Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-11 / 136. szám

KÖKÉNY LÁSZLÓ:

IRODALOM

'MiMMtoet

MŰVELÉS

és a Dunántúl

Szerb Antal: Irodalomtörténetében olvashatjuk:

..Krúdy Gyula irodalomtörténetünk és kritikánk nagy adóssága. Nem vették komolyan, mert nem tartozott semmi komoly klikkhez. Bohém emberalakjából hiányzott az önreklámozás, ami ma az írói méltóság elengedhetetlen feltétele, írásaiban is kevesebb a pre- tenció, mint a megvalósított szándék, pénzt akart keresni, és ahelyett remekműveket írt..

A felszabadulás utáni magyar irodalomt jrténetírás és könyvkiadás sokat letörlesztett már ebből a polgári időkből ránk maradt adósságból, s a műveltségben egyre magasabbra emelkedő nép mindjobban szívébe zárja a századelő e nagy magyar mesélőjét. Az olvasók körében egyre népszerűbbek elbeszélései, regényei, a magyar tájakról írott gyönyörködtető képei, de alig tudott, alig ismert, hogy Krúdy Gyula egyk legtermékenyebb „Balaton- rajongó” írónk volt, aki jelentős számú remekműben hódol a „magyar tenger” csodálatosan finom hangulatot árasztó szépsége előtt; „ábrándos lélekkel visszaálmodja Jókai Mórt a balatonfüredi kúriába, vagy apostoloknak látja a Balaton révészeit és betyárokkal népesíti be a Bakony erdőségét, tárgyilagos vonalakkal rajzolja a . 'tájat, a jellegzetes növény- és állatvilággal együtt”.

Hozzátartozók és barátok visz- szaemlékezései nyomán az állapítható meg, hogy Krúdy Gyula az első világháború esztendeiben — 1914—15-ben — kereste fel a Balatont és nyaralt Siófokon, majd Őrsön s járta be a tó számos nevezetes helyét: Füredet, Tihanyt, Badacsonyt és vetődött volna el állítólag Tapolcára is — Batsányi János, a nagy magyar jakobinus költő szülővárosába, majd járta be az írásaiban annyi szeretettel ábrázolt Bakonyt, Várpalotát. Ennek a megállapításnak ellentmondani látszik, hogy Krúdy, aki talán sohasem írt olyan vidékről, amelyet előbb be nem járt,.a „Magyar Helikon” könyvkiadó által 1959-ben megjelentetett „Magyar tájak” című gyűjteményben, a „Balatoni hangok” 1908-as évszámmal van jelölve. Igaz, ezt a remek tollraj- zott írhatta valamely hangulatos olvasmány, vagy emlékező jóba- rót elbeszélésének hatására is. A tollrajz bevezető részét itt közöljük:

„A híres régi magyar fürdőhelyen, ahol a százesztendős platánok alatt azok a melódiák borongtak, amelyeket nagyapáink dúdolgattak és a vendégszobákban az a furfangos külsejű csizmahúzó volt az ágy elé készítve, amelyet a múlt század elején talált fel egy veszprémi asztalos — tekintet nélkül arra. hogy az általános csizmaviselet kiment a divatból —, egy nyáron annyi szép asszony és leány jelent meg, amennyiről a fürdőhely legősibb krónikái sem tudnak. Igaz, hogy száz esztendő óta sok szép asz- szony fordult meg a fürdőhelyen. A messzi Alföldről ekhós szekereken hozták el a szép leányokat, akiket a környék közvéleménye méltónak ítélt arra, hogy a füredi fürdőzést megpróbálják. Ebben az időben a szpp leányoknak a sorsát két motívum pecsételte meg. Az első motívum a nyári fürdőzés volt a híres tó partján.

a másik egy jurista bál. Pesten. Ha a szép leány ezután is pártában maradt, nem is volt az akkor igazán szép, a közvélemény csalatkozott benne, mert hisz néha a közvélemény is csalódhatok.

De azon a nyárom — amelyről a kis rege szól — mintha még több szép leány vállalkozott volna arra az ország különböző részeiből. hogy a tűzpróbának alávesse magát. A határcsárdánál pedig valamely képzeletbeli esztétikusnak kellett lenni, aki csak a nagyon szép asszonyokat bocsátotta tovább az országúton. Mintha valamennyi rózsa, amely Magyarországon kinyílott, mind ide gyülekezett volna valamely varázslat folytán ...”

