Tolna Megyei Népújság, 1961. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1961-07-02 / 154. szám
5 f 1 f. IK I R O D A L O M /Mű» átkel NÉPMŰVELÉS! * A szökevény i! i! A tarasz igazsága föld Igazsága szelek igazsága lehajtó ágakra fészkelő tavasz madarak hangján kiáltó öröm felhők fölé hajlított lélekkel harsonázzák ifjú éveim az ég csorduló poharát gyárkémény tartja karcsú kezében kihörpintve a telet belőle s részegen szaladnak az utcák zöldellő árkokkal gyepekkel ismeretlen utcákon járva nagyokat rikkantva csavarogni most zuhan mellemre minden újjongás mint holdas vízesések habtornyos sziklái és a szerelmes karok igazsága fölismert életre nyíló szemek tudnak csak most tüzes látással nézni s a házfalakban dobbanó szívekkel felszívódva a kristály-reggelekbe mint karunkba a munka igazsága HATVANI DÁNIEL, As esstergályoslány Esztergályoslány a kedvesem, Margitnak hívják s haja, mint a gépolaj, barna, és, — ha jókedvre gyűl, — nevetése fodrosán kígyózik, mint kése alól a fürge vasforgács. Egy üzemi bálon táncoltunk egymás szívéhez, azóta gyakran látnak együtt az esték, ha délutános, féltizenegykor én mindig a gyárkapunál várom s ilyenkor nem sietünk, kószálni térít az utcák lélekbemerítő nagy nyugalma, a fennmaradásért érvelő csillagsereg; megfogom dolgos kezét, mellyel a gépet indítja a gyárban s érzem, bennem is forróbbra gyorsul a vágy, s ő érzéseim alaktalan nyersanyagát kiformálja szép szerelemmé. FÜRTÖS GUSZTÁV, Vihar után Lesimulnak a felborzolt vizek, a berzenkedő fák megnyugszanak, s megtépázott zászlaját kitűzi győztes hadvezérként a Nap. Elrendezi kuszáit színeit a táj, s helyrebillen lassan a nyugalom; kiteregetett rétek száradnak a síkságon és a hegyoldalon. KÓPIÁS SÁNDOR Búcsú Egy csillagtalan márciusi éjjel fáradtságtól megtört ember érkezett az egyik Duna menti faluba. Ruhája kopott volt, arca beesett, s járása nehézkes. Csomag nem terhelte. Kerülő utakon közelítette meg a falut. Napokat bandukolt süppedő szántóföldeken, zörgő erdei avaron, csobogó patak mentén, s ezüstös nyírfákkal övezett réteken. Többnyire éjjel gyalogolt. Napközben erdőkben, rejtett mélyedésekben pihent, s pattogó rőzsekötegek lángjánál melegedett. A hosszú út és izgalom alaposan kimerítette. Úgy érezte, mintha bokája beleragadt volna a lyukas, felemás bakancsba. Feje zúgott, gyomra korgott, vállát lehúzta a nehéz puska. Nem az utcán, a kertek alján surrant a házuk felé. Időnként megállt, hallgatózott. Körülötte mélységes csend honolt, csak a műút felől sodort zajt a kósza márciusi szellő. Tompa morgással, világítás nélkül vonulták vissza a német harckocsik, ágyúk és gépkocsik. Hatalmas súlyuktól, lomha mozgásuktól Láng Boldizsár talpa alatt rengett, mozgott a föld. Az otthon közelsége jókedvre hangolta. De rég danolt és fütyörészett! Amióta katona, nem. A fronton a golyók és gránátszilánkok fütyörésztek. Halálmuzsikának nevezte a röpködő, vijjogó lövedékeket. Golyó találta el Jóskát is, legjobb barátját. Akkor esett el, amikor szökésben voltak. Ha még öt percig nem fedezik fel a menekülést, akkor most mindketten itthon lennének. Mit' is mond most itthon az öreg szülőknek? Ezen töprengett Láng Boldizsár, amíg az utat rövidítette a kertalja és a családi fészek között. Lassan, óvatosan lépett, .nehogy valaki az útjába akadjon. Mindenkinek, így neki is lehet haragosa, aki besúgná a nyilasoknak vagy a csendőröknek. Szerencse, hogy szuroksötét az éjjel. A Hold nem vilá• gít. a csillagok sem villognak, . az egész falut befonta a sötétség. Órának tűnt előtte, míg a kertek aljától a házukig ért. Az alacsony, nádtetős házikó ott gubbasztott előtte vagy ■ húsz lépésre, vaksi ablakkal, fehéren világító falakkal. Hát . ezt is megérte? Három keserves esztendő után itt áll előtte a ház, amelyben született, nevelkedett, ahol bölcsőjét ringatták. Szegény édesanyja de • örülne, ha élne. Egy éve halt meg, a temetésére nem jöhe-* tett haza. Nagy harcok voltak akkor. Az ablak alá lépett és gyengéden megkocogtatta az