Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-03 / 285. szám
^Irodalmimelléklete Köznapi barangolás a csehszlovákiai magyar falvakban Kodály nyomában a szlovák hegyek alatt A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Barátom, a szenvedélyes tájékoztató közel félórás előadásban magyarázta, mit nézzek meg Prágában, hogyan, milyen időbeosztással csavarogjam végig a Vág völgyét, melyik étteremben ebédeljek Pozsonyban, s háromszor is a telkemre kötötte, hogy feltétlenül nézzem meg Pöstyént. Közben megsúgta bizalmasan, hogy vigyek néhány kiló téliszalámit, keresztcsíkos nylon nyakkendőt és hozzak bőröndöt, borotvapengét. Miután közel fél órán át lelkendezett, megköszöntem értékes tájékoztatásait, s most itt állok Nyitrán, a Párovszka- ulica elején, szorul egy kicsit a torkom, e pillanatban nem érdekel Prága, Pozsony, Pös- tyén, csak ez a kis napfényes utca, roggyant és halálra ítélt házaival, melyek között gyermekkoromban mezítláb, masza- tosan futkostam. Itt van még a sarkon a régi gyógyszertár, de a Duschinszky papírboltot, a Czobor bútorüzletet hiába keresem. Dél felé jár az idő, a hajdani proletár utca csöpp házaiban mintha megdermedt volna az élet, gyereket csak egyet látok, itt ül egy rozoga kapuban, almát rágcsál és megbámul, mint én valamikor az utcánkba tévedt nadrágos embert. Haldoklik a Párovszka- ulica, amit mi akkor Pár-utcának ismertünk, haldoklanak a dohos kis lakások, melyekben hajdan napszámosok, zsákhordók családjai senyvedtek. Milyen kicsinek, szűknek, fojtoga- tónak érzem most ezt az utcáit Szinte kevés a levegő, ha benézek a keskeny, nyirkos udvarokba, ahol évtizedekkel ezelőtt ismertem a konyhákat, az embereket. AZTÁN MEG KELL ALLS'OM a régi Verő «gyár« irányából, a Pár-utca végéről, ahol a legszegényebbek laktak, ahol egyszer egy nagybajszú halottat láttam földes szobában kiterítve; most hatalmas, hatnyolc emeletes épületóriások meztelen, szürke fálai nyúlnak bele az őszi ég kékségébe. íme, a csehszlovák állam eltünteti a Pár-utcát, a nyomortanyák fullasztó levegőjét, a csöpp házak üresen ásító ablakai új, egészséges paloták születését láthatják, Kétségtelen, hogy a Hradzsin remek formái csábítják az embert, jólesne végigfutni a Vág völgyén is, de képtelen vagyok tovább menni: melegít, tüzel az érdeklődés, mit látok itt, az egyszerű környezetben, az egyszerű embereken keresztül a csehszlovák állam életéből, a dolgozó emberek lelkének rezdüléseiből. Igényesebb utazók úgyis az igényes látnivalót, igényes élményt keresik, nekem jólesik most munkásokkal, parasztokkal beszélgetni a nyit- rai utcákon, udvarokban, kis falukban, melyek regényes, őszillatú völgyek markában ülnek. ZSCFOLT autóbuszra KAPASZKODOM, a kalauz, keményarcú, nyersbeszédű ember megtudja, hogy Magyarországról jöttem. Feltartja a fejét, méltóságteljes hangon szól nem értek többet a szavaiból, csak annyit, hogy magyar, s a másik pillanatban hárman is felállnak. A kalauz odamutat az egyik helyre, ahonnan jól láthatom majd a tájat, amelyen át a szlovák hegyek alá készülök. Amikor leülök, azt mondja mellettem egy sötétruhás asz- szony: helyet parancsolt a vendégnek ; .. A kalauz boldog, amikor elhelyezkedem, s már indulunk is, jól látom helyemről Gerencsért, melynek utcáját oly sokszor énekeljük meg jókedvünkben, bánatunkban. LUZSIANKY NAGYFOR- GALMÜ ÁLLOMÁSÁN négy öregecske parasztasszonriyal várakozom vonatra. Magyarok, zséreiek, iskolás unokáikat látogatták meg Érsekújváron. Me leg a váróterem, nehéz, fekete