Tolna Megyei Népújság, 1961. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-11 / 136. szám
MISZLAI GYÖRGY: Góngora és a 400 éves góngorizmus A XVI. század végére meggyengül Spanyolország nagyhatalmi helyzete; 1579-ben elszakadnak a németalföldi tartományok, kilenc évvel később pedig szétverik a győzhetetlennek hitt Armadát. Igaz, hogy a tengerentúli földrészek ontják az aranyat, de a sok hadakozás kimeríti az anyaországot, az Uj Világba indult hivatásos kincskeresők és kalandorok megritkítják a lakosságot. Egyszerre kiütköznek a belső ellentmondások, s a „legkeresztényibb király” országát belső villongások is gyengítik. A sok bajt a király meglehetős visszataszító módon próbálja orvosolni: kiűzik a mórokat, a pápa áldásával pedig megkezdi működését az inkvizíció, amely nemcsak a spanyol történelemnek, hanem az európai kultúrának is örök szégyene. Csodálkozásra késztető ellentét, hogy ugyanakkor soha nem látott virágzanak indulnak a művészetek, s ez az időszak, mint a „spanyol aranykor” vonul be a történelembe. A hevenyészett névsor is zavarba hoz gazdagságával: Lope de Vega, Cervantes és a velük egyenrangú Álarcon kortársak, s örököket nem kisebb író veszi át, mint Calderon. Ilyen versenytársak mellett az egyébként kitűnő és maradandó Tirso de Molina, vagy Moreto, a Közönyt közönynyel szerzője, csak a második vonalba kerülhet. A spanyol barokk kora ez, az európai áramlat azonban mindegyik írónál másként jelentkezik. Lope az átmenetet képviseli, s egyik drámája, a Gyilkos falu (Fuente ovejuna) már az elkövetkező realizmust készíti elő. A Don Quijote az első pillanatban karikatúrának hat, de Cervantes a keserű fintor mögött az igazságot látja. Mert van-e tragiku- sabb, mint a fonákjára fordult jószándék, a nevetségessé vált erény? A „spanyol aranykort” elsősorban Lope és Cervantes határozza meg, az Amadis-regények pony- va-kalandoSsága az ő művészetükben érik világirodalommá. Mert az igény is világirodalmi, ahogy a barokknak alapélménye a nagysága, az a kielégíthetetlen életérzés, hogy az ember többre hivatott, mint amennyit meg tud valósítani. A barokk ember egységben látja a világot, amely úgy zajlik le szeme előtt, mint egy roppant színjáték: El gran teatro del mundo — a nagy világszínház. amit Calderon egyik drámája címéül adott. Már Lope és Cervantes is, de sokkal inkább Calderon csak világméretekben tud otthonra lelni: kaland és tett nem veszíti el jelentőségét, de az arányok emberfelettivé nőnek. A spanyol barokk természetesen megteremti caját stílusát. A totális képzelet a valóság fölé emelkedik, s az írás szépségét is a bőség határozza meg. A barokkot az idő érlelte meg, stílusát azonban tudatosan formálták. Estilo culto, új írásmód s az utókor teljesen azonosította Góngorával. Conceptismo és estilo culto — erre épül fel a spanyol barokk irodalma. A conceptismo az ötletességet jelenti, a leleményt, a szellem játékosságát, az estilo culto a művelt stílust, a megfogalmazásnak azt az új formáját, amely a szellem játékosságát verbális élménnyé változtatja. Ki kellett találni, a szó igazi értelmében, s ez a művesség szükségszerűen azt is jelentette, hogy az estilo culto egyre távolodott a beszélt nyelvtől. A divat természetesen egész Európán végigvonult, elég Moliere tudós nőire gondolnunk. A mai olvasó számára Góngora neve általában elmarasztalást és megbélyegzést jelent. Mert az estilo culto mint