Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-07 / 106. szám
IRODALOM fhmÍ4ttgl NÉPMŰVELÉS * A pusztán szól a dzsessz Ünnep van, és az öregek ilyenkor ott ülnek az ámbitu- son. begombolt kabátban, fejükön kalap. Előttük sör, vagy fröccs, mert vasárnaponként az is kerül a pusztára; a szövetkezet egyik szobáját alakítják át söntésnek. Valamikor ez volt az urasági kastély, magas kőkerítés zárta el a cselédeket innen, mert az udvarra sem volt szabad belépniük. Most az öregek ott ülnek a tágas tornácon, valamivel távolabb tőlük — ahogy a pusztai illem megkívánja — az asszonyok, bent a teremben pedig a fiatalok. Meglepően sok fiatal van ezen a pusztán, jó a szövetkezet, így hát rendre visszajöttek. Ilyenkor ünnepen kiöltöznek, s táncolnak a nagyteremben. Mert természetesen zene is van; a szövetkezet vásárolt zenegépet, hanglemezeket, csak be kell kapcsolni. Valakinek még arra is volt gondja, hogy ne csak bent a nagyteremben szóljon a zene, az épület oromzatára is helyeztek tehát egy hangszórót, s ha megindítják a lemezjátszót, az egész pusztán hallani. A lányok jólöltözöttek, csinosak. s a legények is olyan mértéktartóan táncolnak, hogy sok városi fiatal példát vehetne róluk. -Ez az ünnepi szórakozás, mozi előtt és után — mert a nagyteremben tartják a mozielőadásokat is —. szól a zene, a fiatalok táncolnak, az öregek pedig iszogatnak. Olyan idilli békesség ez. amilyennél kívánni sem lehetne szebbet*. „Melodie d'amour" — zengi egy fahangú magyar a hanglemezről, s egyre jobban érezzük, hogy baj van ezzel a zenével. Nemcsak az énekes hangja és kiejtése rossz, mert például fogalma sincs a hangsúlyról, rossz a zene is, émelygős-nyúlós, bántóan zeneietlen, aminek semmi köze ahhoz a környezethez, amelyben megszólal. Az egyik öreg azt mondja, hogy az ő korában csak „citera-bál” volt. Szegényes dolog volt az ilyesmi, de a muzsika, amit ott csináltak, „szebb volt”. Még hozzáteszi: „Én ezt nem értem.” S amint kiderül, a fiataloknak se tetszik, „de hát nincs jobb, valamire meg táncolni kell”. A pusztának nincsenek olyan népi hagyományai, mint a sárközi falvaknak. Sárpilisen például- egy-egy mai nyugati tánc csak arra jó a mulatságban, hogy megmutassák, ilyent is tudnak, de ezzel ki is telt a becsülete. Azonban mit tehetnek a pusztaiak? — Ráfanyalodnak a szükséges rosszra, amellyel nem is tudnak, nem is akarnak közösséget vállalni. Ez a szerencsétlen nyugati import épp azt lopja ki a táncból, ami egyedi- jellegét megadná, „a népek lelkét”, mint Berzsenyi írja. „Ember az, aki magyar tánchoz jól terme, örüljön! Férfierő s lelkes szikra feszíti erét” — olvassuk Berzsenyi versében, de bizony ezek a „modern” táncok olyannyira egyformák, olyan színtelenek, hogy az öreg pusztai magyarok csak ingatják a fejüket. Mert a tánchoz valamikor virtus kellett. „férfierő”, ami persze nem ezekből a fiatalokból hiányzik, hanem a zenéből, amelyre kénytelenek táncolni. Gyümölcsöt tartó intelem TÉNAGY SÁNDORNAK Most, hogy a világ megáradt, tudj’ isten hányadik folytatása jelenik meg a botanikának. Olyan ez a föld, mint egy napilap: folytatásban közli a világot. * Nekünk szabad ám álmodozni, szakadt hitünket meg foltozni, a szó tűiébe fűzött eszmét úgy