Tolna Megyei Népújság, 1961. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-07 / 106. szám
Tizenhat éves emlék. Ennyinek mondhatta volna magát Vera is ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán. Éjszaka érkezett. Személygépkocsi mélyén, az ülés alatt. Az autóból nagybátyám lépett ki elsőnek. Körülkémlelte a terepet, aztán jelt adott, s apám kitárta a bérház kapuját. Az ablakból egy karcsú árnyat láttam suhanni a kapun át. — Vera vagyok — mondta csendesen, ahogy kibontakozott anyám öleléséből, és felém nyújtotta a kezét. Vera, a vidéki rokon. Ezt kellett mondani, ha a lakásban egy-egy látogató mégis rátalált. — A házukat elvitte a bomba — tettük hozzá —, s meghaltak a szülők. Valójában nem tudtunk róluk semmit. Egyedül Verának sikerült a menekülés. A reményt a nappalok lopták a szívünkbe, az éjszakák a rettegést. Sötétedésre felbőgtek a szirénák, s a pincében kuporogtunk reggelig. Itt elkerülhetetlen volt emberekkel a találkozás. Vera ilyenkor alvást színlelt. Belém karolt, hozzám bújt, vállamra hajtotta a fejét, és csak én éreztem a vad szívdobogást, s a hosszú szempillák mögül örökkön figyelő tekintetét. Végtelennek tűntek az éjszakák. A bombázástól féltünk legkevésbé. Aztán megkezdődött az ostrom, s a pincébe költöztünk teljesen. Verseket olvastam neki, s ő a festészetről beszélt. — Rajzolj le — kértem egyszer. — Nem — rázta meg bánatos fejét —, vagy megmaradok, vagy ne maradjon utánam emlék. — Hogy mondhatsz ilyet? — korholtam csendesen —, pár hetük van még, s utána elfelejtjük a szörnyűségeket. Vera hallgatott, és én nem mertem kérdezni, hogy miért. A beszélgetések egyébként, mik megmaradtak bennem, soha nem hangzottak el. Ültünk a pincében mint két viharvert veréb, csak gondolataink cikáztak a lélek drótjain. így teltek napok s hetek. A végén már ő is remélt. Egy látszólag eseménytelen délelőtt kenyérért küldtek bennünket. Csendőrökkel találkoztunk, kik hosszú sorokban hajtottak sok üldözött zsidót. Ha nem kapom el Verát, a látványtól a földre zuhan. Majdnem elvonultak, mikor hallottuk a halk könyörgést: — Adjanak kenyeret! — Körülnéztem, s hogy lépni tudjak, elengedtem Verát. Megelőzött. Mintha elfelejtett volna minden veszélyt, a sorhoz ugrott, és kezükbe nyomott egy cipót. Mellette teremtem, hogy elragadjam. Egy kéz a vállunkra nehezedett. Nem csendőr volt, hanem egy nyilas pártszalagos valahonnan a hátunk mögül, akiről eddig nem vettünk tudomást. Igazoltatott. Egy hétig nem történt semmi, csak a légkör lett egyre fojto- gatóbb. Éjszaka jöttek. Elözönlötték a pincét. Ormótlan árnyaik a falon közeledtek felénk. Minden szem ránk meredt. Vera hozzám bújt. Szája remegett, s szép fekete szemében csodálatos láng lobogott. Testemmel takartam el. Apám a nyilasok elé állt. — Te velünk jössz! — mutatott a vezető Verára. — Jó emberek, valami tévedés — könyörgött anyám. Vera nem mozdult, megragadták durva karok. Apám és én kapaszkodtunk belé. — Hát lehet ezt. hát nézik tétlenül?! — kiáltott a pincelakókra apám. de a mi házunkban tisztes bürokraták laktak, s nem lendült ütésre egyetlen ököl sem. Apámat a falhoz verték, s húzták-vonták-lökték kifelé a magára maradt leányt. Soha nem voltam ennyire elszánt. Utánuk osontam a volt VÉKA Horthy Miklós úton. Észrevétlen árnyként, a házak falához lapulva, eltűnve kapuk mélyedésében, szilánkok záporában, miközben újra, meg újra meg- reszkettette körülöttünk egy- egy detonáció a levegőt. A körtéren kisebb csoport várakozott. Közéjük hajtották Verát, s megindult a menet a Duna felé. Tudtam, hogy miért. Átkoztam az életet. A kegyetlen, igazságtalan és gaz életet, mely gyilkosok kezébe hatalmat ad, és élvezi ártatlanok szenvedéseit. Egyedül voltam teljesen. A