Tolna Megyei Népújság, 1961. november (11. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-19 / 273. szám
6 KEMÉNY FEJEK FODOR ANDRÁS: Állomás ősszel V an egy sógorom. Radá- csi János, valami kun ivadék. Kemény kobaké, szikár, csontos ember. Jóval ötvenen túl, három gyereket nevelt, egyik sincs otthon. Ki ez lett.,, ki az, felszívta őket Debrecen, meg Pest. Olyan helyen dolgoznak, hogy vissza nemigen várhatja őket. Így maradt egye dűl asszonyával és öreg anyósával. öt holdjuk van. Három a feleség jussa, kettő juttatott. A tagosítással összekerült a kis föld egy darabba, a Ka- darcs partra, véggel beleveszve a nádasba. A sógor tanácstag. Az utcája választotta annak. Megérdemelte. És mégis, amikor a nagy napok voltak, ő a szava mellé — nem tette a voksát. Kívül maradt. Jártak hozzá falubeliek, városi agitátorok. Hajthatatlan maradt. Legutoljára. a kis Csige fiút kérette magához. Ű a tsz elnöke. Alig harminckétéves. Fiatal, istentelen kemény. Iskolából emlékszem rá, már harmadikos korában — bár aprótermetű gyerek volt— beszélhetett annak hatodikos, hetedikes, ő csak azt tette, amit maga látott jónak. Később olyan bandavezér- féle volt. Szerencsére hamar legénysorba került. Nálunk az a szokás, hogy a legények a süldőlegényekből verbuválják újra soraikat. Alig volt tizenhat éves, s legénynek tartották. Nemcsak szája volt, a zsákot is elbírta a gépnél. Aztán valami iskolára került. Később állami gazdaságban dolgozott. Meg üzemegység-vezető is volt egy esztendeig. Majd harmadéve itthon elnöknek választották, és most is ugyanolyan, mint gyerekkorában. Inkább törik, mint hajlik, illetve nem törik, de nem is hajlik. Nem szívesen, de megtette, mert nemcsak Radácsi, hanem a község vezetői is szorgalmazták a találkozót, — Hallom, velem akart beszélni — kezdte kertelés nélkül, — Igen, fiam — válaszolt Radácsi. — Ki vele! — Ne szorongassatok ti engem! — Aki a szép szóból nem ért; í i •*— Ti nem értetek. Azt hittem te.;: — és csalódottan nyelt az öreg. — Ha meggyógyul a feleségem, én bemegyek a szövetkezetbe. Addig nem. — Megint a régi nótát fújja. — Régi, vagy nem régi.:. _ 9 — Nem ellenkeznék én, de addig nem lehet, — Bolond ember maga — így Csige. — Pénzt akarnak a zsebébe dugni, és nem kell. Én meséljem, hogy ingyen operálják az asszonyt ha belép? — Az asszony is kijött a szobából, és fázósan, betegesen közbeszólt. — De hogy? — Mint a többit — szúrja oda Csige. — A többit! Mint Szabó án- gyit. Elkezelték! — mondta az öregasszony és teliszaladt a szeme könnyel. Nem bírta az elnök pillantását, visszament a szobába. Csigében forrt a méreg. Világéletében lázadt az értetlenség ellen, de ilyen feneketlennek mégsem hitte. — Asszonybeszéd. — Az öreg csak bólintott rá. s nézte a szobaajtót. — Nézze, akkor vegye fel a munkát, ha az asz- szony meggyógyul, de ne csúfoskodjon. Bánom is én, ha pénzes orvoshoz mennek. — Nem! — mondta keményen az öreg. — Nem? Ide figyeljen, ha maga most nem jön, ne jöjjön két hónap múlva, de egy éy múlva sem. Hozzánk hiába jön, arról én kezeskedem. — így, Imre? — és kinyitotta Radácsi az ajtót. Az elnök lassan, fogcsikorgatva lépett ki. Talán a kudarcot szc- gyelte, talán az értetlenség dühítette, de olyan lett, mint egy megvadult bika. Még az utcát is átkozta, amiben Radá- csiék laknak. Az ottlakó emberekhez nem volt egy jó szava, pedig azok közül még azon a délután is léptek a Kossuth- ba. Lassan peregtek a napok az idő rostáján. Kórházba került Radácsiné. Megoperálták egyszer, aztán mégegyszer. A végén mégiscsak összetalálkozott az öreg kaszással. Nyár derekán temették. Hazahozták a kli nikáról. A Csige gyerek a tsz ablakából nézte, amint vitték a temető felé. Mintha egy pillanatra