Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-15 / 244. szám

I

Felső Kovács Imre, az öregebbik. mindenkinek azzal dicsekszik a falujában, hogy kitaníttatta a fiát. Iskolába járatta, mesterséget is adott a kezébe, megél az a jég hátán is, akárhogyan bolondozik az emberiség ezen a földön. Büszke a fiára felső Kovács Imre. Harminckét esztendős most a gverek, szép családja van neki, két gyerek, egy leányka, el is jönnek minden nyáron egy kicsit körülnézni. Ilyenkor a fiatalasszony hosszú pongyolában jár-kel az udvaron, de ez nem, csoda, hiszen itt van a Molnárék Rózsija, vagy Pintér Katica. azok már régen viselnek ilyen pongyolát.

Büszke a menyére is felső Kovács. Mert az tanítónő. Valamikor igen nagy szó volt. ha parasztgyerek tanítónőt kapott.

— Igaz. hogy tanult ember a fiam. azt meg kell adni — igazított helyre mindent.

A nyár végén aztán más dicsekedni való ja akadt: új lakásba költöztek a fiatalok, méghozzá olyanba, amelyikhez fürdőszoba is tartozott. Fürdőszoba! Megcsóválgatta egy kicsit a fejét, nem mondta ki még az öregasszony előtt sem. de ezt már azért hiábavalóságnak tartotta. Mi az ördögnek az a fürdőszoba?! Itt van például ő, felső Kovács Imre. megélt egészségben hatvanegy esztendőt. aztán nem halt bele, hogy sohase látott még fürdőszobát. Szoba van idehaza kettő, az arra való. hogy asztalt, ágyat, szekrényt tartsanak benne, de hogy fürdésre is szobája legyen valakinek, az már feneketlen ostobaság, olyant csak a fiatalok találhatnak ki. Fürdés nélkül aztán igazán megélhet az ember, állapította meg magában. Mert ha éppenséggel akkora a baj, hát fogja szépen a lavórt, aztán minden szent napon beleáll és megy. ahogyan megy. De hogy külön szoba a fürdéshez!... Hiába, gondolta, sok mindent kitalál ez a mái ember.

Ilyesféle meggyőződéssel vágott neki szeptember elején az útnak, hogy megnézze a gyerekek új lakását.

— Hát nem mondom... — állt meg a fürdőszoba ajtajában, amjkor a szivélyes üdvözlések után megmutatták neki a lakást. — De sok pénzbe kerülhetett ez — tette hozzá.

— Ma már csak így építenek — magyarázta a fia és megeresztette a csapot.

— Fáin — hagyta rá az öreg.

— Hideg víz, meleg víz — dicsekedett tovább ifjabb Kovács Imre.

Erre megint csak annyit mondott az öreg. hogy fáin.

Aztán uzsonnával kínálta a menye és estére azzal akart kedveskedni, hogy fürdés lesz.

— Nekem nem kell! — mordult fel az öreg. — Ti csak füredietek, ha jólesik.

Az aszonyka nem sokat unszolta. de ifjabb Kovács bosz- szankodott az öreg konokságán.

— Meglátja, milyen jó az — kezdte magyarázni. — Már csak azért is. mert felfrissíti az embert.

— Nem kell énnekem frissülés — vágta rá, de olyan határozottan. hogy a fia elhallgatott.

Azért hét óra tájban elkezdték a fürdést. Előbb a gyerekeket látta el az asszonyka, addig öreg Kovács igen nagy sértődöttséggel. konok hallgatással ült a szobában és nézegette a falakat.

— Szégyelli magát az öreg — próbálgatta lecsillapítani férjét Kovácsné, s ő maga készült arra. hogy rászedi valamiképpen a fürdésre.

— Vegye le talán a kabátját, apus — kezdte a puhítást.

— Mért vegyen le? — nézett rá csodálkozva. — Nem veszem én.

— Igaz. hogy odabent is levetkőzhet — hagyta rá ügyesen az asszony és megkérdezte: — Langyos, vagy jó meleg vizet eresszenek?

— Énnekem aztán semmit — kötötte magát öreg Kovács.

Abbahagyták a biztatást. Másról kezdtek beszélgetni.

Aztán megint megpendítette a fia:

— Hát igazán nem akar meg- fürödni, édesapám?

Erre az öreg szinte kislányos félszegséggel fölállt és azt mondta csendesen:

— A fene a fürdőszobátokat, halljátok! — és elindult kifelé a szobából.

Fekete ünneplőben. éppen csak a kalap nem volt a fején.

