Tolna Megyei Népújság, 1961. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-15 / 244. szám

IRODALOM

MŰVÉSZET

=__ NÉPMŰVELÉS

Csomagját a padra helyezte, maga pedig melléje telepedett, és az országút irányába lesett. Még sohasem járt ezen a vidéken. Vajon miféle emberek közé érkezett? Cigarettát vett elő, de nem gyújtott rá. Szórakozottan bámult a lassan elsötétedő pályaudvarra. Sofőrsapkás ember állt a kijáratnál. Türelmesen várt. Bakancsán vastagon szürkéit a rászáradt sár. Az utas szontyolodottan pillant- gatott tükörfényes félcipőjére. Lassú mozdulatokkal bújt bolyhos kabátjába és óvatosan ült vissza helyére, nehogy felöltője összegyűrődjön. Piperkőc ficsúrnak látszott, pedig ha feláll, hatalmas mellkasa megmutatta volna nagy erejét.

Az utas pillantása valakit keresett. Mindegy, hogy ki csak megszólalhatott volna már. Meglátta, hogy valaki mozog a vasúti kocsik között.

— Halló! — kiáltotta, s az eddig fakíri nyugalommal álldogáló . sofőrsapkás mozdult meg.

— Kérem — fordult feléje a hallózó —, indul busz. vagy valami más alkalmatosság Csöndölére?

— Busz az aligha, de az én kocsim nemsokára. Úgy látszik, a hölgyvendég lemaradt.

— Hát ha ön oda indul, legyen szíves, vigyen magával. Ezen az istenverte helyen még sohasem jártam. A legszívesebben vissza is fordulnék.

Mind a ketten mély hallgatásba merültek és vártak. A kis állomásnak lassan kezdtek kialudni a lámpái. Amolyan apró megállóhelyen voltak, ahol a valamikori bakterház és egy hozzáragasztott színféle jelentette az állomásépületeket. Az egyszemélyű főnökség oltogatta a fölöslegessé vált fényeket, és ismerősként üdvözölte a sofőr- sapkást:

— Jó estét. István bácsi! Csak nem itt nálunk randevúzik, hiszen ma már nem érkezik több vonat.

— A pesti hölgy nem jött meg. Igaza van, mit is keresne fejérnép parasztok közt? A tanító kisasszony mégcsak hagyján. de női mezőgazdász? Flórácska meggondolhatta magát — he- herészte István bácsi.

— Jóccakát! — mondták egymásnak, és az István bácsinak szólított meg az utas felcihe- lődtek a gépkocsira. Az országúton alig néhány kilométert suhantak, és befordultak egy kerékmarasztaló, iszonyúan zö- työgtetős útra. István bácsit lefoglalta a sárkerülgetés, az utas pedig kimeredt szemmel bámult a semmibe. Mindketten hallgattak. A fényszóró kőrakásokra világított. Látszott, hogy itt kövesút készül majd. A mostani még ökörvonta szekér számára se jó. A nagy sötétségből — mint a mesében szokott — hirtelen vadonatúj házcsoport meredt eléjük.

— Csöndöle — mondta a kocsiajtót felnyitó sofőr, aztán egy mérgesen acsarkodó ebre kiáltott: — Coki Néró! — .Közben emberek is keveredtek elő.

— Na. Pista bátyánk, megérkeztek?

— A várt nem, hiába, a nők megbízhatatlanok.

— Miféle nők? — csodálkozott egy férfi, aki közben sietett üdvözölni a vendéget,

Pista, azaz István bácsi már odabent a szobában vette elő zsebéből a sürgönyt: — „Tizen/ s 9& M r*

kilenc órakor érkezem, kérem, várjanak az állomáson. Flóra.”

Mindhárman elnevették magukat.

— Flóra — mondta a vendég.

— Én Flórián vagyok. Flórián tanár, úgy látszik a posta eltévesztette. igaz. az írásom elég macskakaparás.

— Üdvözlöm, Flórián elvtárs. nevem Torjay — mutatkozott be a házigazda. — Kérem, tegye magát kényelembe — kalauzolta Flóriánt egy szobába. — Két éve alakultunk itt a régi majorépületben, most már elég tűrhetően vagyunk, az építkezés még most is folyik, a bekötőút is elkészül a tavasszal. Kérem, ha óhajt, meg is fürödhet fürdőszobánk is van.

Flórián könnyedén meghajtotta magát, de néma maradt és kedvetlen.

— Jó éjszakát — nyújtotta a kezét Torjay —. itt a szobája, remélem, hamar megszokik körünkben.