góngorizmus, vagy kultizmus vonult be az irodalomtörténetbe, s a körmönfont, tekervényes, képzavarokkal teletűzdelt stílust jelenti. Az utókor ítélete azonban indokolatlanul szigorú, mert Góngora jelentősége, irodalmi szerepe más és lényegesen több is ennél. Luis de Góngoray Argote 1561. június 11-én született Cordobá- ban, s ott is halt meg 1627. május 24-én. A salamancai egyetemen jogot tanult, nehéz anyagi helyzete azonban arra kényszerítette, hogy papi pályára lépjen. Ettől kezdve nyomába szegődött a szerencse, III. Fülöp király udvari káplánja lett, irodalmi híre pedig egyre emelkedett. Népi románcokkal, kíméletlen szatírákkal kezdte pályáját, a nyelv barokk bősége — a góngorizmus — csak későbbi munkáit jellemzi, elsősorban hatalmas költeményét, a Soledadest. A hosszú versezet arról szól, hogy a tenger habjai partra vetnek egy fiatal embert, aki ezután különböző csodálatos és kevésbé csodálatos kalandokat él át. A mai olvasó bizony eltéved az egymást váltó hasonlatokban, ebben a teljesen öncélú bőbeszédűségben, amely nem is akar mást. csak gyönyörködni a nyelv és kifejezés végtelen áramlásában. Az estilo culto természetesen megteremtette a maga elméletét is, amit Baltasar Grácián (1600— 1658), a taragonai jezsuita kollégium főnöke fogalmazott meg. Könyve, az Agudeza y arte de in- genio azt foglalja rendszerbe, amit Góngora és maga Grácián is stiláris eszményképnek tartott. Mert Grácián is író volt, sőt nem is jelentéktelen író; Criticonja allegorikus képekben mutatja be az emberi élet változásait, az Oraculo Manual pedig az életbölcsesség foglalatja, amit kétszáz évvel később is érdemesnek tartott Scopenhauer, hogy németre fordítsa. Graciannal a spanyol barokk hatása eljut Magyarországra is. Faludi Ferenc Udvari embere Grácián Aulicus című könyvének fordítása, s hatására jellemző, hogy Nagy János Udvari káté címen disztichonokba is átköltötte. * Négyszáz évvel ezelőtt született Góngora s a góngorizmus, élete nagy stílus-leleménye egyértelművé vált a mesterkéltséggel és tudálékossággal. Pedig Góngora igazi költő volt, a spanyol nyelv- területen túl sem veszítette el jelentőségét, sőt bizarr ötletei, meglepetésekkel tele metaforái a modern költészetre is hatottak. Az estilo culto kordivat volt, s néha Góngora is érezhette, hogy túlmegy az értelem határán. Egyik versében ijedten kiált fel, hogy „józanul” ír, holott a divat hazugságot, szellemi bakugrásokat kíván a költőtől. Költői leleményességét idézze itt egy vers, melyben kedvesétől búcsúzik, aki a válás perceiben csak annyit jelent már neki, mint a kályha nyáron, vagy télen a hó: Te, ki mint a répa Karácsony hetében, Édes vagy és ízes, En kőszívű szépem, Hallgass rám szobádból Nyájas füleiddel, Sok bolond rögeszmém Temetem ma itt el. Hányszor álltam éjjel Itt vacogó foggal, Hogy kutyád sarokkőt Látott bennem joggal. Lábát úri keccsel Felemelte s íme, Fekete sarumnak Ezüst lett a színe. S mert te nem törődtél Sem lánggal, sem füsttel, Helyetted a szomszéd Rohant ki egy üsttel. (Gáspár Endre fordítása) Az estilo culto elveszítette jelentőségét, s a góngorizmus megbélyegzést jelent. Góngora mégis több. mint a spanyol barokk egyik jellegzetes, vagy talán legjellegzetesebb alakja, mert ha a Soledades bőbeszédűsége vissza is risztja a mai olvasót, néhány verse, költői értékének bizonyságaként, nem hiányzik egyetlen világirodalmi antológiából sem. Csányi László Májusi