A menye előre sietett, hogy megnyissa a csapokat, de Kovács elhárította az ajtóban.

— Maradj csak, eligazodok én is rajta — magára zárta az ajtót.

Aztán körülnézett. Ez hát az a bizonyos fürdőszoba! Nem mondom, fáin, annyi biztos, álHEGEDÜS LÁSZLÓ:

Szeptember nyarában

Derülten jött az ősz. A nappalok még majdnem nyáriasak. Csábit a fény kertbe, napos oldalra. Úgy szeretnék ülni, kószálgatni bágyadt hevén.

Csak perc jut belőle. A szép vasárnap hűvös szobámban lel. Körmölgetek. Délután megnyúlnak a hosszú árnyak s korán sötétül. De a reggelek

aranyra gyúlnak. Munkába sietve, fénylő autók, s még zöld fák között, boldogan lépek árnyékból melegre, mit előbb egy háztető elfödött.

Eső kellene már. Künn a mezőkön kóró zörög, s vénülő tengeri.

Feledve olykor, ámulva tűnődöm az ősz nyarán, szemem fénnyel teli.

Terek fái közt, paloták tövében megállunk egy percig: áldott idő!

Míg falunk portól ködös. Lenn a réten éhes jószág bolyong, nincs legelő.

Mindegy, a termés java rég begyűjtve s a hegyben már hangos szüretelők ruhája tarkáll. Itt-ott ebéd füstje, illata szállong a présház előtt.

Majd csak elborul végül. S langy esőt kap holt rét, rögös szántás, porfedte út.

A tél gondjával nem bánt még a holnap, fagy nem kopog, vad szél sem ráz kaput.

Forrong a világ. Itt jó magvetésre, szüretre készül a szorgos vidék.

S elönt, hogy megállók a zajba lépve, felhős mosóivával az őszi ég ...

ADOLFRA

lapította meg, és lehajolt, tanulmányozta a csapokat. Aztán fordított egyet a melegen. Beszívta a felcsapó gőzt. visszahajtotta egy kicsit a csapot. Lassan folydogált a víz. ez nem nagyon tetszett neki. hát nyitott egyet a hideg csapon. Alá- ja tartotta a kezét: ez már igen. És hosszan nézte, hogy csillog a víz a fehér kádban.

Egyszerre nagy melegséget érzett, hát levetette a kabátját,- fölakasztotta szépen a fogasra. Aztán megint nézegette a vizet. Elég lesz talán, gondolta. Belenyúlt a tömpe, kopott ujjaival és megállapította, hogy fáin.

Akkor valami egészen bolondos gondolat támadt az agyában: mi az. ezek a gyerekek tán azért biztatták anyira már az első napon, mert azt hiszik, piszkosan jött hozzájuk? Hej. az anyátok! Mit gondolnak ezek az ilyen falusi öregemberről?

Nyúlni akart már a kabátiáért. hogy fölveszi és azért se fürdik meg. de akkor más gondolat fakadt az értelmében.

Lehajolt a kád fölé. megmártotta a két kezét, megmosta az arcát, meg is törölte, aztán leült a fehér székre a sa.rokban.

így nyugodott meg egészen.

Üldögélt jó tíz percig, izzadt irgalmatlanul, akkor felállt, kivette a kád dugóját és lefolyatta a tiszta vizet.

Aztán belebújt a kabátjába, s miközben a fiatalok épnen az öregek maradiságáról beszélgettek, visszament a szobába.

A menve megkérdezte, jó volt-e a fürdés, erre ő a padlót nézte és csak annyit mondott:

— Jó. Csakhogy minálunk az ilyent már azért se lehet megcsinálni. mert anyátok ugyan bele nem menne . ..

Ormos Gerő .....

.............................................. >m

A

dolfka a mozivászonról néz ránk; három vagy négy éves lehet, fehér ruhát adtak rá, s most tisztán és kedvesen bámul tágra- nyilt szemével. Az anyja hekti- kás kinézésű, kedvetlen asszony, apja pedig — nyilván a császár iránti rokonszenvből — Ferenc József-szakállt hord. Kistisztviselő, elég szegényes körülmények között élhetnek, de a kisfiú jö- vőjéhez nagy reményeket fűznek, mint a szülők általában. Az anyja egyetlen vigaszát látja benne, s valószínűleg azt reméli, hogy öreg napjainak támasza lesz. Az apa talán beéri azzal is, ha Adolf- kából becsületes állampolgár válik, hűségesen szolgálja a császárt, amiért nyugdíjas álláshoz jut majd, s nagy bajuszt növeszt, ezzel is jelezve monarchikus hűségét.

