Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-10 / 291. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG „ 3Irodalmi melléklete U fiatal férfi, aki a vonat " ablakánál ült, könyvet tartott kezében, de látszott raj­ta, hogy nem olvas. Mintha sa­ját gondolatai túlharsognák a könyv mondanivalóját. Este volt, mikor megérkezett. A gyéren világított utcákon sietve vette a lépést hazafelé. Az állomáson senki sem várta. Igaz, nem írta meg pontosan, mikor érkezik, csak annyit árult el, hogy talán ma... Nem akart külön gondot okozni az anyjának és bátyjának. Hátha Jóska éppen vidéken dolgozik, Teri, a sógornője pedig nehezen mozoghat. Két apró gyereke mellé most várja a harmadi­kat. Szegény apa nagyon rossz­kor került be a kórházba ... Még szerencse, hogy eddig re­ménykedett ... De hogyan is le­hetne megmondani egy látszó­lag egészséges embernek, hogy menthetetlen. Ebben a pillanatban valaki rákiáltott: — Hé, Sanyi! Megrezzent. Jóska sietett fe­léje a túlsó járdáról. Úgy, aho­gyan a munkából érkezett ha­za, maszatos zubbonyban. Kis­sé furcsán érezte magát, amint ragyogóan tiszta ballonkabát­jában ezt az olajszagú embert átölelte, hiába, elszokott már ezektől a zubbonyoktól. De hát Jóska szakmát tanult, vasas, mint apa. Alig léptek néhányat együtt, kifájdult belőle a kérdés: — Mi van apával? Gyanak­szik? — Nem. — És anya? Tudja már? — Tudja. Megmondtuk neki. Az elhallgatott és ki nem mondott szavak súlya szomorú teherként nehezedett mindket­tőjükre. — Teri hogy van? — kérdez­te azután, de csak udvariasság­ból. mert valahogy nem volt esete ez a Teri. Túl szélesre és túl csontosra formálta a termé­szet. — Még bejár a vállalathoz, dolgozik. Inkább szülés után veszi ki a szabadságát. — És a gyerekek? — Köszönöm, egészségesek. De azért majd megmutatom neked Klárika manduláit. A körzeti orvosunk úgy találja, jó lenne őket kivenni. Én irtó­zom minden műtéttől.. Szó­val érdekel a te véleményed is! — Szívesen ... — mondotta a vendég és elmélázva nézett bele a mellékutcák sötétjébe. Hát bizony nagyon kisváros volt ez, szinte falu. A központ még úgy-ahogy elfogadható csi­nos üzleteivel, de ez a külső negyed ... Lám, az árkokat sem tömték be. De hirtelen bűnbá­nat fogta el. Amikor mint gye­rek, idekerült, és meglátta ezt az utcát, nem tudott betelni ve­le. Elbűvölték az árnyas fák, az árkok zöld meredekei, az ap­ró fahidak. Milyen remekül lehetett itt játszani! Persze, verekedni is. Szegény anya este fáradtan jött haza. s akkor még győzte őket nevelni... Furcsa, mikor az ember maga is felnőtt lesz és kinövi a házat, az utcát, a várost, amelyet pedig egyszer olyan nagynak és érdekesnek látott! Az emlékek fájó árnyékként kísérték. Jóska sem sokat be­szélt. így értek haza. A kiskapu nyitva, csak át kell lépni az ócska küszöbön. És megcsapta az udvar, s a mögötte húzódó veteményeskert nedves, zöld il­lata ..; különös... Itthon van és mégis mintha minden olyan idegen lenne! Szinte tagjaiban érezte a tehetetlen önvád fáj­dalmát. — „Hűtlen vagy!” — zúgták az idegei és nem talált mentséget önmaga számára. A család a konyhában ült, mint máskor is vacsoraidőben. Anya régi, hagymaszagú