Tolna Megyei Népújság, 1961. december (11. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-03 / 285. szám
4 *0LNA MEGYEI _ NEPÜ JSÄÖ 1961. decemßer 3; HALASZCSARDA A halászlé elindul hóditó útjára... Az egymilliomodik adag halászlét Endrődj Gyulának, a pécsi bőr* gyár művezetőjének tálalták fel. Az egymilliomodik vendéget egy élő ponttyal ajándékozta meg a szövetkezet vezetősége. Képünkön balról jobbra: Barna István, Baracskai Sándor, Endrődi Gyula. deklődnek, a riporthoz kellene egy kis „kuriózum”. — Nincs semmi — mondják. Az újságírók viszont ebbe nem akarnak belenyugodni, s újabb történet-kutató kérdésekkel ostromolják a csárda vezetőjét. Végül kibújik a szög a zsákból. — Nem lehetne ezt inkább elhallgatni? Kényelmetlen ... Esetleg üzletrontás lesz. Ami igaz, igaz. ez is olyan útszéli pálinkamérő, fröccsöző csárda volt fél évtizede. Duhaj kodás, berúgott emberek, cigarettafüst, piszok ... Manapság az emberek már elkerülik az ilyen helyeket. A vendégeink el sem hinnék talán, hogy milyen csárda volt ez. Én elhiszem, mert véletlenül egy emlékem is fűződik hozzá, méghozzá meglehetősen szomorú. Egy pár szép bőrkesztyűt kaptam névnapomra, s itt kellett ..megválnom” tőle — egy óvatlan pillanatban, míg a pultnál megittunk egy kisfröccsöt. Amikor pedig kerestem, majdnem megvertek. Most pedig eljöttünk ide, hogy riportot írjunk. Jómagam is halkedvelő vagyok. de emiatt nem figyeltem fel a falra került feliratra: „Halász- csárda”. Viszont amikor Bala- tonlellén. az ottani halászlé ka- nalazgatása közben egyik pesti ismerősöm arról kezdett áradozni. hogy „ez semmi, de mennétek el Dunakömlődre”. izgatták. Tulajdonképpen ekkor kezdték kutatni azt is. hogy ki főzte a halat. Baracskai Sándor! Érti a halfőzést! Mintha egyetemen tanulta volna. Nem fukarkodtak az elismeréssel még azok sem, akik a környék dunai halpaprikását gyermekkoruk óta ismerik. Végül megszületett a gondolat is: „Mi lenne, ha eladásra is főznénk halat?” Mindenki ezt felelte: „Minden bizonnyal kifizetődne, de csak akkor, ha Baracskai Sándor lenne a szakács.” A Paksi Földművesszövetkezet vezetői — mert ide tartozott már akkor is a csárda — meghányták-vetették a dolgot, s Kömlődön csakhamar megkezdődött a rendszeres halfőzés. Csakhogy ehhez egyelőre nem volt anyagi bázis. Amikor például főzésre került a sor. Baracskai Sándor a saját konyhájából hozta ki az edényt, tálaláskor pedig ugyancsak a saját konyhájába kellett tányérért és kanálért menni. A környezet egyelőre még a régi volt. így kezdődött. A halászlé híre azonban terjedt a szélrózsa minden irányában. s halászléért azok is benyitottak a csárdába, akik azelőtt sosem jártak ott féldeciz- ni és fröccsözni. Alig győztek főzni a halat. Minden jel arra mutatott, hogy. a dicstelen múlt után fényes jövő vár erre az < < > . - ■ f ■■■' /.»<*.-yi-v,«->* '~s *' ..- X?> f , - <i: J * Kazal László és a többiek vendégkönyv! bejegyzése Utszéli csárda. Ha ezt halljuk, máris megjelenik képzeletünkben néhány szúette pad, rozoga asztal, egy ’ füstös falu terem, tele léggyel, egy pislákoló petróleumlámpa, a csapszék mögött a kocsmáros- né kétes tisztaságú ruhában, aki, mivel a vendégek nem nagyon tolonganak, unalmában kötöget. Végre belép az ajtón egy kucsmás, csizmás vendég, ostorral a kezében, s az „aggyonisten” után így szól: — Mondja, leiköm, akad-é valamiféle jó bor? Meg egy kis széna a lovamnak? Utszéli csárda. A szavak megmaradtak, de