ünneplő ruha van rajtuk, fekete kendő a fejükön, amit a világ minden kincséért se vennének le, csak meglazítják egy kicsit az álluk alatt. Ezt a magyar tájnyelvet, az »a« helyett mélyzengésű »o«-k ejtését sehol másutt nem hallja az ember. Fekete ruhájuk is tájviselet, pontosan olyan, mint száz esztendővel ezelőtt volt, sok- ráncú, bő és rövid a szoknyájuk, fekete pruszlik feszül elhízott derekukon. Miről beszélhet az ember ilyen alkalmi találkozás félórájában? Az életről. Arról, hogy lesz-e háború, hogy Zsérén igen nagy mész- gyárat építettek, hogy igen jó volt a húsleves, amit ötven fillérért ettek az étteremben. Aztán behúzzák a Marót felé menő szerelvényt, felkapaszkodunk egy meleg kocsiba, s megkérdezem, tudnak-e még itt -é- gi magyar dalokat a fiatalok. Nagyon megélénkül erre a kérdésre Macskayné, Vanyó Rozália hatvanöt éves zsérei asz- szony. Igazít egyet zavarában a fejkendője csücskén, és azt mondja: — Én negyvenöt esztendővel ezelőtt Kodály Zoltánnak énekeltem kérem. S AMIKOR LÁTJA, HOGY AZ ÉN SZEMEM IS MEGCSILLAN. közelebb húzódik egy kicsit a szemben levő pádon és meséli szépen, színesen, hogy Kodály többször járt nál ík Zsérén, kirakta a fonográfot az asztalra, ő beleénekelt, s nem is gondolta akkor, hogy ilyen világhírű zeneszerző lesz Kodály Zoltánból. Emlékszik még, hogy a »Gerencséri utca«, «A csitá- ri hegyek alatt« örökszép dallamain kívül siratókat is énekelt a mesternek, s nehogy dicsekvésnek vegyem elbeszélését, sietve teszi hozzá, hogy Bencz Julianna volt az igazi énekes, jól emlékszik, hogy Kodály egyszer náluk kapott szállást, s a «siskó«, a búbos mellett ágyaztak neki. S mintha érezné ez a jóbeszédű zsérei asszony, hogy a szálnak nem szabad megszakadnia, felhívja a figyelmemet arra: van még ma is Zsérén, aki sok szép éneket tud, a nevét is megmondja, Zsebi Jánosnak hívják, azt kellene meghallgatni. NAGYOKAT DOHOG ELŐTTÜNK A KIS MOZDONY a zsérei hegyek kanyargóin, elhiszem, hogy ebben a pillanatban sok érdekeset láthatnék Pöstyénben, vagy Pozsony bel városában, de ez a négy zsérei parasztasszony, ez a Vanyó R> zália, a napfényes erdők csipkés szegélye a hegyek csúcsán, többet ad mindennél. Amint ki fordulunk a kanyarból rbakhoz hívnak az asszonyok: néz zem csak, milyen hatalmas a/ ő gyáruk! Fehér, mészporos itt minden, ők négyen készülődnek már, odaállok az ablakhoz: hol volt még ez a hatalmas mészégető, amikor Vanyó Rozália és Bencz Julianna Kodálynak énekelt! Itt gyár épült a zséreiek nagy része ebből, s a bányából él, Kodály életmű' ve bevonult az emberiség örök kincsei közé. KICSI EMBEREK KÖZÖTT KERESGÉLEK, elvetődöm Pog- rányba, Zsérétől talán nyolc-tía kilométernyire. Ez is magyar falu, ugyanúgy égy völgyben ül, mint Zsére, vagy Lédecz, ahol tegnap, egysz rű munkanapon az asszonyok, különösen idősebbek kétcsúcsos, díszes fej kendőiben, a homlokukon s r laposan lekent hajában és ős.- pruszlikjaiban gyönyörködtem. Fiatal tanerők tanítanak Pog- rány magyar iskolájában, nagy szeretettel fogadnak, elsőnek egy szlovák nyelv és irodalom órára vezetnek be, tizenhárom tizennégy éves gyerekek közé, magam sem tudom már, hányadik osztályba. Húsz-egynéhány gyerek ül a napos tanteremben, a táblán egyetlen szót látok, a tanító írta fel, erről magyarás valamit. Aztán megkérem, hogy feleltessen. Magas, szőke leányka jelentkezik, a kérdés nyelvtani szabály, a felelet — amen.y nyit értek belőle — szabatos, bátor. A pogrányi magyar gyerekek szlovákul tanulnak. Szükségük var