Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-03 / 285. szám

Glen n szélben

— Gyufád van? — kérdezte a katona.

— Akad — felelte kurtán a határőr.

— Akkor gyújtsunk rá — nyújtotta a meggyűrt. összetörődött paklit.

— ötperces?

— Az hát.

— Nem rossz. Mi is azt szívjuk.

Egy ideig szótlanul baktattak tovább, szívták és fújták a füstöt.

— Szóval a te apád az elnök?

— kérdezte később a határőr.

— Ö.

— Birkás József?

— Az hát.

— Akkor azért nem ismerlek

— nevetett erre a határőr. — Azt hittem, lódítasz, amikor.azt mondtad, hogy te is ide jössz haza — intett a falu irányába.

— Minek lódítanék?

_ — Igaz — bólintott a határőr. — Minek? — Kisvártatva hozzátette: — Azóta költöztetek a faluba, amióta bevonultam.

— Igen. Apámat ide helyezték elnöknek. Mert itt gyenge a szövetkezet... Igaz?

— Rossz volt a régi vezetés.

A katona bólintott, majd mélyet szippantott a cigarettából és közömbös hangon megkérdezte:

— Aztán milyen arra tifelé- tek?

— A határon?

— Ott.

— Hát... Sokat kell talpalni.

— Sokat-e?

— Másképpen hogyan őriznénk a határt?

— Persze, másképpen nem lehet — bólintott a katona.

— Hát nálatok?

— Nálunk is van nyüzsgés bőven. Különösen mostanában.

— Látom, a harckocsizóknál szolgálsz.;

— Ott.

— Nem lehet könnyű.

— Nem éppen. De hát megszokja az ember.

— Hányadéves vagy? — kérdezte aztán a határőr.

— Most kezdtem a harmadikat ... Hát te?

— Én is.

— Ti sem szereltetek le?

— Naná, velünk kivételeznek

— pöccintette messzire rövidre égett cigarettáját a határőr. A csikket felkapta a szél és szikrákká szórta parazsát.

A szél egyre erősödött.

— No nézd csak! — kapott a sapkájához a katona, mert csaknem lesodorta a szél.

— Hát még a határon! Ott fúj igazán!

— Miért? ... Azért, mert határ?

— Lehet.

— Aztán settenkedik-e még arrafelé olyan, aki át akar szökni?

— Előfordul.

— Kifelé, vagy befelé?

— Ide is, oda is.

— Mifélék?

— Gondolhatod.

— És elfogjátok őket?

— Azért vagyunk ott.

— Te is kaptál el már ilyent?

— Ma egy hete. Azért jöhettem most szabadságra. Jutalomból.

— Ejha! — bólintott elisme- rőn a katona. — Kém volt?

— Nem tudom — rántotta meg a vállát a határőr. — Én csak elfogtam. A többi nem az én dolgom.

Azután átmenet nélkül megkérdezte:

— Téged miért engedtek haza?

— Táviratot kaptam. Haldoklik a nagyapám.

— Nálatok beveszik az ilyen mesét? — nézett rá gyanakodva a határőr.

— Az én nagyapám komolyan haldoklik — felelte halkan, komoran a katona. — Öreg már és nagyon beteg. A börtönben betegedett meg.

— Régen?

— Nagyon régen. Akkor én mé® nem is éltem.

— Miért ült börtönben?

— Mert a kommunistákat akkor börtönbe csukták.

A határőr erre nem válaszolt, csak elgondolkozva bólogatott.

— Vigyázz, te! — ragadta meg hirtelen a karját a katona és nagyot rántott rajta.

Csikorogva állt meg mellettük egy oldalkocsics motorkerékpár.

— Hiába dudálok, mégsem hallják az elvtársak?! — kiáltott rájuk mérgeskedve a vezető.

— Erős a szél! — kiáltott vissza a határőr. — Jónapot, Jani bátyám! — húzódott aztán a füle felé a szája, mert felismerte a jövevényt. — Honnan ilyenkor?

— Kiképzésről — felelte a motoros, aki munkásőr-egyen- ruhát viselt. — Hát te? ... Szabadságról? — s választ sem várva hozzátette: — No, üljetek már fel!. .. Minek álltam meg?

Egyszerre ugrottak a motorra. A határőr az oldalkocsiba, a katona a hátsó ülésre.

A falu előtti nagy kanyarban mind a hárman észrevették az árokba fordult traktort. Négy kereke az égnek meredt, mögötte, a kukoricaszárral telt pótkocsi pedig féloldalra borulva feküdt az árokszélen.