jelentésük meglehetősen változófélben van. Mondjuk, ha ma benyitunk egy ilyen útszéli csárdába, más kép fogad bennünket. Hol van már a szúette pad, meg a rozoga asztal? Legfeljebb a padláson, vagy már el is tüzelték. Ha pedig a dunakömlődi halászcsárdába lépünk be, nem is valami átlag modern halászcsárdát talál az ember, hanem ennél sokkal többet. Amint az ember belép. ‘ már az első benyomások is kellemesek. A kíváncsi újságírókat azonban nemcsak ez köti le, hanem mindenekelőtt valami régiség után kutatnak, valami romantikus történet iránt érni kezdett a dolog, siettem Dunakömlődre. Be kell vallanom, némi lelki- ismeretfurdalásom volt, mert kiderült, hogy országos hírűvé, sőt, külföldön is ismertté vált egy hajdan alvilági útszéli csárda, anélkül, hogy én, mint eseményt észrevettem volna. A híressé válás, bármennyire is érdekes, útépítéssel kezdődött. Megépítették az ötvenes évek elején a Budapest—Pécs közti hatos műutat. Ennek egyenes következménye volt, hogy az autók száguldozni kezdtek a műúton, hajnaltól késő estig. Ebben az időben még az a bizonyos lebúj működött itt földművesszövetkezeti kezelésben. Mi sem természetesebb. mint. hogy a jóízlésű ember elkerülte ezt a „duhaj- dát”. Egy alkalommal aztán összeverődött valahogyan egy társaság, félig kebelbéliekből, mármint a szövetkezet vezetőiből. félig pedig kívülálló ismerősökből. Ezek elhatározták, hogy zártkörű halvacsorát rendeznek, mert valamennyien halkedvelők voltak. A halvacsora azzal végződött, hogy mindenki megnyalta az ujját, annyira ízlett a hal. „Hej, de jó lenne máskor is ilyen ízletes halat enni!" — mondogatA halászcsárda külső képe útszéli csárdára. Megfiatalították hát az épületet is: rendbe hozták, tatarozták, ízléses, romantikus hangulatot keltő berendezés került a helyiségekbe, a falra pedig a környezetnek megfelelő festmények. A konyhában ügyeltek arra. hogy bográcsban tudják főzni a halat, mert sokkal jobb, mintha lábosban, vagy fazékban főne. Tovább terjedt a kömlődi halászlé híre. Terjedt? Nem, hanem fürge szárnyakon szállt. Végül pedig már hiába korszerűsítettek, minden kevésnek bizonyult. Megszokottá vált, hogy a hatos úton száguldó autók nagy része itt megáll — a félreértések elkerülése végett tudni kell azt is, hogy nem a benzinkút miatt, mert ilyen itt nincs, hanem a halászlé miatt. A minap tálalták fel az egymilliomodik halás zlevet. Szinte hihetetlennek tűnik, hogyan lehet egy ételben ilyen erő. Gyermekkoromban nem értettem, hogyan lehetett olyan közismert a szegedi halpaprikás. Meg kellett ismernem a- kömlődi halászlevet, hogy hozzávetőlegesen megtudjam, mi a híressé válás útja. A halászlé hírnevének megalapítója kétségtelenül Baracskai Sándor. Nem méltatlanul fűzöm a nevéhez a kömlődi halászlé diadalútját. Baracskai Sándorról azt mondják, hogy valósággal á Dunán nőtt fel. Apja, nagypapája kishalászok voltak a Dunán, ladikkal járták a vizet. Az ifjú Baracskai még ki sem múlt az iskolából, de az idősebbek már magukkal vitték a vízre. Barna István, a szövetkezet ügyvezető elnöke állítja róla: „Baracskai Sándor bölcsője egy kis dunai ladik volt.” Megszokta, megkedvelte a vízi életet, s ami azzal együtt jár: a halat. Szinte minden nap ott kanalazta a Duna partján az öreg halászokkal együtt a halászlevet. És milyen a gyermek? Mindent meg akar tanulni, amit a felnőttektől lát. A kis Baracskai így volt a halászlével. Amikor összeverődött néhány hasonló korú