Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-12 / 61. szám
6 ÜO-ON-OO-K Ä gyorsvonat ablakára párafüggönyt fest a márciusi szél lehélete. A szakaszokban minden hely foglalt, a folyosókon is állnak. A két fiatal katona, aki az ajtó mellé szorult, mosolyogva néz bele az estébe. — Emlékszel..? tavaly ilyenkor Erzsi is kikísért... Búcsúztatott. Most csak az anyám... — kezd bele az egyik. A másik vállat von, mosolyog. — Ne sajnáld, nem hozzád való lány az. Most meg, hogy főiskolás, ránk se köp már, városi ficsurokra fáj a foga. A szőke, kékszemű, aki az Erzsi-témát kezdte, kicsit révedezik, azután sietve mentegetni kezdi magát. — Hiszen nem is úgy értettem, gyerekkori pajtásság volt az egész... De azért valahogyan elgondolkoztatja az embert. — Ne gondolkozz rajta, kár a benzinért! — löki meg a barna újonc. — Ilyen lányt találhatsz minden bokorban. A vonat robog, a kerekek zakatolása drámai kíséretként hat a vívódó, múltban járó gondolatok mellé. A két fiú hallgat, mint akik kibeszélték magukat. Csak a kinti sötétséget nézik megint mereven. És ekkor valaki jön feléjük és utat kér. — Szabad? — kérdezi tőlük udvariasan. Már szétrebbennének, de a hang ismerős csengése megragadja őket. Egyszerre mondják ki mosolyogva, szinte felragyogva: — Jóska! Jóska leteszi kis bőröndjét és a kezét nyújtja. ■— Szevasztok srácok! Hova igyekeztek? — Otthon voltunk szabadságon, most megyünk vissza. — Magyarázkodik a barna hajú. — Értem... — bólogat a civilruhás és kicsit zavarba jön. Mikor együtt jártak gimnáziumba, nem volt semmi különbség közöttük, de most van. Ö főiskolás, a másik kettő nem tanul tovább. Valahogyan elszakadt az útjuk egymástól. — Csak két-három év, és mennyire elkülönböztek máris. De hogy mondjon valamit, ami közös téma lehet, ami kicsit összehozhat, váratlanul kibökkenti. — Emlékeztek Bognár Erzsire? A két újonc összenéz. Azután bólintanak. A barna vállat vonva, a szőke némi zavarral küzdve. A civil ruhás nem veszi észre a hirtelen támadt hűvösséget, jót akar ezzel a témával. — Szóval emlékeztek reá. No- hát az tehetséges leány! Tartja magát az élvonalban, pedig nem könnyű a főiskola. — Ühüm... — sóhajtja a szőkehajú. — Te Gábor! — folytatja kitartóan a civilruhás. — Nem udvaroltál te egyszer annak a Bognár Erzsinek? — Ugyan már! — Azért ltícsit szeleburdi lány az, nem? — veti fel hirtelen a barna újonc, csak azért, hogy vigasztalja a szőkét. — Hát ami a szerelmet illeti, lehet... Mert tudjátok, ott nincs komoly udvarlója! Pedig nagyon kelleti ám magát a férfiak előtt, de valahogy ezzel hibázza el a dolgot. — Ahá!... — dünnyögi a barna újonc, és bölcs arcot vág eme örök igazsághoz. — Hát igen... — sóhajt rá a szőke, de már mosolyog hozzá. — Nem üzentek neki semmit? — kérdezi megint a civil. — Szoktam vele találkozni. A két újonc összenéz. Hallgatnak. Végül is Gábor, a szőke megszólal. — Hát ha éppen akarod, Amikor Byron a Don Juan elő- hangjában rímbe szedte halhatatlanságra kiszemelt kortársait, Keatsről és Shelleyfől megfeledkezett. Tudjuk, hogy szegény Keatset soha nem szerette, Shel- leyben pedig, aki viharos életének jó szelleme volt, csak az embert becsülte. Az idő aztán megállapította a végleges sorrendet: Byronban egyre kevesebb az olvasnivaló s egyre több az irodalomtörténeti adalék, Keats és Shelley csillaga pedig mind fényesebben világít. A külföldi olvasó számára Shelley a nehezebben megközelíthető; zenébe olvadó nyelve szinte leküzdhetetlen fordítói feladatot jelent. Valószínűleg ezért tartotta a világirodalom legszebb