Flórián az ajtóközeiben tétovázva megállt. Kritikus pillantással vizsgálgatta a berendezést. Szeretett volna valami hibát felfedezni, de ez nem sikerült. A bútorok nem voltak különösebbek, de célszerűek és ízlésesek. A sarokban kis asztalon rádiókészülék, a falakon pedig képek fogták meg a tekintetét, és még akkor is azokat muslrálgatta. amikor Torjay kopogtatás után belépett.

— Tetszenek a képeink, bocsánat a zavarásért, de megkérdezem, vacsorázott-e. mert szívesen látjuk asztalunknál.

Flórián valami rnentegetőzés- félét mormogott, s hogy enyhítsen valamit a feszültségen, megkérdezte:

— Kinek a munkái ezek a képek?

— Egy rajztanárnő töltötte nálunk a szünidejét, tőle valók, hat héten át festegetett nálunk, de holnap már elmegy, hiszen szeptember itt van már a kertek alatt. A szobában ön lesz az utóda, talán ismerkedjék meg vele. g is velünk vacsorázik.

Flórián csak hümmögött. Megköszönte a szíves meghívást. de engedelmet kért, hogy lepihenhessen. Magában irigykedve gondolt az idegen nőre.

— Budapest! — sóhajtotta, és halkan becsukta az ajtót Torjay után. Ruhástól dőlt le egy szőnyeggel betakart heverőfélére, sokáig bámulta a falfestés mintáit, majd amikor bele- káprázott a szeme, felkelt, vetkőzni kezdett, ágyába bújt és a fal felé fordulva elaludt.

Álmában is nagyon szomorú volt. Mindenféle kedvetlenítőt látott. Pontosan úgy. mint kisgyerek korában, meg később is sokáig. Azt álmodta, hogy a régi, Attila utcai házban a taná- csosék Annuskáját várja, s a villanyvasalót, amit a Mikó utcába Literáthv méltóságosék sürgősen hazavárnak, eldugja a lépcsőházfordulóban. ne legyen útban, amíg Annuskával beszélget. mert ha a kislány meglátja a vasalót a kezében, bizonyosan elküldi őt. Annuska nagyon félős, és nem is jött. most az álomban sem, ellenben egyszerre csak ott termett a tanácsos úr. és se szó. se beszéd, csontos kezével úgy pofonrittyentette. hogy arca még most is sajogni kezd. ha a pofonra gondol.

— Skandalum, skandalum, ezek a mai fiatalok mit meg nem engednek maguknak — sipítozott az emeletről a szikár tanácsosné.

ö jobbnak látta akkor eltűnni. Ismerte már az Ág utcai rendőrőrszoba felügyelőhelyettes-parancsnokát. Igen hirtelen- kezű ember. Még hallotta a tanácsosné kiabálását. Annuska sírását...

Flórián egész testében átizzadva ébredt. Homlokát tö- rülgette. és szomorúan gondolt arra. hogy annyi év után sem tud szabadulni kínzó emlékeitől. s valahányszor csipetnyi izgalom éri, még álmai is gyöt- rőek. Felemelkedett fektéből. Ablaka előtt ismerősnek tűnő, gyengéd nőalak vonult el. Hiába törte a fejét, egyetlen ismerősével sem tudta azonosítani, önmaga előtt is szégyenlette képzelődéseit, gyengeségét. A keletre néző. napsütött, bolthajtásos folyosófélére nyíló ablaka előtt most egv férfi alakja tűnt fel és el. Kopogtattak. Halk ..szabadijára Torjay lépett be:

— Jó reggelt. Flórián elvtársi Hogy aludt nálunk? Megnéz- te-e, mielőtt elaludt, mind a négy sarkot?

Flórián komikus elbámész- kodással hallgatott, és bámulta az ablakokat. Torjay mintha olvasott volna gondolataiban, csak annyit mondott: — A rajztanár- nő utazott el..; — és kiment a szobából.

Flórián kászálódni, öltözködni kezdett, maid lefüggönyözte ablakait, s fel s alá sétálni kezdett, mint odahaza régen az Attila utcai ház folyosóján Tusmo tanár úr szokott.

Most is emlékszik még. A tanár úr azon a februári reggelen is 1945-ben. amikor hat hét utón feljöttek a pincéből, akkor is ide-oda sétált a folyosón.

öreg ember volt már a tanár úr. Valahonnan árván került Budára, még a századforduló táján. Mindig a hegyoldalakon lévő házakban tartott lakást, mert mint mondani szokta: — „Ezek szülőhazámra emlékeztetnek.”

Azóta lakik a Várhegy alatt, amióta megrokkantan nyugdíjban van. Az öreg úrról csak kevesen, vagy talán senki sem tudja, hogy nem magyarul szokott jóéjszakát mondani önmagának. amielőít a fal felé fordulva elaludt volna.