ölteni az élő anyagba, hogy szép haraggal buggyanjon ki mindenkiből az ízletesség. * A tavasz is így jön: hirtelen megszúrja ujját a szerelem, rácseppen a meleg a tájra s bekötözi virággal a fákat a gyümölcsöt tartó intelem. Ilyen a föld. Sok baba-ujjal * , esimpaszkodik a boldogságba. KÖKÉNY LÁSZLÓ A Kapos mentén Tavaszt-hirdető Nap — tavasz-reggel! — A parton karcsú füvek hajlanak, esókolózrlak a hűvös vizekkel: hűtlen szerető ám a gyors patak... Harmatos mező vár; virágos ág illeg itt is, ott is az útszélen. Kapások mennek; s kelleti magát amott már a bodz a is, fehéren ... A völgyben két szőke lány- hajladoz a gyöngyöző, friss palánták között; mögöttük táblákban hullámzik a rozs. s visszaintenek, mikor köszönök ... A parton hosszú nyárfa-sor vonul. Kis szél-csikók futkosnak szertelen. — A láthatár; a domb, és azon túl már más tájakba ér a végtelen. FAZEKAS LAJOS A vita nem mai keletű: nemzeti megnyilatkozás, vagy nemzetközi népzene-e a dzsessz? A válasz nem kétséges, mert az eredeti forma kozmopolita jelleget öltött, anélkül azonban, hogy „nemzetközi népzene” lett volna belőle. Kozmopolita halandzsa. amely mindenkihez szól, s így senkihez sincs lényeges mondanivalója. A civilizáció lélektelen terméke, s hazug és üres voltát itt érezzük igazán, a pusztán, ahol éppen olyan unottan táncolnak rá, mint amilyen unalmas maga a zene. No de mit lehet tenni? S. Fin- kelstein okos tanulmányában azt írja a dzsesszről, hogy az Egyesült Államokban, a dzsessz „őshazájában” sem tudja kielégíteni a nép összes zenei szükségletét. Az amerikai esztéta hozzáteszi, hogy míg Amerikában megfigyelhetők bizonyos megújulásai, külföldön nincs jele annak, hogy „alkotó, feltáró és növekvő” kifejezési mód lenne. „Úgy tűnik — teszi hozzá —. csak űrt tölt be, amíg nem születik meg az, amire a népnek valóban szüksége van. Minden bizonnyal olyan valami születik majd, ami nagyon különbözni fog a dzsessztől.” Ez a szükséglet már jelentkezik, s valószínűleg sok hasonló puszta van az országban, ahol ünnepnapokon szívesen táncolnának mást is, nemcsak mambót, kalipszót és szegényes társaikat. A hagyomány mesterséges feltámasztása nem sokat segít. Ahol él, ahol mély gyökerei vannak, mint a sárközi falvakban, ott ápolni kell. mert nem „népi kuriózum”, hanem elevenen ható erő, mely egy „nép lelkét” fejezi ki. De ahol hiányzik az ilyen hagyomány, bizony nagyon szegényes pótszer a nyugati import-dzsessz. amely nél persze semmivel nem jobbak a hazai utánzatok. A magyar puszta átalakult, Ezek az ünneplőbe öltözött pusztai lányok legfeljebb fino mabb ízlésükkel különböznek a városiaktól, s ennek csak örülni lehet. Annak azonban kevésbé, hogy a táncuk is csak ennyiben különbözik, ök is tudják ezt. A lányok amilyen otthonosan jár- nak-kelnek a krepp-nylon blúzokban, olyan finnyásan járják a táncot, amelyhez semmi közük. Ez a rájuk kényszerített „korszerűség”, amelyből szeretnének kibújni. „Csak ilyen lemezeink vannak — mondja az egyik. — Tessék megnézni.” A kulturális forradalom következő feladatai közül az egyik legfontosabb valószínűleg ez lenne. Az ilyesmi persze nem is szervezés kérdése. Meg kell találni a szórakozásnak, közte a táncnak is, azt a magyar formáját, melyben