cseresznye Friss sudarát az utca felé nyújtja, rajta pirosló gyöngyök tömege. Bámulja, kinek a rra visz az útja: hogyan roskasztja kincsek terhe le. Kinálgatja a májusok gyümölcsét, gyermekszívekben álmokat fakaszt. Ragyogtatja az ez ernyi gömböcskét, s bujtogatja a vá gyat, a ravaszt. Fehér ruháját váltotta veresre, ingerlőn érett, asszonyos a teste, s arra vár, hogy valaki leszakassza. Belőle a boldogsár üdve árad, ínyed izgatja, csiklandja a szádat, kedvesünk ő, — e koránjött tavaszba. A gavallér TAMÄS MENYHÉRT: Az öregedő gavallér unott mosollyal ténfergett az autóbusz- megállónál és előkelő hányaveti- séggel iparkodott tudtára adni a kisvárosi utazóközönségnek, hogy ő különbnek érzi magát náluk. Ő nagyvárosi ember, aki csak kényszerűségből került ide átutazóban. Kényszerűségből ődöng a földszintes házak között és szinte sajnálja jól szabott kabátját, hogy beüljön vele ebbe az autó- buszba, amely már itt áll esetlen testével, csak a kalauz hiányzik róla, hogy kitárja keskeny ajtaját és beengedje a tolongó tömeget. Mert úgy látszik, lesz utas bőven. Csupa szürke, vidéki arc, alig akad közöttük egy-két csinosabb nőcske ... De mégis ...! És ebben a pillanatban a gavallér szíve nagyot dobban. Az utasok között ott áll egy szőke tündér is ... Hogyhogy eddig nem vette észre? Persze, háttal állt feléje, és az a két falusi ember eltakarta. És már nézi, kerülgeti, ahogyan az ácsorgók között kerülgetni sikerül. Jól szabott kosztümöt visel és zöld kalapot. A lába is karcsú, csábosán feszül rajta a harisnya. Cipője persze tűsarok, nem is lehetne más. Kezében lakk-bőrönd, és kedvesen cseveg egy idősebb nővel. Mintha hasonlítana is reá . . . Úgy látszik, a mamája, aki lekísérte kislányát az autóbusz-megállóhoz. A gavallér döntő lépésre határozza el magát. Nem. nem a lányt kerülgeti már, sokkal előrelátóbb és okosabb annál. Az autóbusz ajtajához surran, ott férkőzik az elsők közé. hogy ha a kaluz megjelenik és beszállást engedélyez. akkor ő gyors lendülettel azonnal fent teremhessen és helyet foglalhasson. És hála eszének — remekül sikerül minden. Egy perc múlva jön is már a kalauz, szélesre tárja az autóbusz ajtaját, és harsány hangon jelzi, hogy öt perc múlva indulnak. Nosza, lett tolongás, tülekedés. A gavallér ekkor azonban már ült. Jó helyen, nem elöl és nem hátul, és nem is kerék felett. És természetesen maga mellett is fenntartott egy helyet. Óvatosságból rátette az aktatáskáját, nehogy illetéktelenek odatelepedjenek ... Persze, közben izgatottan leste a szőke tündért. A nagy tolongásban majd elsodorták, de mégis felszállt és bőröndjét szorongatva közeledett. És amint csodálatos kék szemeivel átfutotta az ülőhely-lehetőségeket, a gavallér már gavalléros udvariassággal intett is neki. Hiszen csak erre a pillanatra várt. — Itt van még egy hely! Parancsoljon! — gurgulázta és győztes mosollyal kivette a lány kezéből a bőröndöt, hogy a hálóba tegye. A szőke tündér hálásan nézett reá, gyermeki bizalommal hagyta. hogy elvegye a koffert, majd bűbájos mosollyal szóra nyitotta édes szájacskáját. — Igazán nagyon köszönöm! Azután hirtelen sarkonfordult és csörtetett vissza a mamájáért, aki még a lépcső tájékán cihelő- dött. Mert hát nem 6, hanem a mamája utazott.,. Szabó Ibolya Krúdy Gyula és a Dunántúl Iker-rügyek Ülünk a Duna-parton. Morzsányi mozaik-szemcsékből rakjuk össze napi életünket: ......ma olvastam Az avignoni szerelmeseket” ......