összeakadt volna tekintete az öreg kun-paraszttal. Vagy csak ő hitte? De nagyon rosszkedvű lett ettől. Nem tudta miért, de valahol mélyen sajgott valami. Szegény, most aztán... Majd amikor rádöbbent gyengeségére, ká romkodott, szidta magát. Néha, amikor a határt járta, eltaligázott az egyéniek parcellája felé is. Megnézte — mint ahogy ő mondta — mit csinálnak a jövő tsz-tagjai. Volt vagy harminc ilyen gazda. Egyszer, még a temetés előtt — látta, amint Radácsi egyedül arat. Levág egy rendet, aztán felszedi. Furcsán a hátára kötötte a kötelet, és onnan rángatta le, hogy letehes- se. Dolgozik, mint egy gép. De nem sokra ér. Tegnap kezdhette és összesen 12 keresztje volt — ha részibe aratnál — gondolta akkor Csige — ötven kiló búzánál nem keresnél többet, ez bizony egy aratónak kis napszám. — Aztán tovább nógatta a sárgát. A tsz földjén négy kombájn forgolódott Ettől se lett virágosabb a kedve. Az öreg hajladozó derekát látta maga előtt. Néha még a fogót is összecsikorgatta. — Ki érti? Ez jobb neki? Vén tökéletlen. — És a régi méreg még jobban forrott benne. Lassan ősz lett. A kinnmaradtak egyenként, kettesével jövögettek az irodára. Kicsit félszegen, restellkedve kérték a belépési nyilatkozatot. A szövetkezetiek, ha néha mosolyogtak is, de vigyáztak, hogy meg ne bántsák őket. Október végén már csak három egyéni volt a faluban. A meghalt katolikus pap vénkisasszony húga, meg még egy ilyenfajta, éí. Radácsi. Egyszer a Csige fiú megpillantotta a piacon az öreget Mintha az iroda felé menne — legalább is úgy látta — szinte szaladt, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen az asztal mögött. De Radácsi nem nyitotta rá az ajtót, se akkor, se máskor. Csak azt látta rajta, hogy ha lehet, még szikkadtabb, még csontosabb, a bajsza még jobban csajlára áll, mint régen A tanácselnök egyik este beállított a tsz-irodába. Egy darabig beszélgettek erről is, arról is. Csige szerette volna kiugratni a nyulat a bokorból. Mit akar Vajda Pál? Mert az öreg nagy huncut hírében állt és mindig Ádámtól, Évától kezdi, ha valamit el akar intézni. Már egy óra is elrepült, amikor Vajda Pál kotorászni kezdett a zsebében. — Te, Imre, olvasd csak el, — és egy kórházi papírt adott a kezébe. — Az elnök olvasni kezdte. Vajda meg az arcát nézte. Csigének egy kicsit megszürkült az arca, szája még keményebb lett, aztán visszaadta a papírt. — ö akarta, fizessen! — Bolond vagy te, öcsém. Miből? — Adja el a gatyáját! — Na, te, apád lehetne! — Latagadnám — mosolyo- dott el Csige. — Vajda ebből a mosolyból lágyulást érzett. — Rokonod is neked Radácsi. — Tudtommal csak sógor. Az nem rokon. — Nálatok... Ide figyelj. Mi, mármint a tanács felét kifizetjük ennek a 12 ezer forintnak. — Megbolondultak maguk, egy ilyen emberért fizetni? — Ha nincs neki miből — majd egy kis szünetet tartott. — Én azt hittem, hogy a másik hatot meg te fizeted, mármint a tsz — mondta mosolyogva. Az elnökben meghűlt a vér, azt érezte, hogy menten elhagyja a lélek. A másik pillanatban meg olyan forróság öntötte el, hogy még a szívéhez is odakapott. Vajda Pál pedig kicsit fürkésző tekintettel feltolta a homlokára az öreg szemüveget és úgy nézte a fiú színe változását. — Szóval, fizettek? — kérdezte nagy nyugalommal. De az elnökből még most sem szakadt ki a szó. Levegő után kapkodott, majd akkorát ütött az asztalára, hogy két pohár is leperdült róla. — Tűnjön el a szemem elől, mert nem állok jót magamért — mondta Csige és megragadta az öreg mellényét. Tuszkolta volna kifelé, de az viszont- ,szorított, és lenyomta a fiatalembert a székre. — Ember az, te — kezdte halkan. De Csige felugrott és szinte futkosni kezdett a szobában. A feje is megfájdult, a fogát is