a „nép lelke” jut kifejezésre, amely kiemel bennünket ebből a kozmopolita egysíkúságból. Milyen jó is, hogy megváltozott a puszta élete. Az ámbitu- son az egykori cselédek ülnek, komolyan, sztoikus nyugalomban, tőlük kicsit távolabb az asszonyok töltik a ráérő időt, a fiatalok pedig a nagyteremben, az egykori urasági szalonban szórakoznak. így van ez jól, de azért abban már van valami elkedvetlenítő, ahogy messze visszhangzik a magyar pusztán ez a lélektelen, rossz, már-már fültépő amerikai dzsessz ... Csányi László Útra való a fost Hágóknak Jk ballagás meghatóan szép J perceiben egy tavalyi emlékem jut eszembe. Kilépek a kapun egy reggel fél nyolckor. A túlsó gyalogjárón idős férfi áll sétabotra támaszkodva, előredőlve. Csóválja a fejét, át is szól, pedig látásból is alig ismerjük egymást. Azt mondja elég hangosan: — Mi az kérem, mi van itt? Elment ezeknek az esze? Az első pillanatban nem tudom, miről van szó, nézem az öreget, aztán jobbkézről fiatal nevetés csendül és látom, hogy a sarkon rakottszoknyás, mat- rózblúzos, hajszalagos lányok röppennek be az utcába, hajasbabát, mackót babusgatnak a karjukon, csintalanok, vidámak. akár a fiatal madarak. Az öreg megint átszól hozzám: — Hát tessék nézni, van ezeknek sütnivalójuk? Ekkora lányok és ilyen maskarát csinálnak? Borzasztó, hogy mire képes ez a mai fiatalság! Eközben a lányok fickándoz- va elfutnak mellettem, s csak annyit mondok az öregnek a túlsó oldalra: — Vaui bácsi, higgye el. .. S miután akkor adós maradtam a bővebb magyarázattal, az idén szeretném elmondani minden aggályoskodó bácsinak, ami tavaly a kis utcai jelenet után felbuzgóit bennem. Kedves bátyám, elöljáróban emlékeztetni szeretném, hogy az ön fiatal korában az ilyen város középiskoláiból tizedrész annyi gyerek indult évenként az életbe. Sétapálcás. fehérkesztyűs, nyalka ficsúrlsák, kényes kisasszonykák ballagtak végig az utcákon szertartásos merevséggel, ön és az önhöz hasonló fiatalok dolgoztak valahol, műhelyekből, boltokból nézték irigykedve a szerencsésebbeket, akik ezen a napon — az érettségi bizonyítvány reményében — urakká váltak, s a viszonylagosan gondtalan gyermekkorból belecsöppentek a díjnoki státusba, jobb esetben fölkerültek az egyetemekre, újabb négyévi tanulás után segédfogalmazói minőségben kezdhették „úri” életüket, vagy csatlakoztak az állástalan diplomások népes seregéhez. Nézze csak most ezt a nagyszerűen felépített iskolarendszert, a középfokú oktatás korszerű széttagoltságát! Ezek a lányok, fiúk, tényleg érett emberként kerülnek ki az életbe, ezeket nem bűvölte el a hajdani íróasztal-romantika, ezek nagy része — ha megmarad középfokon — holnap a gyárak és hivatalok majdnem teljesértékű dolgozója, s ha egyetemet, főiskolát végez, oda is az élet valóságos ízeit, lüktetését viszi magával. Van például fogalma arról a munkáról, amelyet maid mérnökként irányítania kell. kezében érzi a szerszámok acéljának simogatását, orrában a műhelyek olajszagát. ön megbotránkozott a fiatalok játékosságán. Nincs igaza! Ezek közül egyetlen egy sem ragad a szülei nyakán, nem szorul rá arra, hogy apák, anyák keresetén éljen és hónapokon, éveken át lesse a protekcióval elérhető állást. Ezeket tárt