erre, hogy kimozdulhassanak az apró völgyekből, elmehessenek a cseh szocialista állam metropolisaiba, vagy gyártelepeire dolgozni, élni, tanulni. De amint a tan- tervből látom, Vörösmartyval, Petőfivel, József Attilával is megismerkednek, s a kisebbek magyar óráján, ahová egészen váratlanul toppanok be, azt is megtudom, hogy a magvat nyelvtant ugyanolyan a'apcsan tanulják, mint Itthoni gyerekeink a városi, falusi iskolákban. Lehet, hogy szenvedélyes tájékoztató barátom csodálkozik majd, hogy Csehszlovákia idegenforgalmi szempontból fontos helyeit nem látogattam meg, ezúttal egyetlen estét se töltöttem Prágában, sört is inkább az apró pogrányi kocsmában Ittam, de nagyon ajánlanám az utazó íróknak, hogy előbb a kis helyekkel, a dolgozó emberekkel ismerkedjenek, itt gyűjtsék az élményeket, amelyeknek írói feldolgozása közelebb emeli egymáshoz a népeket, mint a reprezentatív helyek lassan- lassan nemzetközivé e°y formásodé hangulata. Ormos Gero KÓPIÁS SÁNDOR: József Attilához... 24 évvel ezelőtt halt meg József Attila A gond és az idő a szívekig szivárog lassan. Mércénk a mindenség, — a történelemhez mérjük verseidet. Ragadj magaddal minket az értelemig és tovább! Ragadj magaddal, hogy téged sejdítsünk két merev mozdulat között, s hogy testvéri tankokká váljék életünk... Beomlanak sokszor az alkonyok, s maguk alá temetik napjainkat. De mi már megismertük a fegyelmezett éjszaka szigorú törvényeit. A kohókban ébrednek fel a kék, vas, hömpölygő éjszakák. Minden sorod és gondolatod öntőformában izzik még ma is. (Forró és cseppfolyós egész jelenünk.) Beomlanak sokszor a remények, de a téli éjszaka füstje nem fojthatja meg a pirkadatoí. ...Te a nyomor országainak térképére a forradalom jeleit rajzoltad rá, s a lázadás szálait szőtted a szövőnők álmaiba. Ökölcsapás-szerű verseid hatalmat, húst és fegyvert követeltek. S kalapácsoddal odavágtál, ahol a legfehérebben izzott a vas. ... Dohos kását többé nem eszünk, savanyú tej nem csobban köcsögünkbe; házainkból nem lesz omladék, s a szabadságból nem lesz elnyomás. Elvitte az idő a ködőt, — te is vittél belőle magaddal, Elvitte az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat. ... S te most délre mégy, te most nyugatra mégy, te most északra mégy, Elvtársi------------- —------------ j F ÜRTÖS GUSZTÁV: Városi ős% A Fény uralmának vége; a Homály jött el, utcák és terek csöndben behódolnak, vergődnek színei fogyó lomboknak, már csak plakát, vagy ruhadarab zöldell, vagy neoncsövek játékosan zsongó fénye; mindenre rászáll a békés hullámú merengés, — téged is elfog az égre borult borongás és a fák szelíd előérzete. Hangulatod ha szépre kívánod fölfrissíteni séták jó ízével, levelek sorsát láthatod; a szél is veled lépdel, megelőz, elmarad, l ukfencez, forog, mászik háztetőre, száll sikló villamosra, mit bánja szabad, vagy nem szabad, átfut a másik oldalra is, bár pirosat int a jelzőlámpa... KÖKÉNY LÁSZLÓ: HALOTT TAMBURÁS Mint volt, hogy történt, nem tudom — szétdűlt szárnyakkal az úton, hanyatt, egy gerle-test feküdt; lábai dupla Z-betűk. égre írták a szent jelet: ez a madár kiszenvedett. Miért? Kit bántott, mikor élt? Kinek szúrhatta szép szemét, mikor a magas dróton ült? Milyen szándékú mozdulás követte el a gyilkolást, döfte holttá a tamburást? Fogom, s felveszem. Valami életet vágyok hallani, tollát borzolom, s szétfúvom, szitkozódom a lőtt lyukon: csúzlitól véres daganat, mélyen, éppen a nyak alatt... Látod, hát ennyi is elég, hogy jussunk a fö.dhöz közelebb.