üveget. Nem mozdult senki. Úgy látszik, az apja is elaludt. Biztosan fáradt az öreg. Lehet dolga elég ... Kissé várt, aztán erősebben megverte az üveget. Bent mozgás támadt, s hallotta, hogy valaki az ablakhoz siet. Gyufa lángja villant, ajtó nyi- korgott és kilépett az apja. Hang nélkül összeborultak. Könnyeik egybefolytak az elér- zékenyüléstől. . — Hány napra jöttél? — kérdezte az apja. miközben bizonyságul többször megölelte a fiát. — Végleg itthon maradok — mondta Boldizsár. — Nem harcolok többé. — Leszereltél? — Megszöktem. — Szöktél? Csend ült közébük. Csak a falióra felerősült ketyegése és az öreg pipájának szortyogása hallatszott. Aztán felállt az apa és remegő lábbal méregette a szobát. Arca ijesztően sárga volt. A két ember döngetésére felébredt az asszony, s ijedten hallgatta az ajtóból a történteket. De csak egy pillanatig. A következőkben az ura nyakában zokogott a viszontlátás örömétől. — Csendesen — pisszegett az öreg. — A kislány meg ne hallja, hogy ki van itthon ... Amit hall, vagy lát, rögtön elmondja a szomszédoknak. Nem lenne jó, há megébredne. Sustorogtak a szavak, s erősen belenyúltak az éjszakába. Az asszony a kislányról beszélt, aki igen eleven és élénk, akinél aranyosabb teremtés nincs a világon. A nagypapát jobban szereti, mint az édesanyját. Egyik nap is majd kitépte az öreg bajuszát. Az meg csak hagyja, nemhogy rápaskolna a kezére. Idős Láng Boldizsár mindenre nagyokat bókolt a fejével, annyira, hogy a pipa parazsa majd kihullott a kövezetre. Később ő sem bújt ki a beszédből. Miről tudna ilyenkor beszélni? Mi másról, hogy a napokban megellett a tehén és szép göndörszőrű üszőborjúval lepte meg a családot. Jó, hogy előjött. mert a másikat elrekvi- rálták a nyilasok. S hogy a nyilasok is szóba- kerültek, egyszerre a valóság jutott eszébe az idősebb Lángnak, az, hogy a fia itthon veszélyben van. A szomszédban is van egy nyilas, a Cseri utcában is, jó lesz hát vigyázni. Legjobban a szomszédtól kell tartani. — Te nem félsz? — kérdezte hirtelen az öreg. — Egy-két óra múlva virrad, s baj lesz, ha valaki itthon talál. Tudod, mit csináltak egyik nap a szomszéd faluban a nyilasok és a németek? Elfogtak három szökött katonát, fához kötötték, úgy lőtték őket agyon. A kivégzésnél ott kellett lenni a katonáknak és a civileknek is. Tanulni, okulni a történtekből. Az öreg várta a hatást, de semmi félelmet sem fedezett fel a fia arcán. Aki ennyi poklon keresztülment, nem fél az már senkitől. Mégis, hogy édesapja megnyugodjon, ő engedett. | — Kimegyek a présházba, édesapám. Már virrad, ideje lesz. Nem magamat, magukat féltem, ha itt találnak, nem kímélnek senkit... — Igazad van. fiam ... Aztán messze van-e a front? — Egy hét alatt ideér.. . Addig meghúzódom a hegyen ... Az apa arcán elsimultak a ráncok, s a fiatalasszony is vidámabb lett. Szalonnát, Kolbászt emelt le a füstről, kenyeret. hagymát, tojást és túrót, készített az útra. «fc A présház a domboldalhoz tapadt, ide építették az ősök vagy száz éve. Az egyszerű,' nádtetős épületben helyet kapott egy szoba, egy pince és egy szerszámos kamra. A szobában nem volt más. mint egy heverő. egy asztal és egy horpadt, nyikorgó suszterszék. A falon borszívó lopó sárgult, az ágy fölött kivarrt falvédő piroslott. A pincében hordók sorakoztak. Egy kivételével valameny- nyi üresen kongott. A bort eladta a család. A szerszámos kamra is üresen ásított. Egykét kicsorbult élű kapa, lombfűrész és metszőolló rozsdásodott benne. Az első napok gyorsan teltek, de a harmadik nap mintha megállt volna az idő. Tegnap még tompán, alig hallhatóan idehallatszott az ágyúdörej. ma pedig hiába nvitogatja a fülét. Hogy az időt töltse, a heverőre dőlve gondolatait rendezgette. De hosszú utat tett meg a háború alatt. Ki se képezték, küldték a frontra. Nem volt sok idő a harcászati képzésre, de elegendő, hogy teletömjék maszlaggal a fejét. A horthysta tisztek és altisztek gyűlölettel beszéltek a katonáknak a közelgő bolsevista veszedelemről, az orosz nép