Adolfka nem fog nyugdíjas állást szerezni, még csak nagy bajusza sem lesz. — de ezt ezekben a derűs és ártatlan években még nem tudja senki. A rokonok és jóismerősök, ha időnként összejönnek, hogy megdicsérjék Adolfka testi-lelki fejlődését, csak a lehetőségeket látják, azt a tarka sokféleséget, amit az élet minden kisfiú számára tartogat. Mert minden kisgyerek.ben végtelen lehetőségek vannak, virtuálisan valamennyi képesség ott szunnyad bennük, s hajlam és alkat, környezet és kor formálja és alakítja életüket; az egyikből kéményseprő lesz, a másikból mérnök, ebből tudós, abból csavargó, van aki szobafestő lesz, s van olyan is, akiből népvezér.

A rokonok nyilván nagy jövőt jósolnak Adolfkának; a hektikás anya buzgón imádkozik érte, apja pedig segít neki megérteni az egy szerep vet és az ABC-t. Adolf- ■■■i rmniinMnrnnmmi

ka tanul és játszik, labdázik pajtásaival, vagy lepkéket fog, s ha az anyjának születésnapja van, virágot visz neki.

A világ iszonyatos változásokra készül, roppant erők feszítik a régi kereteket, de Adofka még minderről nem tud semmit. Mosolyog, olyan tisztán és derűsen, ahogy csak a kisgyerekek tudnak mosolyogni. A felnőttek rendszerint elfelejtik gyerekkori mosolyukat, Adolfka pedig még emlékezni sem tud majd ezekre az évekre, de a világ sem fog soha emlékezni erre az ártatlan kisfiúra. Mi is csak egy pillanatra látjuk felvillanni a mozivásznon, a dokumentumfilm emlék-áradatában, s ez a pillanat, a gondolat- társítások láncolatában, szívünk mélyéig megráz. Mert soha nem is gondoltunk eddig Adolfkára, el sem tudtuk képzelni, hogy az az ember, akit Hitler Adolf néven ismert meg a világ, valaha ártatlan kisfiú volt, akiért imádkozott az anyja, akinek pályafutásához szép reményeket fűztek. Mi a Végzetet láttuk benne, s neve az örök memento: soha többé!

Éppen ezért megdöbbentő a gyerekkori kép, fehér ruhában, ártatlanul és kedvesen, amely csak arra jó, hogy József Atti'a versét idézze: Nézz a furfangos csecsemőre, bömböl, hogy szénássá magát, — de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.

Kimondjuk a nevét: Adolfka, próbáljuk becézni, mint hajdan az anyja, de nem tudunk őrá gondolni. Adolfkút csak egy kép őrzi, a történelembe azonban valaki más írta be a nevét, vérre1 és könnyel, akit nem lehet elképzelni soha labdázó, lepkét kergető kisfiúnak.

Csányi László.

immw'iwi'iiiiiiismui

^MÜdülű(Folytatás az 5. oldalról.)

vasalást, és ölbeejtett kezekkel, pihenve szokta hallgatni őket.

Emlékszik. Akkor, a felszabadulás reggelén is játszott a gitárján. amikor a katonák már elmentek, de Annuska akkor sem. soha többé nem jött elő a muzsika hangjaira, csak édesanyja meg a tanár úr hallgat- gatták egy darabig még nap mint nap, aztán először az édesanyja, majd a tanár úr mentek el örökre, és ő egyedül maradt. Szerették őt mindenütt, iskolában. műhelyben, de mégis mindig nagyon egyedül érezte magát. ha a régi házban lakásukra hazatért. Sokáig azért nem költözött el. mert mindig reménykedett Annuska visszatértében.

Egy alkalommal művezetőjének elárulta titkát. Az igyekezett a lelkére beszélni: — Fiatal vagy, mutatós is. kellemes is. annyi a szép és kedves leány..;

Szót fogadott, de aztán annál inkább visszahúzódott, és most, iskolái elvégzése után sem találja helyét. Visszavágyott a gyárba, de ott azzal fogadták, hogy a dolgozók állama nem azért költ tenger pénzt a diákokra. hogy azok aztán ne vállalják új szakmájuk tennivalóit ...

Most hát itt van. A fürdőszobában — miközben mosakodott — jutott mindez az eszébe immáron talán tízezredszer. Sietett ki az udvarra, ahol a vénasszonyok nyara szelíd fényében Torjay és Pista bácsi vártak rája.