én Pablo Neruda ódáit....”, m ajd a gyárról, a munkáról beszélgetünk... ’/éget ér a történet. Hallgatunk. Árny nélkül ölelkeznek össze ki nem mondott gondolataink két lélek szimmetriája ez. — Köröttünk duruzsol a város; szakadatlan szimfón ia. Felettünk a moccanatlannak tűnő éj hajlong fény-testvérével; Járja az ég mezőit s kötényéből csillagokat szór a földre. — Úgy nőttünk egymás mellé, mint lenge ágon a fény-duzzasztotta iker-rügyek. KONCZ ANTAL: Jó házból való úrilány Babonás! — Nem lesz szer:-c:ém —" sikoltja mert az úttesten fekete kandúr srclr.c’t át! Újévkor megsimogatta a kéményseprő malacát. s tegnap, míg mély áhítattal nézett fel egy nyurga papra, kétszer keresztet is vetett. 17 éves. Gyereket vár — s nem tudja, hogy ki az apja! (Folytatás az 5. oldalról.) megy az arc fényekért, színekért, a halálosan elfárasztott testekből kiválik a lélek és kiül a szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint az evező révészeket.” A balatoni felvidékről — nevezetesen a Bakonyról — Krúdy számos művében emlékezik: Tempe-völgy — Mákvirágok kertje (őszi tájkép a Bakonyról, pihenő a tempe-völgyi kis fogadóban, Várpalota mellett) 1914- ben jelent meg a Franklin Társulat kiadásában. Kácz Vilmos a' műhöz nem méltó minőségű papíron, 1920- ban adja ki a „Miatyánk évéből” című művet, amelyben az író egy emlékezetes bakonyi utazás történetét mondja el, betyárokkal esett kalandokkal fűszerezve. Az „Érdekes Újság” 1915. I. számának 79—95—110. és 120. lapján „Pogányok a Bakonyban” című Krúdy-művet közölte. A nagy író „Asszonyságok díja” című műve is telve van bakonyi vonatkozásokkal. A „Palotai álmok” Várpalotának biztosít előkelő helyet az író hazánk tájairól írott műveinek sorában. A „Betyárok országútján” című írásában az író a pusztuló, elfogyó Bakonynak állít emléket: „A Bakony szökik az emberek elől. Mind beljebb húzódik hegyei, völgyei közé. Már nem is hallani erdőzúgást Várpalotán, pedig húsz esztendő előtt még ott kezdődött a Bakony, ahol a falu végződött. A forspont (ismét kocsin utaznak Magyarországon; akinek valami bélyeges írás van a zsebében, a községházán, a »direktóriumnál« rekvirál előfogatot!), a forspont tehát jó darab ideig halad a fehéren kanyarodó országúton, hegynek, völgynek, amíg elérjük azt a dombot, amelynek ritkás hajzatát messziről látni. Itt a Bakony. Régi Magyarország híressége. Kalandok, regények, mesemondók színtere. Az elmúlt század történelme, amikor még ráértek Magyarországon meséket mondani, meséket végigélni. Manapság már senki sem él, aki Bakony nevezetességét: Sobrit két szemével látta volna. Pedig a mostani vénembereket gyermekkorukban Sobrival ijesztgették. Sobrinak néztek minden gyanús vándorlegényt, holdfényben merengő odvas faderekat, a szél futó árnyékát az országút porában, a réti sas rikoltását, az éjszakában koppanó lépést a gyalogúton ... Jön Sobri. Már kizöldült a Bakony, a lombok ósszehajlanak, barátkoznak, tehénkét legeltet a buja fűvén egy katonasapkás gyerek, azonkívül aztán nem találkozunk senkivel, csak az erdővel. Megyünk benne, mintha sose lenne vége .. Mi se bánnánk, ha az író Balatonról, Bakonyról szóló műveit végeláthatatlan mennyiségben olvashatnánk, s kalandozhatnánk be az író szavai nyomán képzeletünkkel hazánk e két legjellegzetesebb táját, ahol szinte kínálkoznak a terek, hogy emlékmű hirdesse a nagy álmodó el nem múló hírét. Borsi Darázs József