Még meg sem állt a motor, máris ugrottak le róla, futottak á traktorhoz. A vezetőt keresték.

— Ott — mutatta a katona —. a pótkocsi alatt.

Két csizmás láb látszott csak ki a leborult kukoricaszár alól.

Akár a kotrógép, oly sebesen hányták szét a szárkévéket a bajba jutott traktorosról. Akkor látták, hogy a pótkocsi oldalával a bajba jutott ember derekán fekszik.

A határőr a traktoros elfe- hérült arca fölé hajolt.

— Él!... Él! — kiáltotta.

— Le kell emelni róla! — parancsnokolt a munkásőr.

Nekifeszültek az izmok a nehéz pótkocsinak.

— Vigyázzunk! — kiáltotta a katona. — Még jobban rányomódik.

— Ti csak emeljétek ketten az elejét, a másik végit majd magam — mondta a munkásőr.

— Óvatosan!

Nem ment. A két fiú hiába emelte, a munkásőr egyedül nem bírta a kocsi hátulját.

— Majd én emelem egyedül

— mondta a határőr.

így sem ment.

— Várjanak! Segítek! — kiáltotta ekkor valaki az országút- ról.

Egy rendőr karikázott sebesen a falu felől.

— Jónapot! — köszönt futtában, lihegve, miután leugrott az országútra döntött kerékpárról. — Messziről láttam, hogy baj lehet. Hajtottam sebesen.

— Éppen jókor érkezett — bólintott a munkásőr.

— Négyesben menni fog — mondta a katona.

A traktoros halkan felnyögött a pótkocsi alatt.

— Úgy látszik, magához tér

— pillantott rá a határőr.

— Fogás! — sürgetett a munkásőr. — Meg kell mentenünk. Négyen le tudjuk emelni róla a pótkocsit.

Megfeszültek a vállak, a karok. Erek és inak hurkáztak a nyakakon, elkékültek az arcok az erőlködéstől. S a pótkocsi lassan, de biztosan felemelkedett.

Bertalan István

Szegény Ráby

A régi magyar emlékiratok

**■ között van egy különleges könyv, amely már azzal is elüt a többitől, hogy szerzője németül írta, s Strassbourgban jelent meg, a francia köztársaság ötödik évében, vagyis 1797-ben. Justizmord und Regierungsgreuel in Ungarn und Österreich — mondja a könyv címe, s a jogtiprásnak és a kormányzás rémségeinek olyan megdöbbentő keresztmetszetét adja a XVIII. század második feléből, amihez foghatóval alig találkozunk irodalmunkban.

Szerzője nem volt hivatásos író, nem pályázott irodalmi babérokra. rábai és murai Ráby Mátyás jómódú szentendrei nemes volt, akit az igazság keresése juttatott a tömlöc mélyére, s a szabadság, az eljövendő századok szabadsága avatta íróvá.

Életéből mindössze tizenkét esztendő történetét ismerjük. 1784- ben kezdte meg csodálatos harcát, 1796-ban a forradalmi Franciaország adott menedéket neki, s egy év múlva adta ki emlékiratait. Ezzel nyoma is veszik.

Ráby az igazság fanatikusa, életének központi gondolata, egyetlen célja és becsvágya az igazság kiderítése. Harminckét éves volt. amikor megtette feljelentését a szentendrei magisztrátus ellen. Pontos adatokat gyűjtött a szentendrei és az ezzel szomszédos izbégi szegények kifosztásáról. a nemesség kegyetlenkedéseiről. A szálak azonban messze túl vezettek Szentendrén. A magisztrátus tagjai nem voltak egyedül, s Rábynak megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy cinkosuk és szövetségesük a megye, s velük fúj egy követ a királyi helytartótanács és az udvari

B

erci kényelmesen hátradőlt a puha ülésen.

Különös gyönyörűséget jelentett neki naponta, amikor beülhetett a kis Trabant volánja mellé. — Na, ha ma akadna valami jóképű utitárs, felvenném. A kocsira „harapnak a nők” — gondolta — aztán ha beszállt, a többi már könnyen megy. Ma éppen három hónapja, hogy megkaptam a kocsit. Csak akkor szombat volt, most meg vasárnap van — mór fondírozott, ahogy lassan kikanyarodott a fő útra.

A távolban piros ruhát látott megvillanni. Szíve hevesebben dobogott. Vajon szép-e?... És ha igen, hajlandó lesz-e beszállni. Hogy fiatal, azt a ruha színéről megállapította.