versének Babits a nyugati szélhez írott ódát — Tóth Árpád fordításában. Keats néhány verséből is tökéletesen megismerhető, Shelley azonban mindig az új, mindig más, csak az örök lobogás ném lohad benne sohasem. Mert lázadó volt, aki tudta, hogy mindén ember Prometheus, minden emberben a végtelenség él s végtelenek lehetőségei is, csak a való világ nyűgözi le erőit. Ezért kell lázadni, az úri csalód, az oxfordi iskola fegyelme és az isten ellen, ezért lángol benne Prometheus hite, mert tudja, hogy nem a vélt istent kell szolgálni, hanem az életet. A bárófiú tehát fellázad, s mit érdekli, hogy kicsapják az iskolából. dúsgazdag apja pedig kitagadja? Hihet-e istenben az, aki megértette az ember magasabb- rendűségét. Shelleynek olyan közepes könyv is elég, mint a szegény Godwin »Political Justice«^, a Politikai igazság, hogy a Biblia helyébe állítja. Godwin az észben hitt, az emberi megismerésben s a nyurga fiatalember most már tudta, hogy nincs más dolguk, mint megváltani a világot. De előbb a babonaságot kellett eltávolítani az útból, ezért írta meg könyvét »Az atheizmus szükségességéről«, amit egész sor röoirat követett. A XIX. század megmondhatod, hogy találkoztál velünk a vonaton. Egyéb üzennivalónk nincs... legfeljebb, hogy üdvözöljük; A civil megrázza magát, kigombolja a kabátját. — Fene meleg Van itt! Kár, bogy így fűtik a gyorsot, még a folyosón is elszédül az ember! — Nem is baj, hogy nincs ülőhelyünk, itt még jobban el tudunk beszélgetni. — Mondja megint a civil. A két újonc vidáman bólint rá. A vonat váltón halad át, onnan lehet tudni, hogy a kerekek még élesebb csattogással muzsikálnak. első évtizedében vagyunk, a képmutató Angliában most fonódik egybe profit és áj tatosság, vallás és uzsora. Az ipari forradalom korszaka ez, s ha Shelley mindenben nem is lát tisztán, azt már felismerte, hogy változtatni kell a világ rendjén, a jövőt kell szolgálni, hisz »a költők azokat a roppant árnyakat tükrözik, amelyeket a jövő vet a jelenre«. Mert költő is, de ez a költészet a nagy eszme, a megváltás gondolatát szolgálja. »Ajkam szavából prófétás varázs kürtöljön az alvóknak!« — zengi a nyugati széllel, de ki érti meg a kapitalizálódó Angliában ezt a csodálatos hangot, amely egyszerre étheri és plebejus? Byron az életét formálja remekbe, s állandóan a hatást lesi: mit írnak Angliában verseiről és a velencei lupanarban töltött éjszakáiról? Keats az örök szépséggel jegyezte el magát, mert »a Szépség Törvény és Törvény a Szépség«. Hatalmas elbeszélő költeményei, a Mab királynő, Alastor, Az Iszlám forradalma, az önéletrajz- jellegű Epipsychidion, a Keats emlékének szentelt Adonais önmagukban is mesterművek, mégis A megszabadított Prometheust érezzük hozzánk legközelebbinek, ezt a csodálatos könyvdrámát, a valószínűleg legzeneibb Shelley-i költeményt. A dráma tendenciája félreérthetetlen. Az elképzelhető rossz, az emberiség átka, maga a pusztulás: Jupiter, az isten. Hatalma betölt földet és eget, de éppen ez rontja meg a világot. Ellenpólusa a teremtmény, a leláncolt Prometheus, aki nemcsak az emberi vágyat jelképezi, hanem a jóságot, a szépséget, az értelmet. S talán ennél is többet: ő a hitványság elleni harc hőse és áldozata. Ez az erő és hősiesség, még így, önmagára kárhoztatva is, több mint az isteni hatalom. Mert Shelley megszabadítja Prometheust és megszabadítja az emberiséget és vele együtt: ledőlnek a trónok, megszűnnek a kiváltságok, s az ember az értelem és tisztesség fényében kezdi el igazi életét. Éppen húsz éve, hogy Weöres Sándorral