fla- neUruháiában, Teri bordó pon­gyolában. amelyet már alig tu­dott összehúzni szélesre toló­dott alakján. — Sanyi! Csakhogy megjöttél' Anya sírva borult a nyakába. Érezte a vállára csurgó könnye­ket, csak az fájt, hogy nem tu­dott könnyekkel válaszolni. Átölelte az édesányját, amennyire szorongása engedte, azután Terit csókolta meg és a két gyereket, akik szintén fel­ugráltak a szenzációra. A kis Jóska barnahajú, pirosarcú kö­lyök volt, Klárika szőke és sá- padtabb fajta. — Ugye, éhes vagy, fiam? — kérdezte az anyja és máris a kredenc felé sietett tiszta tá­nyéréit. — Valami maradék is jó lesz — bólintott rá, azután hal­kan hozzátette: — Délután bent voltatok apánál? — Igen, én bent voltam ... — felelte az anyja és ismét elkez­dett sírni. — Nagyon vár téged, hogy te meg fogod vizsgálni, vagy felviszed Pestre . . . — Pestre? — döbbenten né­Hűtlenség-----------­z ett körül. — Nem, ennek nem lenne semmi értelme ... Jobb, ha itt... Anyából kitört a zokogás. — Persze, hogy jobb, ha itt... de ő nem tudja... ő reménykedik... Igen, az ember utolsó percig reménykedik... Különösen ak­kor, ha van egy orvos fia, aki mindig azt mondogatta kisko­rában, hogy mindenkit meg fog gyógyítani a családban... Igen .;. de hát ki veheti komo­lyan egy gyerek beszédét? Kezet mosott, azután leült az asztalhoz. Reggel lassan öltözött szinte önmaga előtt is szégyellte. mennyire húzza az időt. De hát nehéz, rettenetesen nehéz az ilyesmi. Hazudni... hazudni egy szülőnek ... Aki mindent adott, alá mindent áldozott, hogy a fia többre vihesse, hogy a fiára büszke lehessen. És a fiú hazajön és nem tudja meg­gyógyítani az apját! Nagy nekiszánással, szomo­rúan indult a kórházba. A kisváros tavaszi fényben fürdött. az árkos utca sem lát­szott olyan csúnyának, mint az este, mikor megérkezett. • El­merengve vette számba, milyen változások történtek utolsó itt­léte óta. Mert mégis van fej­lődés ... Lám, bérházak épül­tek és sokfelé parkosítanak. Ez a napközi is most létesülhe­tett ... Nem emlékszik rá, hogy erre lett volna ilyesmi. Hosszú, kimért léptekkel ment a nagy sárga épület­tömbig. A portás idegenül me­redt reá, de mikor megtudta, hogy orvos és egy súlyos bete­get jött látogatni, akkor szó nélkül utat nyitott előtte. Ter­mészetesen ő sem helyesli, ha kivételeket tesznek, de ez más. neki jönnie kellett. Neki meg kell magyaráznia valamit, amíg nem késő. De mit is kell meg­magyaráznia? Bizonytalanul baktatott végig az udvaron. Milyen más egy klinika! Nem csoda, hogy aki megszerette Pestet, nehezen jön vidékre. Ö sem jött... Pe­dig lehet, hogy ez is hűtlen­ség ; , ; Először a főorvost kereste. Őszhajú, barátságos férfi fo­gadta. Jobb, ha előbb vele be­szél, hallani akarja a vélemé­nyét. Meg különben is ... Hát­ha szegény apa már hivatko­zott reá? Hogy a fia... az ő orvos-fia ... Egy beteg mun­kásembernek milyen érzés is lehet kimondani, hogy „az én orvos-fiam”.J — Hát igen .. . jósolni nem lehet... Talán még hetek . . . A főorvos szavai vadul lük­tettek agyában, mikor elindult a kórterem felé. Hármas számú szoba ... ez az! Kopogott és lenyomta a ki­lincset. Kicsi, fehér helyiség­ben találta