Lassan-lassan kezdte megszokni új környezetét. Ha fárasztó motorozás után be-be- tért egy-egy ismerőse udvarába pihenni, onnan mindig belátott a kitárt ablakú szobákba. Gyönyörű októberi napfény ragyogta be az új bútorokat, a frissen meszelt falakat és a falakon — a láthatóan egy kéztől eredő — aouarelleket.

Ha kérdezte, kitől valók a képek? — A rajztanárnő ajándékai! — volt mindenütt a válasz.

A titokzatos tanárnő határozottan idegesítette. Mindenféle furcsa elképzelései voltak felőle. Most már nem bocsátotta meg magának, hogy amikor a tanárnő tavaly a majorbeliektől elbúcsúzott, ő nem mutatkozott.

Az idő nagy léptekkel lárt, és egy reggel arra ébredt, hogy minden fehér: a háztetők, az udvarok, a mezők, a fák. és eszébe jutott, hogy fehér a farkasréti temető is. A gondolatra megint nagyon idegenül érezte magát. — „Mit is álltatom magamat?” — vallotta be. Abban sem lelte már örömét, ha esténként a megyeszékhelyről hozott, karácsonyra szánt csomagjait nézni akarta volna, pedig néhány napja is még mennyit gondolt a Torjay-gye- rekekre. Pista bácsira és mindenkire.

Estefelé arra lett figyelmes, hogy valahol nagyon nevetnek. Bezárta ajtaját. Leeresztette a redőnyt, hogy kirekessze mások örömének hangjait. Valaki kopogtatott az ajtaján, de ő néma maradt.

Karácsony előtt hirtelen arra az elhatározásra jutott, hogy felkeresi régi barátait. Elutazott Budapestre. Az Attila utcában járt először. Ott már alig emlékeztek rá. Kedvetlenül ballagott vissza a Déli-pályaudvarra. és amit nagyon ritkán tett, a restiben egy féldecit rendelt. Utána hazautazott, új otthonába. Csöndölére.

Otthon úgy lopakodott be szobájába. Röstellte, nem a felsülését. hanem hogy már nem is gyerekfejjel visszautasította Torjayék meghívását. A rádióját nem merte kinyitni. Az olvasáshoz nem volt kedve. Kiment az istállóba, de ott csak Vince bácsi bóbiskolt, és a tehenek ropogtatták a szénát. Visszaballagott a szobájába, és pillantása megakadt a régi gitáron. Lassan lemelte és igenigen halkan megoengette. maid a húrzengés, régi gyermekkori dalaivá igazodva elfelejtette

vele, hogy a szobája ajtaját nem zárta be. Kopogtattak, s ő nem felelt, csak akkor kapta fel a tekintetét, amikor már az egész Torjay-család a küszöbön álldogálva hallgatta. Torjayné hirtelen kifújta az orrát, s ezzel az ő muzsikálása is véget ért.

— Jaj, bocsánat — riadt fel Flórián.

— Ö. mi kérünk bocsánatot — mentegetőztek Torjayék, aztán kórusban mondták: — Tessék közénk jönni!

Flórián utánuk indult, de mintha a föld nyelte volna el őket, eltűntek, még mielőtt nyomukba ért volna, hát bekopogtatott az első ajtón, közben Torjayék tűnődhettek, hogy a nagyon jóravaló. de kicsit bogaras agronómus vajon hová lett?

Mintha az Attila utcába érkezett volna. A kerékasztalnál a régi Annuska rendezgette csomagjait. de az alakja kicsit mintha megváltozott volna. Tel- tebb volt s kicsit nyúlánkabb is. Elálmélkodva néztek egymásra. Annuska törte meg a csendet:

— Hát maga az az emberkerülő?

Flórián állt. mint az alvajáró, aztán úgy. mint odahaza valamikor édesapjától látta, hogy megfogta édesanyja kezét, ő is Annuska keze után nyúlt és megcsókolta.

— Ne — hárítkozott a leány, és már nevettek mind a ketten. A férfit valami bolondos jókedv fogta el.

— Nee? — mondta nevetve, és elkapta Annuska kislányosan karcsú derekát, egy kicsit megfeszítve hátrahajtotta, és ajkát a leányéra szorította.

— Jaj ne — tiltakozott Annuska. de a figyelmeztetéssel már elkésett. Az ajtóból a legkisebbik Torjay-gyerek hőkölt vissza, és vihogva rohant apjának mondani:

— Apu. apu. az agronómus bácsi meg a tanár néni!...

Torjay kiment a folyosóra, és igen halkan behajtotta Annus- káék szobájának ajtaját.

Borsi Darázs József