alacsonyrendűségéről. Láng Boldizsár hitt a szavaknak. Hogyne hitt volna, amikor a tábori lelkész is erről beszélt. Mégis, amikor az első vonalban először emelt fegyvert egy meglett, koros szovjet közkatonára, megremegett a keze. Mintha az édesapját hozta volna közel a távcsöves puska. A galambősz ember, akin látszott, hogy önként szorított fegyvert magához, a lövészárokból kissé kiemelkedett, mivel éppen szünetelt a harc. Talán, ha fiatalabb ember, odapörköl, hiszen arra tanították. így nem. Az idős közkatona is paraszt lehetett valahol, talán abban a sokat rágalmazott kolhozban. Biztosan szereti a földet, a pacsirták dalát, a zsíros, fekete föld szagát. Nem lőtt. leeresztette a puskát. Aztán mégis felemelte. Fel, mert egy pisztolycső nyomódott az oldalába. Vékonyképű. nyegle szakaszparancsnoka, aki tiszti rangban szolgálta a háborút, gúnyosan szólt hozzá: — Talán sajnálod az öreg bolsit?... Nem felelt, elnémította a tiszt aljassága. A pisztolycső nem tűrt vitát, jól tudta Láng Boldizsár, mégis megjegyezte: — Nem bántott az soha engem ... Sajnálom. — A pisztolycső fenyegtően megmozdult, okosabbnak találta, ha engedelmeskedik. Az idős katona a lövéskor eltűnt, de Boldizsár tudta, hogy a golyó nem sebzett. De sok kép elébevillant, amíg hosszú napokon, éjjeleken át a présházban lapult. Látta magát a havas orosz pusztákon, fütyülő szélben, dermesztő hi{Foiy tatás a 6. oldalon.: A tanár magányosan ül fél korsó sör társaságában az érettségi banketten és a könnyesen vidám, búcsúzkodó diákokat szemléli. Hogy elszállt az idő! — emelkedik a melle, aztán csendesen lehajtja fejét... Igen, mintha csak tegnap lett volna, amikor — hosszas lelkitusa után — kimondta idős szülei előtt, hogy középiskolába szeretne iratkozni. S néhány héttel később — szeptember egyik éjszakáján — bombázták a várost, ö másnap — vállán liszteszacskóból készült hátizsákkal — gya log indult haza. Apja azt hitte, végre megjött a jobbik esze, és végleg otthon imarad a gazdaságban. így nem is akart hinni a szomszédoknak, akik szerint — a felszabadulást követő napokban történt — az ő fia kapaszkodott fel egy katonai szerelvényre, hogy a leponyvázott ágyúk és harckocsik társaságában, bizonytalan időben és körülmények között megérkezzék volt iskolája székhelyére, a félben maradt első osztály befejezése céljából. S mintha egymásba folytak volna az évek, már ott szorongtak a szigorú érettségi bizottság előtt. Aztán a záróünnepély feledhetetlen órái. Délután pedig Szemlér, legkedvesebb tanára hivatta. — Hidd el, fiam — emlékszik vissza a szavaira — a pedagógusénál nincs szebb hivatás! Nevelni, tanítani, embert, embereket formálni... De azt sose feledd; nemcsak a tehetség a döntő, hanem a karakter, a jellem. Hogy milyen ember is vagy, hogy milyen ember is leszel. így nézd mindig azokat, akiket a gondjaidra bíznak! Erre a jelenetre gondolt akkor is, amikor az egyetem dísztermében — kezében a frissen kelt oklevéllel a vizsgáztató bizottság elnökének szavait hallgatta. Lassan tíz esztendeje !... Hány osztályt, hány ezer tanulót bocsátott azóta útjára, ugyan abból az iskolából, ahonnan ő is elindult? De ... akad-e közöttük egyetlen, aki úgy emlegeti, úgy emlékszik vissza rá* ahogy ő — ahogy ők valameny- nyien! — Szemlérre emlékeznek? Mert... csak akkor teljesítette, teljesítheti emberi, taná ri hivatását! Szórakozottan a pohárhoz nyúl és kiissza a maradék italt. Izét nem is érzi, tekintete, egész valója a vidáman keringő volt diákokat, tanítványait nézi, Hartyáni, Takács, Varga Pityu, kis Mészáros, Vereckei és a többiek ... Vajon ... hová mentek, merre lesztek, mi alakul belőletek? A felelősség a miénk, aa enyém is. Lányok, fiúk, higy- gyétek el, nemcsak a tehetség a döntő, hanem a tudás, a jellem, a karakter! Attól függ, milyen szoros csavarjai lesztek drága hazánk gépezetének. Persze, ha ehhez még tehetség i9 járul, még biztosabban szorít az a csavar. Én hiszek ebben, hiszek bennetek! S talán még* találkozunk is ,;; Viszontlátásraj Pesti Jáagf