karokkal várja az élet, itt áll eiót- tűk minden lehetőség, a társadalom jól előkészítette útjaikat, azonnal beállnak az épitóla roppant hadosztályaiba, becsületesen fizetik meg a munkájukat; hát ne örüljenek?! ön szerteleneknek tartja őketi mert tizennyolc éves nagylányok pillecsokrot kötnek a hajukba és babákkal játszanak az utcán. Nincs igaza! Az öröm megnyilatkozásait koronként olyan sajátos tényezők alakítják ki, amelynek vizsgálatára nincs helyünk ezeken a hasábokon, de annyi biztos, hogy ezek a mi korunkban élő és érő fiatalok nem az idősebbek mértékéhez igazodnak. Csak vigadjanak! Mókázzanak az utcákon, ahol eddig könyvekkel igyekeztek az iskolába, nevessenek bele az életbe, amelynek egyik szakaszától, elbúcsúznak, lépjenek bele a másikba derűsen, hajasbabákkal és játékkal, kiáltsák tele a társadalom helyenként tompult fülét az ifjúság tomboló erejével, örök optimizmusával. Annyit azonban megtehetne az idősebb, az apa jogán, hogy megfogná a kezüket az öröm e lázas pillanataiban, s valami egészséges útravalót adna a tarisznyájukba. Ne arra intse őket, hogy ne fussanak az életben, hanem arra. hogy minden lépésükre ügyeljenek, meggondolatlanul a lábukat se mozdítsák. Gyúrja eszmei pogácsába a szerető aggódását: vigyék el magukkal az apákhoz, anyákhoz. öregekhez való ragaszkodást. az Emberhez való ragaszkodást. ami nélkül illuzórikussá válna a szocialista társadalom. Helyezze el játékos tarisznyájukban a figyelmeztetést, hogy a társadalom nagy tarka szőttesét egészséges színekkel gazdagítsák, kerüljék a rikító disszonanciákat: öltözködésükben« nyelvükben, egész magatartásukban legyenek mértéktartók. Arra is figyelmeztethetné' őket, hogy légyenek mindig és mindenütt a háborús esztelen- ség tűzoltói, a gyújtogatás elleni védekezés eszközeit tartsák mindig készenlétben, ne nézzenek közömbösen a Föld másik felén felcsapó lángokra, küzdjenek minden erejükkel azért, hogy fiatalságukat, az öregek öregségét, a csecsemők és apróságok ártatlan életkéjét soha senki se taszítsa a halálrettegés idegőrlő állapotába, hogy többet énekeljen, mint sírjon az ember. hogy baráti kezek nyúljanak át a földrészeken, az ütésre emelt öklöket együttes erővel fogjuk le. Ezt adjuk mi idősebbek útra- valónak. az utolsó tanítási naptól derűsen búcsúzó, s a ballagáson már felelősségteljes komolysággal előrenéző fiataljainknak. Ne keressük a csomót a sima kákán, örüljünk az örömüknek, holnap aztán úgyis az emlékek kelléktárába kerülnek a szalagok, a hajasbabák, s ezeknek az érett embereknek kezet kell fogniuk az élettel, amelynek minden területén olyan feladatok várják őket, amelyeket mi idősebbek ilyen korunkban el se tudtunk képzelni. Ormos Gero NAPLEMENTE Simára gyalulták a kék eget: szélén apró forgácsok göndörödnek, foszlányai a kis felhő •■övöknek, és mind, mint messzi léggömb úgy lebe Munkálkodik a vén festőn a nap. Fény-ecsetjével tündérszínt varázsol: itt bíbort fest, ott hal vány-lllát mázol s a horizonton égő Ián ~ba kap. Tekintetével végigszánt a tájon, izemében ott vibrál a részeg álom, majd szempilláit hunyva leereszti. Pihenni megy. Elfár “flott a teste. Ledől puhán az égi kerevetre s mit abbahagyott: h Iran újrakezdi. MISZLAI GYÖRGY