Fekete hajú, csinos nő volt. A buszmegállónál állt.

Berci fékezett. Asszony már, állapította meg, ahogy megpillantotta ujján a gyűrűt. Nem baj, annál könnyebb dolgom lesz.

— Hová utazik asszonyom? — szólt az ajtót kinyitva. — Ha akarja, szívesen elviszem — mondta meg sem várva a választ. — Legalább nem unatkozom. Egészen Pestig megyek.

Az asszony habozott.

— Persze, ha fél tőlem ... nem erőszak. Pedig úgy előbb érne, mert a busz csak egy óra múlva jön — mondta az órájára nézve — addigra otthon is lehet.

Az asszony arcán mosoly suhant át.

— Nem bánom — mondta beülve — legalább előbb otthon leszek, igaza van.

Szótlanul ültek. Berci nem hajtott gyorsan/ Hogyan is kezdjem, törte a fejét. Valamit mondani kellene, mert az idő halad.

— Egészen Pestig? — törte meg a csendet.

— Igen. — Válaszolt az asz- szony. — De ha már beültem, engedje meg... Éva vagyok — nyújtotta a kezét.

— A nagymamát látogattam meg. és holnap már dolgoznom kell. Ezért is fogadtam el a potya fuvart — mondta Éva

— így előbb a férjemnél leszek és többet lehetek vele. Tudja egyéves házasok vagyunk még. Mind a ketten dolgozunk, és a vasárnapok meg olyan rövidek. Bár megvallom, féltem beülni, mert olyan sok rosszat lehet hallani az ilyen autós kalandokról.

— És miért félt — szólt Berci. — Egy asszonynak igazán nem szabad már félni. És főleg egyéves házasság után nem.

— Mi az, hogy egyéves? — Egy nő, ha férjhez megy, kerülje a kalandokat, nem egy év múlva, hanem örökké.

— Nem szabad olyan ósdi felfogásúnak lenni. Arra kell

gondolni, hogy hátha a maga férje esetleg nem így cselekszik. — Érvelt Berci.

— A házasélet alapja a bizalom. Én bízok a férjemben — mondta az asszony.

Berci most felsorolta a jól betanult érveket, amelyeket már egypárszor elmondott. Az asszony ellenállása kilométerről kilométerre gyengült. Ahogy Berci mind hevesebb lett, ő úgy vonult vissza. Berci lassított. Az index villogni kezdett jobboldalon. Éva megfogta a kezét.

— Mit akar?... Miért áll meg? ...

— Nem állok meg csak egy kicsit lemegyünk a Duna-part- ra. Egy félórácskára. így is még előbb hazaér, nekem pedig ez a félóra mindennél többet ér.

— Nem! . . Ne menjünk! — könyörgött Éva — én nem akarom... én félek magától!...

— Ne féljen — mondta Berci és megállt. — Én mindent megígérek,..

Az asszony arcán újból felvillant az a kis ravasz mosoly.

— Na jó — mondta — nem

bánom. De két kikötésem van.

— Már teljesítve is vannak ...

— Egyik: egy félóránál tovább nem maradunk. A másik: ismerek egy kedves szigetet, nem messze innét, oda menjünk. Egyszer voltam ott kirándulni, de soha nem felejtem el, olyan csodálatos szép volt.

— Asszonyom, legyen úgy, ahogy parancsolja — pózolt a fiú — máris indulhatunk tovább.

A kanyar után feltűnt a sziget. Olyan volt a nyári napsütésben, mint egy szép délibáb. Berci úgy kanyarodott az erdei útra, hogy majdnem felborult a kocsi. Alig haladtak egy keveset, Éva szólt, hogy álljanak meg.

— Szálljunk ki és gyalog menjünk — javasolta.

Kiszálltak.

— Most majd én vezetek, maga csak jöjjön utánam.

Keresztül törtek a bokrokon. Kis tisztás terült el előttük. A közepén egy sátor állt. Előtte egy csokoládészínűre sült fiatalember foglalatoskodott.

— Péter! — kiáltotta az asz- szony, és nevetve ugrott a nyakába. Berci tanácstalan csodálkozással állt a tisztás szélén.