csikorgatta. Ügy ökölbeszorította kezét, hogy körme mélyen belevájt a tenyerébe, majd megállt a tanácselnök előtt. — Hisz nem is tag! — De az lesz — mondta nyugodtan a másik. — Itt nem. — Nem? Hát hol? ügy tudom, nálunk egy szövetkezet van. — Addig nem, amíg én elnök vagyok... — Szamár vagy. Nézd csak. egyedül maradt. Az asszony, tán pont az asszony tartotta vissza. De akármi, elég volt annak is egy esztendő, — vagy többet akarsz? Meg akarod ölni, tönkre akarod tenni? Egyedül meghal. Köztünk megélhet. — Érted is te?! Hisz még nem voltál hatvan fele sohasem. — Még csak el se jött. — Te vagy a fiatalabb — csattant a tanácselnök szava. Csigének minden vér újra a fejébe tódult. Aztán nagyot nyelt és szárazon csak annyit mondott: — Én! — Na ugye? Szóval kifizetitek a hatezret? — Nagy svihák maga, vén Vajda — mondta Csige és egy kis mosoly szaladt az arcára, mint mikor a ködön átvillant a nap fénye. H. Szabó József A hosszú nappal partján kétfelől árad be már az éjjel. Este nyolc tájban elönti lent az állomást is. A hársfák tömött páfránya alatt tompán, puhán ülnek az utasok az éj medrében. S nyuladozva játszik pilláik közt a tüskés, nagy korái: a jelzőlámpa. Tudom, úgy úszik eléjük majd a vonat is, a sínen, mint sötét, hosszú hal, s itt hirtelen rejtett, de meglelt okként átszalad rajtam, akár a döbbenet a szíven, a cukorrépa émelygős szaga. S látom, ahogy a rakodó elé összegyűrt, sáros úton. nyikorogva jönnek, jönnek a répás szekerek. Torlódó terhük mögött áll az ősz, ökrök szeméből néz a vagonokra. CSÁNYI LÁSZLÓ: Feljegyzés egy téli hajnalon Túl a reggelek és esték körén, túl bánaton, s önzésen, mikor nem kérdi senki sem, mi volt a látszat, s mi az érdem, túl vágyakon és könnyön, és reményen, talán senkiért, nem is értem, mert ködbe vész már minden, s nem látszik a tiszta cél sem, csak az, hogy a szavak, melyek visszacsengnek egyformán felelnek helyettem, s helyetted az egyetlen szót, mely álom és béke, az egy szót, mely álom és béke, és amely a legszebb. Túl a reggelek és esték körén, úgy írtam, ahogy szivem mondta, a többi legyen mások dolga és ami ebből még enyém beleolvad a kétes holnapokba, hogy az idő mind egybefonja, ami mqr múlt, és ami jövevény. Ó, istenem, ha újra kezdeném, a csendet kérném meg, vagy a követ, vagy felírnám a sárga csillagokba, vagy ezt kérném: a por őrizze meg. amellyé lesz, s amelyből vétetett, de lejegyeznem már nem lehetett a szélfútta és veszendő lapokra. KÓPIÁS SÁNDOR: Éjszakai szántás Nagy. forró szeleteket hasít a dübörgés a gőzölgő éjből. A fénypászták kiolvasztják a táj aranyát, s lelkünk öntőformáiba csurog a folyékony idő. Az ég térképére fürge csillagok rajzolják rá o szántásra váró területet. A föld felragyog az eke villogó fogai nyomán. mintha a mélyből Izzó láva szabadulna fel. Az ember és a gép újjáteremt egy darab világot, hogy gyökeret verhessen benne az élet. (.. ■ Hajnalban majd áthalad a Nap a frissen felszántott földön is, és tűhegyes sugaraival megtapogatja az újszülött rögöket.) TÉNAGY SÁNDOR: Gyilkostói hajnal Érzem, valami iszonyú történt: a tökéletesség hegyomlásaiból tökéletesebb szépség teremtődött, lúdbőrzik az ártatlan képzelet, vérzik az őszben a kékség, mert átszúrja, megsebzi a sok gyilkos fenyőrönk. (Túlságosan mély ez az ősz és nagyon félelmetes, és gyors, mint gépkocsink kilométer-mutatója------m arad-e emlék a halál-előtti pillanatokra? a nyers levegő harapásaiból mi emlékeztet a székely Anikóra?) veletek, fenyők, sziklai-büszkék, tavi-csonkák; kóckötelét szaggatja, tépi a csónak, látom a partról a búcsúzások integető lobogóját, arcom tűnődéseit lányosán becézi a hegyre felszaladó nap. (Gyilkostó, 1961. október 6.) ^-------------------------J