Akkor februárban. 1945-ben a nyugdíjas tanár azon a nyelven magyarázott valamit a lépcső- házból kilépő két katonának, amin magának ..jóéjszakát'’ szokott kívánni. A katonák nagyokat nevettek, aztán meg elkomolyodtak, amikor a tanár úrral együtt beléptek az ő konyhájukba, amely nem any- nyira főzőhelyiségre, mint inkább műhelyre emlékeztetett. Az asztalon szanaszéjjel drótok, huzalok, szerszámok és azok felett a falon egy gyatra kis gitár. ő szokta nyektetni esténként. Az egyik katona leakasztotta a gitárt, fejcsóválva nézegette. aztán megpengette, igazgatta a húrokat, maid valami nagyon szomorú, lágy dallamokat pengetett ki rajta. A katonák csak kis ideig játszottak, aztán kenyeret téve az ő kezébe, gyorsan elmentek.

Ö is szokott játszogatni. Ilyenkor Annuska néha feljött hozzájuk. Édesanyja mindig ott volt a szobában. Ha Annuska jött, abbahagyta legtöbbször a

(Folytatás a 6. oldalon,)

FODOR ANDRÁS:

KISMAROS

Itt ácsorgók az emléktáblás ház körül.

Szemközt a görbe Bartinára, ezüst!ehér ködöt bocsátva, szikrázva csüng a téli ég.

S érzem, ahogy a hátam mögött a néma dombok fákkal, karókkal, borzasán dülöngnelt;

Ica-éjba átfogván a völgyet, őrzik a város ünnep-esteiét.

S nem figyelek rá, mégis hallom, ahogy a kőhíd boltíve alatt, szüntelenül és kedvesen fecseg, zubog a Séd-patak.

íme á szépség menedéke: a meghittség a csend, a béke ...

De nem igaz, mert hirtelen alattam, zuhanó bomba gyanánt kapu csattan, részeg üvöltés vágódik az égre, csikorgó szó és vad szitok.

S körötte a sok útranéző, függönyhártyájú, sárga ablakon, meredt szemével rebbenetlen csak néz, csak néz a tompa megszokottság, a közöny és a bamba unalom.

Mert hányszor láttak már ilyet!...

Jönnek a dombról, jönnek egyre, karjuk a légbe csápol evezve, kurjantó hangjuk meg-menáll.

Rogyadoz, csetlik-botlik a lábuk, fentröl mustízű szél fúj utánuk.

Összeltarolnak tétován.

Vezetik egymást, dalolnak újra, vak bogarakként falnak zúdulva.

Hátuk a fához döntve mutogatnak: manyarázzák az ostoba égnek a bennük bolygó gyönyörűséget.

Eszmélve, ahogy így nézek a

kanyargó sikátorokra, jön, jön a dóm bókról száz év,

— mámorosán és tántorogva.

Unokák, fiák és nagyapák,

sorba a nemzedékek: ispánok, jegyzők és bírák,

a városi, megyei élet.

Tanárok, orvosok, kósza diákok, a pap, meg a kántor, ügyvédek, gazdák, a képviselők, meg a kortestábor.

Évente nyílik a dombon a mandula, szilva, barackfa,

asztalra könyöklők évente ülnek a hűsben, alatta.

Erik a szőlő, a kénszagú pincék ajtaja lárva,

izzik üvegre csapódva a napfény, röpköd a kártya.

Szárnyal a kedv, de a város,

a város a mélyben hallgat.

Kong a harang a toronyban,

őrli a lassú unalmat.

■~lÉs te is ezt láthattad költő,

ki e márványtáblás házban születtél.

Különös hírmondó, ki a népes völgybe hiába siettél, kísért a magány, meg a dombról a mámor.

Elmúlt a száz év! Halott avarként szóródnak, hullnak a virágos álmok, de ne bánat szóljon utánuk, az átok!

Elvettek mindent, semmit se adtak.

Keserű fájdalom ne zúdulj mégse! csak a tanulság kiáltson végre:

Kisváros, rázd le sorsod igáját!

Dobd el a meddő unalom keresztjét, hogy akik méltóbb gondra születtek, a hazug mámort többé ne keressék, tudjanak értünk józanul élni.

MISZLAI GYÖRGY

SZÜRETI SZONETT

Hordót döngetnek a szöllőhegyen.

Tanyák előtt rü/sék kék füstje száll, az októberi égre föltalál, s a nép vödrökkel málházva megyen.

Aszálysújtótta tőkék meztelen mutogatják a fonnyadt fürtöket.

Porbafulladt az idei szüret, de azért semmi sem reménytelen:

mézet gyűjtöttek a kadarszemek, a rubint-mustban részegség remeg, s teli bendővel felböffen a kád.

Hangos zsivajt kiild a szöllők sora, s míg illatozik lenn a vacsora: széles kedv hangol egy ó citerát.

V____________

______________________ __