magát. Mindössze két ágy állt a fal mellett. Régen különszoba lehetett. Az apja sápadtan feküdt a felpolcolt párnákon, csak a sze­me lángolt sötéten. De ezekben a szemekben örömújjongás volt. Mintha a világba akarná lobogni a .saját boldogságát, hogy megjött a fia, az ő rég nem látott fia! — Apa ... — suttogta a rit­ka vendég és homlokon csókol­ta a beteget. A beteg elmosolyodott és ki­nyújtotta mind a két kezét. — Csakhogy jössz! Ezek itt úgy kezelnek, mintha valami komoly bajom lenne! Pedig te tudod legjobban, hogy én mi­lyen egészséges vagyok! Nehéz volt mosolyt erőltetve válaszolni. — De apa, a te érdekedben történik minden. A főorvos iga­zán rendes ember. Bízzál ben­ne! Jobb vigyázni és óvatos­nak lenni... Azután széket húzott az ágy mellé és leült. Félt ettől a pil­lanattól, de úgy látszik, még­sem olyan rettenetes, mint aho­gyan elképzelte. Amíg a beteg reménykedik, addig a családjá­nak is könnyebb ... Beszélget­tek és apa nem vádolta őt el- hidegüléssel. Talán nem is akar Pestre menni.. . Hiszen anya sem utazhatna utána .. . — Te Sanyi! — tört ki ekkor hirtelen a betegből. — Azért te valamit elhallgatsz előttem! A fiatal férfi alig észrevehe­tően megremegett. — Én? — Érezte, hogy a ha­zugság megint az idegeit bor­zolja. Mert hazudni kell, állíta­ni, hogy apa. nem. nem igaz! Nem titkolunk el semmit! És apa folytatta. — Mert Sanyi... te soha sem beszélsz arról, hogy udva­rolsz-e? Pedig nem tudom el­hinni, hogy eddig még nem ta­láltál magadhoz való leányt! A ritka vendég kábultan né­zett bele a sötét szempárba, amely ragyogásával szinte át­karolta őt. — De... — sóhajtotta meg­könnyebbülten. — Anyának még nem mondtam, de neked elárulom ... azt hiszem, talál­tam valakit... — Na és ... finnyás pesti kisasszony? Furcsa volt ez a kérdés, mo­solyogni kellett rajta. Hogyan is lehetne Évát néhány szóval körülírni? Évát, aki karcsú és csinos, s akit idén avatnak dok­torrá ... — Hát tulajdonképpen pesti, de az apja neki is vasmunkás volt. A beteg arca pirossá színező- dött. Szinte kacagta a szavakat: — Mit mondasz?... No ez remek! Hiába lettél orvos, még­sem tudtál elszakadni a szak­mától! A másik ágyban fekvő idő­sebb férfi is felfigyelt. A ritka vendég kissé zavarba jött für­késző tekintetétől, de az apja lelkesen kiáltotta oda betegtár- sáricik — Hallotta ezt. kartárs? Hát ilyen fiam van! Nem. akárki akármit mond. az én gyerekeim sohasem tudnának hűtlenek lenni! A fiú nem válaszolt. Csak most értett meg valamit és csak most kapott feloldozást kínzó önvádjaira. Vannak pillanatok, amelyeket sohasem lehet elfe­lejteni. Ez is ilyen pillanat volt. Azután felállt és az ablakhoz sietett. Gyorsan cigarettát vett elő és rágyújtott. Nem. nem le­het. hogy apa most lássa a sze mét.,j Szabó Ibolya La Abban az időben mindenkép- j pen tennünk kellett már valamit, hogy segítsünk magunkon. Napo­kon át főttkrumplit ettünk, hiába jártunk ki az állomásra, hogy csomaghordással keressünk pár fillért,, s a karácsony a nyakun­kon volt már. Feri átjött egyik délután, el­mesélte, hogy Pálinkásék milyen szépen keresnek a betlehemszés- I sei, jó lenne, ha mi is csinálnánk valamit. Ültünk nagy