoz való véletlen, egyéni viszonyának a kifejezése. A becsületes absztrakt művészek be is vallják, hogy művészi tevékenységük tulajdonképpen annyira egyéni, hogy a kívülálló számára a véletlen szubjektív élményen kívül vajmi kevés új ismeretet ad. A kapitalizmus súlyos és ösz- szeegyeztethetetlen ellentmondásokkal terhes világában egy ilyen művészi magatartás lehet indokolt akkor, ha a művész nem rendelkezik olyan világnézettel, amely eligazítja őt a társadalom zűrzavarában, amely megmutatja számára azokat a tendenciákat, amelyek ebből a zűrzavarból kivezetnek. A formalizmus és az absztrakció tükx’özi a tanácstalanságot, tükrözi azt a pesszimizmust. amelyet a társadalom hanyatlása és szétbomlása kelt a gondolkodó emberben. Az absztrakt formák mögött ilyen módon a kapitalizmusban reális tartalom is húzódhat meg. hiszen az értelemnek az értelmetlenséggel való felváltása, az ember deformálása, eltorzítása és megnyomorít ása reális következménye a tőkés társadalomnak. Vajon igaz-e az. hogy az absztrakció a társadalmi bomlás és zűrzavar mellett mást is kifejezhet? Kifejezheti-e például az emberi elmének a valóságban való nagyobb elmélyülését úgy, ahogy a mikrofizika törvényei is kifejezik ezt a folyamatot a newtoni fizika törvényeivel szemben? Nem igaz. és nem lehet ilyen párhuzamot vonni a tudomány és a művészet fejlődése között. A tudomány azért tárt fel új törvényeket, .mert a tudósok a valóság eddig ismeretlen és teljesen új területére hatoltak be. A művészet területe azonban nem változott. A művészet feladata továbbra is a társadalmi valóságnak, az emberek társadalmi viszonyainak, az ember és a természet viszonyának sajátos módon való ábrázolása. Ezekben a viszonyokban is következtek be mély és forradalmi változások, de ezeket a művészeteknek olyan eszközökkel kell tükrözniük, amelyek összhangban vannak az ábrázolt tárggyal, belőle merítik ábrázolási formáikat és e formák reális. értelmes tartalmat fejeznek ki. Minden, ami ezen túl megy, talajtalan konstrukció, vagy pedig olyan egyéni benyomás. amely nehezen kelthet visszhangot a társadalom széles köreiben. A szocialista művészet tehát elutasítja magától a formalizmus és az absztrakció minden válfaját. E törekvések a burzsoá rendszer hanyatlásának termékei a művészetekben. A szocializmusban új értelmet nyert az alkotó emberi törekvés és nincs talaja annak, ami eltorzítja, meghamisítja a valóság reális képét. A szocialista művészeteknek valóban fontos feladatuk, hogy határozottan számoljanak le azokkal a konvenciókkal, sablonokkal. amelyek károsak. Ezek visszatartják a művészetek kibontakozását. A szocialista művészetek keressék szüntelenül azokat a formákat és ábrázolási eszközöket, amelyekkel hívebben és nagyobb hatásfokkal fejezhető ki megújuló szocialista életünk, amelyek hozzásegítik népünket ahhoz, hogy mélyebben megértse a hazánkban lezajló társadalmi folyamatok lényegét, a ma és a jövő szép és felemelő vonásait. E feladat megoldása során azonban a mi művészetünk az értelem művészete marad és nem szakadhat el a realitás, a józan emberi ész és érzelmek talajától. Szecsődi László B jp' fg e gi arc Virág csak estefelé merészkedett be az utcába. Addig a főtérén kószált, leült egy pádra a vastag platánok alatt, szinte bújt a sétálók elől mintha félnie kellett volna, hogy felismerik és rákiált valaki, hol járt ennyi ideig. Ennyi ideig! Kerekén tizenkét évig! Hányszor ment végig valamikor ezeken az utakon Máriával! Nappali fényességben, esd sötétben a poros lámpák alatt! Tizennégy éven át. Az asszony képe most is itt lebeg a fülledt melegben, látja negyvenéves, kicsit fonnyadó, szép arcát, a szelíd szemét, finom homlokát a vékony ráncokkal Aztán nyugtalanság fogja el: mi az ördögnek jöttem én most ide, gondolja. Tegnap még egészen másnak képzeltem ezt a képet a műhelyben: a réginek, ahogyan itt hagytam akkor, a válás után. Mit keresek én most itt? A régi Máriát, vagy önmagamat, valamit a múltból? Csalódás ez. A fák megvastagodtak, idegen arcokat látok, nem. merek bemenni az utcába ... Nyolc óra tájban megszomjazik, kiballag a térről, kocsmát kérés. Érdekes, mennyire más itt minden! Ezek a szép, nagy üzletek, fényes kirakatok! Semmi sincs meg a régiből! Lehajt két pohár sört, rágyújt és elhatározó, hogy bemegy végre az utcába. Csak a régi kapuig. Onnan visszafordul. Annyi is elég lesz. Benéz az udvarra ... Mária sokszor várta őt a kapuban. De mi értetnie van ennek, önti el a remegő méreg. Benézni és továbbmenni, vagy visszafordulni? Mária arcát szeretném látni, ez az igazsó.g, dönti el, amint a sarokra