Shelley költeményének lefordítását terveztük Egy rossz német átköltésből próbáltuk megsejteni az eredeti ízét, de akkor mindketten visszarettentünk a leküzdhetetlennek látszó feladattól. Csak a vágy maradt meg: egyszer magyarul is elzengeni Shelley csodálatos költeményét. S a fordítás most itt van, Weöres Sándor megajándékozott bennünket egy olyan fordítással, amely gazdag műíordftás-irodol- munknak is egyik legszebb darabja. Külön tanulmányt érdemelne az a ki fogy ha tál an költői lelemény, ami ezt a fordítást jellemzi, a rímek gazdagsága, az eredeti bonyolultan-kifejező szó- összetételeinek olyan átköltése, amire csak nagy költő képes. Weöres a legtöbbet tette, ami műfordítónak megadatik: Shelley verse úgy szól, mintha -magyarul írta volna. Szabó Ibolya Shelley és a megszabadított Prometheus Tolna megye művészeti emlékei A bonyhádi régi kórkás címzett kórház — bár itt kaptak olykor szállást a vándorló mester legények is — nem felelt meg teljesen nevének. Az akkori plébános; Winkler Mihály ugyanis elrendelte; csak katolikusokat lehet felvenni, „eretnekeket” — protestánsokat — csak esetleg akkor, ha gondozójuk egyáltalán nincs. Ugyanakkor a korabeli feljegyzések arról beszélnek, hogy a pro testánsok több munkával segítették a kórház építését, mint a katolikusok; Az épület rendeltetése azóta több ízben megváltozott; A Műemlékbizottság a közelmúltban tájmúzeummá jelölte ki. Bognár István j SIDMyUMM Vi&S Megold a lágy idő. Az ablakon táncolva jár a nap, szvetteres hátam döfködik a vékony sugarak. Kinn a verébhad csirregésbe kezd. Csupasz ágon a böjti szél zenél. A hűs falaknál csontváz-szemével — egy-két tenyérnyi hó — merre a tél. A törvény betelt. És visszavonhatatlan jön a tavasz, s nem állítja meg a hűvös szél, s a sötét éjszakába tolvaj módra surranó hideg. A törvény betelt. Hűs víz nyalogatja a jégtől sebzett parti köveket. Harsog az első hóvirág az erdőn s a verébsereg fortét csicsereg. * Betelt a törvény. A csillagok között rakéta zúg, Sipít a rádió. A bűvös körből kilépett az ember, s elindult a felkutatható végtelenbe, hogy a teóriák igazát televízió ernyőjére Vésse s rávésse az értelem jegyét a megfogható és szilárd végtelenre. Pár évtized és szemafor vigyázza rendjét a végtelen utaknak, s kiknek az autó álom volt csupán, pihenni a Venusra utaznak. Betelt a törvény. Itt-ott még tél mered, a térképen, tenyérnyi fehér helyek. De harsog Kongó már. s zúg a világ s fegyver többé nem ölheti meg mindenki szívét. Hiába morog, a puffadthasú, beteges világ, s hiába rejt páncélszekrény halálos mérgű atomot. Az Élet örök. Zúg a világ a sok nyelvben a közös értelem föloldja a Disszonanciát. „Lenin utca 6. volt kórház, egyemeletes, L; alaprajzú, árkádos, oszlopos udvarral, épült 1800 körül.” — Ennyit mond róla Gen- ton István „Magyarország művészeti emlékei” című könyve. Az épületnek azonban hosszabb története van. 1790-ben épült fel a katolikus templom, annak megmaradt anyagából építették fel az Irgalmas Szamaritánushoz címzett kórházat. Meg kell jegyezni, az épület helyén már előzőén is állt kórház, egy öreg, nád-zsupp- fedeles épület. Amint a régi feljegyzések tanúsítják, 1781 május 25-én borzalmas tűzvész pusztított Bonyhádon, amikor is a kórházai együtt hetvenegy épület égett le, Az Irgalmas Szamaritánushoz Tavasz lesz. Harsog a hóvirág és barna pattanás az ágon a serdülés jele. Hiába selten a hideglopva az éjszakákon, szívébe lándzsát szúr a nap. Vére bíborra festi az eget, s elfoly a vér is és a nap ontja az arany meleget. GALLAI KAROLV