A szinte felmérhetetlen meny- nyiségű művészi mű között — Krúdynak közel tízezer elbeszélése, tárcacikke, tollrajza jelent meg, elszórtan az ország hírlapjaiban — a „Balatoni hangok”-at találtam legkorábbi évszámmal ellátott balatoni vonatkozású alkotásnak. Néhány esztendővel később — az 1910-es évek közepétől kezdve — szinte ontotta szebbnél szebb írásait, amelyekben ott csillogott, borongott a megszeretett magyar tenger.

Krúdy a millénium tünékeny csillogásában nagy, világvárossá cseperedő Budapesten fogadhatta szívébe a messzi Nyírségben csak távoli ködképként emlegetett Balatont. Szülővárosában — Nyíregyházán is — hallhatott már az országszerte híres füredi Anna-bálok szívet-lelket lázba- hozó szép leányairól, asszonyairól, és Pesten ez már elérhető valóság volt, hiszen a vajda — Eötvös Károly — talán már neki közvetlenül moridta el füredi történeteit az egykori Tigris-szálló elől induló gyorsszekereken utazó szép nőkről és gavallérjaikról, akiket a hajnaltól késő estig, váltott lovakkal robogó gyorskocsik döccenései néha egész életre ösz- szeráztak.

A teljességre egyáltalán nem törekvő kis tanulmányunkban a következő évszám 1914, ekkor jelent meg Krúdy Gyula „Holdas este Füreden — Mákvirágok kertje” című műve a Franklin Társulat kiadásában, ebben az írásművében csodálatos hangulatú nyári képet „fest” Füredről, a nyaralókról és emlékezik a füredi kis színházról.

1915- ben — ekkor már bejárta a Balatont és környékét — Dick Manó kiadásában megjelent a „Nyárutó a prímásnál”, amelyben régi magyarokról emlékezik és Vaszary Kolosról, a hercegprímás! székből elmozdított főpapról ír.

1916- ben a hírneves Tevan- könyvkiadó által közreadott művében, az 1—38. oldalig egv ba- latonparti augusztusi éjszakáról mond el csodálatos dolgokat.

Az 1920-as években a Franklin Társulat kiadásában jelenik meg a ..Mesemondások Jókai Mórról”, amelyben megismertet bennünket a nagy író füredi kertjének csodálatos virágaival, történetet mond el a csopaki tanítónőről és a Jókai-regények keletkezéséről.

1926 őszén a nagy beteg író gyógyulást keresni közel fél esztendőre Füredre költözik. A patinás régi fürdőhely műemlék-jellegű épületeinek, a ragyogó balatoni panorámának végtelenül finom hangulata, szépsége, bája méginkább megfogja, átitatja az író képzeletét és most már — fel- gyógyulás után — szinte ontja a nagy mesélő a balatoni vonatkozású műveket. A „Magyarország” című napilap 1927. december 11-i számában „A szívbajos éjszakája” címmel elbeszélés lát napvilágot Krúdy tollából. Ezt megelőzően a Pesti Napló 1927. június 5-i száma közli a „Szenvedélyes fürdővendég”, a május 1-i szám pedig az „Egy régi ház régi pénztárosa” című írásművét. 1927. szeptember 11-én a Magyarság — akkor még jámbor polgári lap — közli Krúdy „Blaháné meséi” című írását.

A nagy író „Tihanyi emlék" című írásművén kívül még a „Senki szigete” szól a Tihanyi félszigetről.

A „Mai Nap" 1931. július 10-i számában jut el az olvasóhoz Krúdy „Balatoni szívhalászat'’ című története, amelyben a művész megemlékezik, hogy legnagyobb költőink egyike: Vörösmarty Mihály is írt már hasonló című novellát. Krúdy művében megejtő hangulatfestéssel a szívhalász hölgyekről ír, akik a Balatonból fogják ki gavallérjaik szívét.

Krúdy a szépnem iránti rajongását a szülői házból hozza magával, az írp édesapja Nyíregyházán híres és hódító gavallér volt, erről maga az író vall nem egy művében.