gondjaink­kal a langyos kályha mellett, néztük a kis petróleumlámpa lángját és addig-addig tanakod­tunk, amíg aztán elhatároztuk, hogy azonnal csinálunk betlehe­met, kis jászollal, napkeleti böl­csekkel és Feri megszerzi hozzá a verseket, megtanuljuk, aztán indulás pénzt keresni. Jól tudtuk, hogy Visiékhez, Potokékhoz ugyan hiába mennénk akármiféle gyö­nyörű betlehemmel, azok nyomo­rultak, akárcsak mi magunk; de ha beengednek a szép házakba, ahol gyerekek élnek, s ahol cse­léd főzi az ebedet, ott aztán ösz- szeszedhetünk valamit. A betlehem kartondobozból el is készült, annak rendje és mód­ja szerint, nyitva hagytuk az ele­jét, arra anyám szép, rózsaszín függönyt csinált és csóválta a fe­jét: — Gyerekek, gyerekek' — haj­togatta, — Ezzel aztán ti hiába mentek az lírákhoz, nem lesz eb­ből semmi, halljátok! Segített, valami keveset a jászol megalkotásában is, sőt szerzett nekünk valahonnan néhány ké­peslapot, azokból cifraöltözeiű embereket vágtunk ki, lábat haj­togattunk nekik és beállítottuk a jászol köré. Nem hiszem, hogy akadt még egy ilyen nemzetközi betlehemje a világnak, mert a mienkben szerepelt két pelástos, szakállas pópa, ezen kívül egy mentés huszár, egy háncsöves né­ger nő, és két-három különböző, díszes öltözetű magyar nemes, valami kalendáriumból. Együttesünk összetétele a kö­vetkező volt: Feri öltözött fel jászolvivő gyereknek, Gyurgyik Jani volt az első, öccse a máso­dik pásztor, én az öreg. Persze, szakállason, hosszú, szedett-vc- dett ruhákban indultunk, és any- nyira bevágtuk a verseket, hogy azokon az éjszakákon álmomban is az öreg szerepét mondogattam. Az első este, irgalmatlan hó­fúvásban indultunk, gyufát is vit­tünk magunkkal, hogy a jászol gyertyáját a színjáték helyén meggyújthassuk. Ahová bekopogtunk, Ferinek kellett első helyen állnia, ő kér­dezte meg, hogy szabad-e bet.le- hemezni, s ha kedvezett a sze­rencse. roppant izgalommal tó­dultunk be a jószagú. meleg la­kásokba. Men-megakadoztunk suta mondókánkban, a háziak moso­lyogtak, a gyerekek belebámész­kodtak gyertya- és papírszagú betlehemünkbe, mi pedig vártuk a szép áhítatban, mennyit adnak a nénik, bácsik, mit vihetünk haza szüléinknek. Egyik este a város belsejében dolgoztunk, volt már itt ugyan összetűzésünk egy másik csapat­tal, néhány pofon is elcsattant a kenderszakállas arcokon, de haj­tott bennünket az izgalom, hátha ezekben az úri házakban többet kapunk. Mondom, akkor este a belváros volt soron, két-három lakásban szerencsével jártunk már, aztán egyszeresük egy nagy, világos lépcsőházban találtuk ma­gunkat. Fényes, rézkilincses ajtó előtt álltunk meg, becsengettünk, bóbitás szobalány nyitott ajtói, végignézett bennünket és azt mondta; várjunk, megkérdezi a nagyságos úrékat, bemehetünk-e. — Itt lesz valami — súgta ne­kem a kisebbik Gyurgyik fiú és figyelmeztetett, hogy nagyokat nyögjek, ha faggatnak, hogy mi | a bajom. Ha van lámpaláz a világon, hát mi a legmagasabb fokát érez­tük, mert alig futott el néhány • másodperc, rpár be is terelt ben­cipő nünket a szobalány egy igen vagy, fényesen kivilágított szo­bába. Jobban mondva csak az elsőket igazította be, mert nekem kívül kellett