— Engedje meg, hogy bemutassam a férjem — mondta Éva, kibontakozva az ölelésből. Ez a fiatalember volt olyan kedves, és elhozott, hogy ne kelljen várnom a buszt — fordult magyarázólag a férjéhez. Én pedig megígértem neki, hogy itt a szigeten, mivel pénzt úgy sem fogadott volna el, egy jó feketével fizetek a szívességéért. — Rögtön hozom a kávéfőzőt. — S máris elnyelte karcsú alakját a kis sátor. — Ez nem kis fizetség ám — szólalt meg Péter kezet nyújtva. — Valóságos mestere a kávéfőzésnek az én feleségem. Aki egyszer az ő feketéjét megkóstolja, az nem könnyen felejti el.

— Igen... — szólalt mc® Berci — gondolom én is sokáig fogok emlékezni rá és megszorította a feléje nyújtott kezet.

Varga István

kancellária is. Ráby az egész nemesi Magyarországgal kerül szembe és vállalja a harcot. Végül már csak egyetlen emberben bízhat, a Don Quijote-császárbfin,

II. Józsefben, de meg kell tanulnia. hogy a nemesek rablóbandájával szemben a császárnak sincs hatalma.

Ráby egyenesen a császárhoz fordul, a megye azonban oda se hederít a bécsi leiratokra, amikor pedig már nem lehet elodázni az intézkedést — letartóztatják Ráby t! Folyamodványok, levelek,

II. Józsefhez írt személyes üzenetek követik egymást a börtönből, s Pest megye urai, amikor megrettennek végre a császári parancstól. hői ruhába öltöztetve lopják ki a börtönből Rábyt. Aki ilyen szenvedélyesen szereti az igazságot, ekkor sem jön zavarba. Női ruhában áll a császár elé, úgy. ahogyan titokban Bécsbe csempészték, s mindent elmond töviről hegyire.

II. József épp oly naiv, mint Ráby. Császári hivatalnokok kíséretében visszaküldeti Pestre, hogy szembesítse a bűnösökkel. Az eredmény természetesen ugyanaz: a megye ismét letartóztatja, „bűnei” közé sorolják a „szökést” is, s halálra ítélik, amit örökös hajóvontatásra változtatnak. Ráby Mátyás a vérével írt levelet csempész ki a börtönből, így üzen a császárnak, a bécsi rendeleteknek azonban semmi hatása nincs Pesten. Végre II. József is belátja, hogy szép szóval nem megy semmire a nemességgel, s azt üzeni, ha azonnal nem bocsátják szabadon Rábyt, katonasággal szabadíttatja ki. 1789. június 29-én délelőtt két és fél évi szenvedés után Rábyt kidobják az utcára.

A börtön és a halálveszedelem sem törte meg. Szentendrén tűnik fel, majd a budai helytartótanácsnál keresi igazát, s csak akkor menekül, midőn Pest megye díjat tűz ki fejére. Egy ideig Bécsben él, de a igazság bajnoka itt is gyanúba keveredik, s végre a rendőrség figyelmezteti, hogy jobb lesz eltűnnie a birodalomból. Papi ruhában Németországba szökik, s itt találkozik a francia forradalom katonáival.

Emlékirata egyike a legizgalmasabb magyar könyveknek. Gyorsan pergő dráma, s Ráby biztos kézzel rajzolta fel korát és kortársait. Azt is megérti, hogy nem az egyes emberek gonoszsága ellen kell harcolnia, hapcin az egész nemesi összeesküvés, a papok és urak Magyarországa ellen. Tragédiája, hogy hisz az igazságban, állhatatosan és töretlenül; megvesztegetni nem lehet, a szenvedés nem töri meg. „Az igazságosság mindent éltető Napja felkel a láthatáron ... — írja bevezetőjében. — Ha én nem is szívhatom be többé üdítő sugarait, a síromhoz vezető úton mégis áldom ezt, amelynek biztos következményeképpen jövendő testvéreimet nem fogják örökké mint vágómarhákat elcipelni, hanem velük született jogaik érvényesülni fognak.”

Nem volt forradalmár, azokhoz a felvilágosult magyarokhoz tartozott, akik hittek az emberi jogokban, s akik közül Hajnóczy, .Batsányi, Berzeviczv került ki. Könyve annak idején kis példányszámban jelent meg, s csak a véletlennek köszönhető, hogy néhány fennmaradt belőle. Jókai regénynek dolgozta fel, így is ment át a köztudatba, egy kicsit megszépítve, túlhangsúlyozva Ráby sorsának romantikus vonásait, s megbocsátva a kortársak rémtetteit. Ráby azonban nem szorul közvetítőre. Önéletírása, amely nemrégen végre magyarul is megjelent, örökki hirdetni fogja a nemesi Magyarország megbocsáthatatlan züllöttségét.

Csánji László