Nem állítjuk, hogy se szeri, se száma Krúdy balatoni vonatkozású műveinek, de az imádott szülőföld — a Nyírség — mellett hazánknak talán ezzel a részével foglalkozik legtöbbet. Az „írói arcképek” című kötete 188. oldalán találunk balatoni — tihanyi — vonatkozású írást. Az „Ál-Pe- tőfi” hőse is Balaton menti présházakban bújdosik, ez a mű is tele van füredi, tihanyi részletekkel.

Ügy véljük, hálás feladat volna könyvkiadásunk Számára, ha Krúdy balatoni vonatkozású, ösz- szes fellelhető műveit megjelentetné. ami méltó párja volna Eötvös Károly — néha kicsit bőbeszédű — kútfő rangjával bíró művének, az „Utazás a Balaton körül”-nek, hiszen későbbi történeteket mond el balatoni emberekről, nagy színészekről, művészekről, egyszerű révészekről.

Krúdynak nem csupán a tündérszép fürdőző leányokról, asz- szonyokról, rokonszenves szélhámosokról, hanem a Balaton szegény embereiről is van mondanivalója. A „Balaton révészei” című művében csodálatos megelevenítő erővel beszél a szántódi komp evezőseinek emberfeletti munkájáról:

„Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni — mondja az író a motoros komp elődjén küszködő révészekről —, az keljen át Zamárdi és Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel, akik már Jézust a tengeren hajókáz- ták, akiknek arcmásait a régi templomok félhomályos boltozatain láttuk. Az evezésbe elmerült evező ember szinte átváltozott, egyforma a biblia ezer esztendőinek messzeségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra

így vagyunk méltók a tísssta ingre

Kezünk keménysége alatt kedves simogatást őrziink. Puhább bizalmat nem adott nekik még soha más tenyér.

Reátok vigyázunk, kikben aggodalmas az értelem s egy tűzön hc-vül a jóság az őszinte szerelemmel.

Karunk görbületében az érző lényeg: a tartalom és a forma is ti vagytok. .Körétek húzzuk a féltést.

A vas fehér intése ez, az összezsúfolt erőé; mert nem feszült úgy még acél, mint ahogy bennünk a férfi.

S így vagyunk méltók a csókra, a tiszta ingre, a szóra, az ölelésre: reátok, és a főnévre, hogy: munkás.

Bosszú

A mély lövészárok lakói már i hazavágytak és várták a végső ! parancsot, hogy visszatérhessenek szeretteikhez, az ismerős faluhoz, házhoz, s mindenhez, mi szép volt, s emlékként őrizték szívükben. De a sors akaratát nem tudták megváltoztatni — mondogatta Feri bácsi, aki szentül hitte, hogy a háborút nem az emberek csinálták, hanem az istenek haragja sújtotta őket bűneikért.

A kegyetlen háború továbbra is szedte áldozatait. Akadt olyan is, akinek csak a híre jutott haza, vagy egy kis emlék az irataiból, de születtek szerencsésebb emberek is, kiknek sikerült testükben egy-két sebbel hazajutni.

A tarnopoli temető szélén kapta ajándékát a háborútól Feri bácsi is, aki bokájában hordta az ellenség golyóját.

Mint a viharvert kévék, hevertek tizenheten, és jajgatva várták a segítséget, a jó szót, az orvosi beavatkozást, hogy kínzó fájdalmuk s gyötrelmük megszűnjön. Vérző láb s velőt tépő fájdalom kérte a segítséget a menekülő katonáktól.

— Segítség! Baj társak, segítsetek! akadozva hagyta el ajkát e két-három szó, de segítség nem jött. Helyette hajcsár érkezett, hogy vágóhídra hajtsa a háború áldozatait.

— Vorwerz, hinauf du hund! — ordította teljes torokkal a fenevad emberállat, s ráfogta pisztolyát, hogy lelője.

— Mars hinauf! — s a golyó a feje mellett a földbe fúródott, de Feri bácsi nem mozdult, csak a vérző lábára mutatott vádló tekintettel. hisz mi értelme van ennek az esztelen vérontásnak, s az emberi pusztításnak.