tehetetlenség bilincsbevert. A volt sziklakápolnánál járhattunk, mikor messziről jajgatást hozott a szél, sortűz dör- rent, s mélyet csobbant a víz. — Vera! Vera! Hol vagy? Adjátok vissza Verát! Rohantam, mint egy őrült, még két égő szemet láttam, szomorút és fájdalmasat, búcsújában is szeretőt, utána egy ütést kaptam, s elvesztettem eszméletem. Napok múlva tértem magamhoz. Akkor már nem voltak nyilasok, csak szovjet katonák. Anyám az ágyam szélén ült, s nevemen szóíongatott apám. — Vera? — kérdeztem. Válasz nem érkezett. Azóta, ha egyedül vagyok magányos éjszakán, felkeresnek a csodálatos lángokban égő szemek, és fáradt homlokomon érzem puha kezei nyomát. Elpanaszolom ilyenkor Verának, mi bánt, és hallom szavaiban a csendes vigasztalást: — Ne félj, csak menj a magad emberségének útján! Azzal a hittel, mivel engem követtél az utolsó éjszakán! Bakács Tibor i Gellért József ballagása Gellért József nagy izgalommal ült fel azon a szombati napon a vonatra. Egyetlen fia éppen aznap fog ballagni a gimnáziumban. Ki hitte volna, hogy a fiú így kinő a családból! Az az egyetlen „jó”, ami a bizonyítványába évenként becsúszott, igazán nem számít, a tanárok mindig csak dicsérték. így mélázgatott magában idősebb Gellért József a lassan döcögő vonaton. Mellette kucorgóit a felesége, az is felkötötte a selyemkendőt, mert ilyen nagy tisztességre nem lehet akárhogyan elmenni. A gimnázium felett valóban ünnepi hangulat lebegett, mikor Gellért Józsefék megérkeztek. A szélesre tárt kapun csak úgy sereglettek befelé az emberek. A feldíszített folyosókon az alsóéves diákok álltak sorfalat, és két fiatal rendező jött eléjük udvariasan, hogy a nagyterem felé vezesse őket. — Erre tessék! Erre tessék! Gellért József ment a feleségével, mintha álomban járna . .. A teremben félénken néztek körül A sűrű széksorokat már ellepték a korábban jövők. Anyák, apák, testvérek, rokonok ... És a sok ember mégse zajongott, hanem ünnepi csendben hallgatott. Mintha mindenkinek a szívére telepedett volna valami... Gellért József már éppen szerényen hátra akart indulni az asszonnyal, mikor egy szemüveges tanárféle megérintette a karját. — Jöjjenek kérem előre, a második sorban van hely bőven! Zavartan bukdácsoltak hát be a második sorba. Szerencsére melléjük is néhány falusi szülő keveredett, így azután feloldódott bennük a szorongás és bizonytalanság. Még néhány percnyi feszült várakozás, azután hirtelen énekszó csendül fel. Messziről hallatszik, mintha az emeletről indulna el halk áradással: „Ballag már a vén diák .. .” Azután mindjobban erősödik, újabb és újabb hangok kapcsolódnak a régi dallamba, s az egész épület zeng-bong a búcsúének szárnyalásától. Gellért József visszafojtott lélegzettel figyel. Várja, hogy az ének mikor hozza feléje az ő fiát... Mert mindenki mégis a saját vérére kíváncsi legjobban, a saját gyerekét szeretné látni ebben a soha vissza nem térő pillanatban. És végre jönnek ... Négyesével összekarolva, és valamennyien sötétkékben, mintha édes testvérek lennének .,. S azután, hogy az egyik vonuló oszlop szélén megpillantja az ő Józsijának boglyas barna lejét, már alig lát valamit az egész felvonulásból ... A szónoklatok és a búcsúversek úgy olvadtak egybe körülöttük, mint egymásba ömlő folyók hullámai... Gellért József visszaálmodta magát saját fiatal korába. Ha ő annak idején idáig kerülhetett volna! Ha legalább ballaghatott volna! Milyen érzés is lehet az? ... Felesége úgy lökte oldalba, mikor az ünnepélynek vége lett. — Hé, Józsi, alszol? — Ugyan, már hogy én ... És amint felálltak és megmozdultak a széksorok között, észrevette, hogy néhány szülő elindul a ballagó fiúk után. Egyszerre úgy érezte, mennie kell neki is. Erős