maradnom, s arra a végszóra, hogy gyere be öreg, máris hasra kellett feküdnöm a betlehem előtt. Kevés próba után bizony min­denütt másként sikerültek ezek a drámai mozdulatok. Itt is, amint sor került rám, beléptem, torkomon akadt a lélegzet, ak­kora fény láttán, s már hasaltam is, mégpedig egy bíborszínű karos­székben ülő. feketeruhás dáma lába elé. Az első pillanatban eszembe se jutott, hogy feleljek valamit a pásztorok kérdéseire, csak néztem magam elé a padló felett tíz centiméternyire. Rengeteg szék­es asztallábat láttam, jószágának éreztem a puha szőnyeget, egy- szercsak, amint fordítottam a fe­jemet., hogy mégjobban körül­nézzek, meghökkentem ijedtem­ben: két fényes lakkcipőt láttam az orrom előtt, láttam a fekete- harisnyás lábakat is, és valami, ugyancsak fekete csipkés szok­nyát, ami az ülő dáma öléből omlott alá. Arra rezzentem, hogy egyik pásztor sem mukkant meg, nem tudták, mi történt velem, aztán megint felhangzott a szerep: kelj fel öreg! Erre már tudtam felel­ni, azt mondtam: hogy nem ke­lek, nagyon fáradt vagyok, igen messziről jövök. És nem vettem le a szememet a lakkcipökröl. Arra gondoltam forró izgalmam­ban, hogy nekünk a lábunk a legutolsó testrészünk, nyáron a magunk bőrét koptatjuk, télen belefolyik a víz, a sár a cipőnk­be, és itt van ez a nagysága, ezekkel a gyönyörűséges lakkci­pőkkel, de jó is lehet ennek! Va­lami bolond gondolat fogamzott meg bennem; elhatároztam, hogy megfogom egy pillanatra azt a fényes cipőt, legalább a tapintá­sát érezzem, s elmesélhessem odahaza anyámnak, milyen cso­dával találkoztam. Aztán arra gondoltam, hogy jó lenne meg­markolni ezt a szép cipőt, lehúz­ni a nagysága lábáról és hazafut­ni vele anyámhoz, hiszen annak sohasem volt ilyen cipője, pedig mennyit dolgozik értünk, hogy legalább krumplit adhasson en­ni. A nagysága pedig csak ül, semmit se csinál. De nem mer­tem mást tenni, csak odanyúl­tam a mocskos, dermedt mutató­ujjammal, melegnek, simának éreztem a cipő bőrét, aztán fel akartam állni a harmadik bizta­tásra, de mintha megbénult vol­na a testem. Akkor már nevetett a dáma, és a többiek is, akik néztek bennün­ket, csak a szobalány állt merevt sápadt arccal az ajtó mellett. — Maradj, csak maradj —i szólt egy idős férfi és alig bírt a nevetéssel. — Ez aztán az öreg! Föl se tud kelni! No, ti többiek rajta, énekeljetek neki. A fiúk ijedten kapkodták a fe­jüket, rázendítettek éktelen ösz- szevisszaságban, s én feküdtem, bámultam a cipőt, mintha más dolgom se lett volna ennél. Hej, ha egyszer én ilyen cipőt vihet­nék haza anyámnak! — futkosott a képzeletem. Abban a pillanatban mozdult a cipő, távolabb csúszott előlem, s hallottam, hogy idegen nyel­ven mondott valamit a dáma, amiből egyetlen szót sem értet­tem, de éreztem, hogy ellenem irányul itt valami. Rám is szólt a nevető férfi: — No, állj föl. Ne piszkítsd be azt a cipőt... Feltápászkodtam. Nekem is énekelnem kellett volna, de csak felszippantottam az orromat, és menekülni szerettem volna a fényes lakásból. A pénzből, amit itt kaptunk, s amit a kapu előtt kellett szét- -jztanunk, egyetlen fillért se fo­gadtam el. ORMOS GERÖ l

Next

/
Oldalképek
Tartalom