gyermek, halászmestert játszottak, ami abból állt. hogy megpróbálták utánozni a halfőző mestereket. Míg az idősek távol voltak, elcsentek néhány halat a bárkából. edényt szereztek hozzá, s megfőzték. De a főzés-művelete nem volt olyan egyszerű dolog, valósággal „szertartásos” módon bántak mindennel, mert az öregektől azt látták, hogy bizony nem kótyavetyélték el a verejtékes munkával kifogott halat. A halfőzés sorra ment, mindig más és más töltötte be a „halászmester” szerepét. Akire viszont a sor került, nagyon fel kellett készülnie, ügyeskednie, szorgoskodnia kellett, mert ha véletlenül elrontotta, nem volt maradása a többiek előtt. Virtuskodtak a halfőzésben. A bandában annak volt a legnagyobb tekintélye, aki a legjobb halészlevet tudta főzni — persze egyelőre még titokban, mert hát kj bízta volna a 12 éves gyermekekre a halfőzést. Csak akkor derült ki, hogy mennyi mindent ellestek az őre gektől, amikor egyszer véletlenül rajtakapták őket halfőzésen, és kiderült, hogy az ifjú Baracskai az ifjú mester. Baracskai Sándor és vele együtt a kömlődi halászlé pályafutása tulajdonképpen itt gyökeredzik. A sors úgy hozta, hogy Baracskai Sándor nemcsak gyermekkorát, hanem egész életét víz mellett töltötte: halász és révész volt. Tehát, mint felnőtt, tovább fejleszthette mindazt, amit gyermekkorában megtanult. Mindössze öt év. Az autók ma valósággal tolonganak a kömlődi halászcsárda előtt, a tér szűknek bizonyult. Szűk már a csárda is. Barna István és Baracskai Sándor most ismét azon törik a fejüket, hogyan tudnák növelni a befogadóképességet. Az IBUSZ is igényelné a vendéglátást, más szervek is szívesen mennének oda alkalomadtán csoportosan, a magános autók utasainak száma pedig minden nap nő. Az már elég gyakori dolog, hogy Pesten a férj azt mondja feleségének: — Ma ne főzz ebédet, elmegyünk inkább Kömlődre — s beülnek az autójukba, s két óra múlva megállnak a kömlődi halászcsárda előtt. A minap végiglapoztam a vaskos vendégkönyvet is. Ismert állami vezetők, ismeretlen pécsiek és alföldiek, neves színészek neve található benne. Paul Robeson is megfordult a csárdában, amikor magyarországi vendégszereplése során a vidéket járta. íme, egy londoni kereskedő bejegyzése: „Azt mondták nekem, hogy a magyar konyha különlegesen jó. Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy élő tapasztalatot itt szerezhettem. Jobb bemutatást nem kaphattam volna.” Nem sokkal odébb Völcsey Rózsi bejegyzése: „Ezért a halászléért érdemes volt utunkat megszakítani”. Mellette: „Császár—Groll harmonikakettős”* A német nagykövetség bejegyzése. Brazil zászló, Helsinki-, ke leti írás. Az egyik oldalon Kazal László portréja, s Zentai Anna, Zsolnai Hédi, Romhá- nyi Rudolf aláírása, és a rövid megjegyzés: „Ilyen jó halászlét még nem ettünk.” Diplomaták bejegyzései, verselők alkalmi rímei (kömlődi halászlé a lírában!) A komlói bányászok ,,Jó szerencsét” köáíönté- se. Bilicsi Tivadar, Németh Marika. Nem idézem tovább, hosszú még a sor. Amszterdamba és Nyugat-Né- metországba befőttes üvegben repülőgépen szállítottak halászlét a kömlődi halászcsárdából. És aki teheti, visszatér ide alkalmasint egy-egy halászlére. Hódít a kömlődi halászlé. A község neve néhány éve még ismeretlen volt, ma pedig már messze, a megye határán túl is ismerik, külföldön is emlegetik, mert elvitte a hírét a halászlé, az útszéli csárda. így fest egy mai útszéli halászcsárda. Szöveg: Boda Ferenc Foto: Jantner János