kézzel rántotta magával az asszonyt. — Gyere! Mentek hát sietve fel a lépcsőkön, át a folyosón, ki a gimnázium elé. Mikor az ifjúság újra énekelni kezdett, Gellért József nem bírt tovább magával. Kicsit köszörült a torkán, azután öblös hangján dúdolni kezdte ő is: „Ballag már a vén diák . . .” • Csak akkor hallgatott el. amikor az asszony rémülten rázni kezdte a kabátja ujját. Nem baj. azért szép volt ennyi is ... Körülöttük dallal telt meg az utca, és a májusi nap aranyfénnyel vonta be a ballagok menetét. Jutott belőle egy sugárral idősebb Gellért József őszülő fejére is. Szabó Ibolya SEBEK Pattogó fehér kövek engem-sebző sőrétek elhullajtott szavaim; mielőtt célba értek volna: megfordultak, húsomba véstek, szivárgó sebek jelzik, költemény, örökre-születésedet, tudván, hogy nem felejt a sokat-szenvedett. Hát jó, én vállalom: üssetek sörétek, verjék bőrömet, hitemet a szavak, mint a homlokok redőnyeit a csípős verejték; üssetek sörétek, ti gondolattal-mérgezett, csiraképes magok: én a tett s a cél között jó termőtalaj vagyok. TÉNAGY SÁNDOR Tolna megye művészeti emlékei A dunaföldvári tőrök torony Dunaföldvár jellegzetes műtörtéueti érdekessége a középkorból származó négyszögletes, négyemeletes „török torony”. Ténagy Sándor: lámbor lázadás Nincs izgalmasabb vállalkozás, mint egy fiatal költő első verseskötetét megbírálni. Az első kötet: egy induló ember lírai önarcképe. Nos, az a hatvan vers, amit Ténagy Sándor Jámbor lázadás cím alatt közre adott, nagyon is „emberre pillantó” arcot mutat. Szerényen húzódó mondatai mintha „kisebb hazáját”, a tolnai dombokat idéznék; s Fácánkert, ahová mindig Visszavágyik, jelkép. A földet művelők utáni sóvárgás, őszinte szeretet akkor válik igazán plasztikussá, ha a várost, és különösen a gyári világot bemutató verseivel összemérjük. Nem véletlen az a magabiztos duzzogás sem, amivel kíséri és kísérti a munkás hétköznapokat. Magábazárkózó, kevés- beszédű emberre vallanak fel- fortyanásai is, amit legjobban a címadó vers befejező mondatai igazolnak. Az a látásmód, ahogy észreveszi a szénakaszálókat, ahogy a Szövetség című versben egy- gyé ötvözi a munkás-parasztértelmiség háromarcú világát, és már „készijlnek közös szótá- ‘’■' rhink” '— mutatja, hogy nagy nyeresége irodalmunknak Ténagy Sándor kötete, nem pedig üresjárat, ahogyan Szabolcsi Miklós' nevezte Ténagy politikai verseit. Ténagy Sándor verseiben utasok vannak, nem is akármilyen utasok, hanem súlyos parasztok, kemény munkások. Figyelmeztetnünk kell azonban a költőt, hogy kerülje a modorosnak ható képeit, az akarva-csinálf újszerűt, mint például az „eperpörsenéses csókkal” — lázadást is. Újabb kötetétől azt várjuk, hogy költészete kiszélesedjen, témaköre változatosabbá váljon, s a két véglet: a paraszti és a munkás szemlélet fölé emelkedjen, hogy egy nevezőre hozza a szépséget az igazsággal, falut a várossal. Továbbra is politizáljon, s politikai versei még bensőségesebbek, emberibbek legyenek. K. L. Bál kezdődik Túl dombvonulat. Zöld vetések, akácok barna erdeje. A vén hegy rózsaszín virágú s fehér gyümölcsfákkal tele. A rét kézöldült. Sárga pitypang, fűzek állanak szerteszét. Lassú, fenséges szárnycsapkodással, gólya evez. Fényt szór az ég. Följebb vetések. Barna szántás, fogast, gépet vonó lovak. Sárga, pej színük idelátszik. »Bóka, Csillag!« szólonganak. A poros úton lovas vágtat, majd léptet a földeken át. Időz egy percig. S búcsút intve, halad poroszkálva tovább. Sötét had rebben. Tunya varjak, télből maradt gyászos sereg. Idétlen, rekedt károgásuk ma is ködöt idéz, s deret. Fölkerekednek. Fürge fecskék villongnak. A Nap fönn megáll. Indul a szél. S a lenge fákkal szürkületig áll majd a bál... HEGEDŰS LÁSZLÓ