Mint a felbőszült bika, ha vért lát, úgy fújt, taitékzott az őrmester. — Vorwerz! — s a következő pillanatban két hatalmas rúgás mozdította odább a vérző testet, hogy ott rohadjon, mint ahogy az őrmester kívánta.

Feri bácsi kiszáradt szája, cserepes ajka csak ennyit tudott suttogni: — Gazember! Nem felejt- lek el!

S mint az áradat, hullámzott a tömeg a feje fölött. Elaludt, vagy elszédült, már nem emlékszik, de arra sem. hogy miként került egy parasztszekérre, amely a sebesülteket vitte a városba.

Feri bácsi testéből kiszedték az ólomdarabot, hogy meggyógyulva tovább harcolhasson a haza javáért, ahogy az újságok s az ország urai hirdették. És eljött a szép nap, vagyis Feri bácsi a 41-es gyalogos ezredtől átkerült a 18-as tüzérekhez és kivezényelték Olaszországba.

Valón térségében. a Monte Grapa tövében, a Brente folyó mellett táborozott egységük Pri- molánotól 50 kilométerre. 1918. június 13-át pirosbetűs napnak jelezte a naptár, mely valóban véres lett, mert vasárnap délután kapta a második emléket Monte Santo alatt.

A 18-as tüzérezred parancsnoka Feri bácsit választotta a felvásárló csoport élére.

— Cseke bajtárs, hallom, több nyelven beszél és könnyen megérteti magát az olaszokkal.

— Érteni értem, de nem tudom. hogy mit akar a kapitány úr.

— Mától kezdve maga lesz az ezred felvásárlója, ami azzal jár, hogy lemegy a falvakba és élelmet vásárol az embereknek.

így lett Cseke Ferenc közkatonából a 18-as tüzérezred fa- sungsmeistere. aki lovára pattant s elindult az olasz falvakba élelemért.

Cseke bajtárs már a kacskarin- gós hegyi úton poroszkált lovával s a kocsisor is túljutott a meredeken, hogy méltóságteljesen leereszkedve, megpihentesse a fáradt igavonókat a völgyben.

A hazai tájon, a Kárpátok lábánál érezte magát, s versenyt fütyörészett az éneklő madarakkal. Kitágult tüdővel szívta a jó hegyi levegőt, s azon morfondírozott. hogy jobb lenne már az otthoni eget nézni, csak ennek a komisz háborúnak lenne vége, a vérontásnak, a fölösleges emberölésnek. Feri bácsi iszonyodott a vértől. Disznóvágás idején, csak ha nem volt más. akkor fogta meg a malac farkát, lábát, de azt is úgy, hogy a fejét is elfordította. Nem akarta látni annak kimúlását, elvérzését. Mindenben segített, tett-vett a háznál, de ha lehetett, megszökött otthonról, míg le nem szúrták a disznót.

És ezt az embert, ahogy lépkedett az ösvényen, régi ismerősével hozta össze a sors.

— Te vagy az, Cseke? — szólította meg az őrmester. — Nemde az én szakaszomban szolgáltál?

— Igen — felelte Cseke.

— Milyen kicsi a világ, hogy még itt is találkozunk. Ki hitte volna. — Ezzel kezet fogtak egymással. — No, isten áldjon — s mindketten tovább nyargaltak a maguk útján.

Amikor elváltak egymástól, Feri bácsi előtt elsötétült az ég. s a múlt ködéből a tarnopoli temető melletti kép tárult eléje. Testén érezte a seb sajgó fájdalmát, az ütések helyét, ahogy helybenhagyta az őrmester, mert a vor- werzére nem tápászkodott fel a földről.

Cseke ekkor nem tudta, mit csinál, ereje s eszmélete elhagyta. Pisztolyához nyúlt, hátrafordult s egy kis darab ólommal küldte köszönetét az őrmester után. A dörrenésre feleszmélt, arcához kapott, s ekkor látta, hogy az őrmester lovára bukott, az biztatásnak vette s úgy rohant az élettelen testtel, mintha a világba akarná szétszórni a kényelmetlen terhet.

Az öreg Cseke sohasem ölt, s nem is látott vért azóta, csak egy kép él s fülében duruzsol az utolsó kézfogás s az isten áldjon.

(Folytatás a 6. oldalon.)

Csíki Aladás