ér. A kapuban megáll, nézi a cigarettáját, amit félig szívott csak: igen, remeg a kepem, állapítja meg és eldobja a cigarettát. Nem tudom megmondani neki, miért vagyok kiváncsi az arcára, nem tudom! Tizenkét év után! Köszönök, annyit mondok csak, hogy látni kívántam, aztán bocsánatot kérek, és visszajövök az utcára. Kisietek az állomásra, és haza a sivár életbe, a bútorozott szobámba, rágódni. A kapu alatt megint megáll, idegesség, bizonytalanság fogja el. mintha orrába tódulnának a régi szagok, és régi hangok törnének ki a falakból. Most már mindegy! Lehet, hogy ki se nyitja az ajtót! Mindegy, mindegy! Izzad a kezem, a nyakam, gondolja, és lelassít. Alig húzza a lábát a lépcsőkön. Mindegy! Becsengetek. Hogy mit mondok? Nem számít. Látni szeretném az arcát. Valahol rádió szól, gyerek sír, most minden zaj összekeveredik az értelmében. Sietni kezd és megtorpan az ajtó előtt. Tizennégy évig éltem itt, kalapál a szíve és megtapogatja a homlokát. Aztán a csengő gombját keresi. Megnyomja. Háromszor, röviden, mint régen szokta. A háta mögött most kapcsolnak be egy lámpát, odakapja a fejét egy pillanatra, aztán lenéz gyorsan a kilincsre. Fordul a kulcs a zárban. És ott áll előtte Mária. Soványan egyenesen, hosszú pongyolában. Zúg a füle, alig hallja a csendes szavát: tessék. Félhomály van, nem látja tisztán az arcát, csak azt, hogy világít a sötét háttérben. — Bocsáss meg, hogy zavarlak — kezdi halkan, akadozva — Hogy ennyi idő után... Az asszony hátrahúzódik a keskeny előszobában, még jobban eltakarja a sötétség. Nem szól. — Elfogott valami — folytatja, és ö is lép egyet, háta mögött nyitva marad az ajtó. — Elfogott valami — ismétli, — El kellett jönnöm. A régi arcod éjjel-nappal megjelent előttem. Körülbelül fél év óiá. Talán régebben... Most megszólal az asszony, rémült, menekülő hangon, egészen halkan: — Mit akarsz tőlem? — Csak az arcodat keresem. Nem tudom mi ez? — aztán, hogy felszabaduljanak megkérdi — Dolgozol? Jól vagy? Férjhez mentél? — Nem mentem. Dolgozom — felel gyötrődve és egészen hátul van már, a szobaajtónál. — Hogyan jutott eszedbe? Eny- nyi idő után?... — kérdi tehetetlenségében. — Nem tudom — felel és egészen idegen szagokat érez a régi bútorok között. — El kellett jönnöm. Hajtott valami. Látnom kellett, ötven éves elmúltam. Visszafelé nézek. Keresem az arcodat — és hátrafordul, becsukja az ajtót. — Az emberben egyszer föltárnád, hogy elrontott valamit. Vissza szeretne menni és újra kezdeni — mondja, amint elindul megint feléje. Én is dolgozom. Művezető vagyok. Sokat tanultam az életben. — De most... de így... — mondja szoruló torokkal az asszony és benyit a sötét szobába. Nehéz virágillat legyinti meg az embert, megáll a küszöbön, mintha attól félne, hogy beszorul az ajtófák közé és kipréselik belőle az életet. Mária régi arca, ahogyan elhagyta, betölt most mindent, aztán eltűnik előle, egyszerre kevés itt a levegő és forró, párás, alig tud lélegzeni. — Légy szíves — szólal meg, amint belép a szobába — engedd meg, hogy felgyújtsam a lámpát. Akkor az asszony keze már nyúl is a fali lámpa kapcsolójához. Felvillan o fény. megvilágítja a fél arcát. Virág egész testén zsibbadó hidegség ömlik el, meredten nézi: szent ég, ez az arc öreg. ráncos, szenvedő, sápadt, csa.k a képzelete tudja melléje állítani a régit, amit elhagyott a múltban. Nem mer közelebb lépni, csak nézi az arcot, a keményedö vonásokat, a keskeny, remegő szájat, megfogja egy szék támláját és azt mondja fojtogató kínnal: — Bocsáss meg, Mária... — Ülj le — szól csendesen az asszony, és mereven áll, összefogja kezeit a mellén. — Hol. van már a régi arcunk? A tied is. enyém is. Tizenkét év nagy idő. Én is elmúltam, ötven. Az ember kifordítja a széket az asztaltól és ráereszkedik lassan. Aztán leborul a régi térítőre és kitör belőle a nehéz sírás. Mária közelebb lép hozzá, megáll a háta mögött, két öklét a szájára nyomja és hosszú ideig egyikük se képes szólni, ORMOS GERÖ CSÁNYI LÁSZLÓ: A révfülöpi parton Az alkonyaiban zúg a nád, neked mondom, te mondd tovább. Sirály száll, és a víztükör, mint egy ezüsttál tündököl. A dombon száz szál jegenye, azt kérdezi, emlékszel-e? Ö, mennyi emlék, mennyi szép évem rejti e messzeség, a mélyén forr a régi bor, ó, te voltál az, ifjúkor! Az alkonyaiban zúg a nád, neked mondom, te mondd tovább, elrepülhetett annyi év, harmincöt évem semmiség, s úgy zeng a nádas éneke, mintha először zengene, még a tücsök is boldogan velem fújja, hogy dolga van. Ne hagyj el hát, te nyári ég, őrizd az ifjúság színét, s őrizz engem is, aki itt kortyolom örök ízeid.
