Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-12 / 61. szám
S SI O D Á L O Otúwóábei H É P M Ű VE LÉ Termékeny ámulat Kiss Dénesnefc 1. Három napja még talajmenti fagy ijesztett embert, muskátlit, bogarat, s ma reggelre a völgyben szépségbe-görnyedt, tömpe mandulafák híresztelik a tavaszt, a legújabb csodát, s a kert, mint óriás dallam-nagyüzem, szippant egyet, nekikészülődik: hosszú műszakot indít az évszak, ahol a rostok, bibék izgalma teljesüléssé érik w=. Kiáltás m. »Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak«, Nagyapám mondogatta ezt gyakran, amikor a hajdani május délutánokon a sétatér padján ült, állát botjára helyezett kezein nyugtatta, s elnézte a vidáman hajcihőzö gyermekeket. Nagyapával és Öcsivel negyvennégy tavaszán is kijártam a sétatérre, elvegyültem a játszó gyermekek között. Akkor még én is gyermek voltam. Igaz, már csak félig, hiszen tizennegyedik tavaszomat éltem, s a kislány ebben a korban kicsit már felnőttnek számít. Tizennégy éves voltam, de sohasem lettem tizenöt. Nem sejtettem, hogy számomra azon a májuson alusznak ki utoljára a gesztenyefa csontszínű gyertyái. Tizenhat éve halott vagyok. Sápadt-szép arcom, hullámos, lángszínű hajam, fehér bőröm, sötétkék szemem azóta mind- mind földdé vált. Csupán gyenge csontjaim máladoznak még három méterre a föld alatt. Szuvas koponyám száraz ürege pondrók fészke, hajdan gyöngyfüzér-fogsorom korhadó ágyában kilazult. Szívem rostjai rég lemállottak már az ólomról, melyet negyvenöt februárjában a gyilkos fegyvere Röpített bele. »Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasznak«. Nagyapámról és szüléimről már régen nem tudtam semmit. Csak arra emlékeztem, hogy öcsit és engem egy jóságos nénihez vittek, s utána soha többé nem láttam őket. Budán, egy pincében húzódtunk meg. Máig is emlékszem, Öcsi menynyit sírt, mert a néni sohasem engedte ki az udvarra, ő pedig mindenáron a szabadba akart menni. Napok, hetek, hónapok teltek, s egyre csak odalenn kuporogtunk rozzant ládák halmazának nyirkos rejteke mögött. — Miért nem szabad kimenni?... Ki akarok menni!... — bömbölt öcsi keservesen, s én hasztalan csitítottám. O akkor még csupán ötéves volt, nem értett semmit. Csak azt, hogy a néni bezárt bennünket. Én mindent megértettem. Tudtam, hogy rejteznünk kell, különben bennünket is elvisznek valahová, valami szörnyű helyre, ahová szüléimét, és nagyapát vitték. Hiába mondta a néni, hogy majd visszajönnek szeretteink, tudtam, éreztem, hogy soha többé nem látom őket, mert pokolnál is rosszabb helyre kerültek, oda, ahonnan nincs többé visszatérés. Sírtam, de nem estem kétségbe, mert úgy éreztem, hogy öcsinek, s nekem élnem kell. Búvóhelyünkön sokszor gondolkoztam azon, hogy ha egyszer majd újra szabadon járhatunk, talán el sem hiszik nekünk, mennyit szenvedtünk a dohos pince hideg, nedves odvábán, az ócska ládák halmaza mögött. Soványok voltunk, akár a deszka és sápadtak, mint a papír. Ennünk alig volt. A néni is nélkülözött. Arcs* viaszsárgára fakult, szeme ürege mély lett, akár a pincesarki egérlyuk. Fentről félelmetes zaj szűrődött le hozzánk. Bombák, fegyverek zaja dübörgött. — Háború van — sóhajtott a néni. — Itt van felettünk a háború. Nemsokára véget ér a sok szenvedés, s újra kimehettek a fényre. Meglátjátok, anyukáéi-: visszatérnek, nagypapa is visz- szajön majd hozzátok. Azután egyik reggel ezt mondta: — Nincs ennünk gyerekek. Talán sikerül kenyeret szereznem. Nyugton várjatok rám. Magunkra maradtunk. Vártunk. Hosszú órákig. Odafenn ágyúdörgés, a háború közeli robaja, öcsivel takaró alatt kuporogtam. A kicsiny pinceablakon át sápadt fény szürem- lett rejtekünkre. Lúdpihényi hópihék hulltak az ablak elé. Hajdani boldog szánkózások öröme kísértett. ' Vártunk. Öcsi sírt. Hasztalan csitítottám. Vártunk. Éhesen, fázva, remegve, félve. Odakinn lassan halódott a fény. Esteledett. Ám a sűrű robbanások fénye vörösre festette a szomorú eget; Vártunk. Hasztalanul. Nem jött vissza a néni, jóságos gondviselőnk. öcsi a sírástól fáradtan elaludt. Féltem. Mi lesz, ha többé nem is jön vissza a néni? Talán baja esett valahol? Vagy tán fenn a házban fekszik betegen? öcsit betakartam, csendben kilopóztam. Odafönn zárva a ház. — Hol a néni? Hol a néni? — zakatolt bennem a rémes aggodalom. — Mi lesz öcsivel, s velem elhagyatottan? Lopakodva kiléptem a ház kapuján. Sem erről, sem arról senki se jött. Fehér és nép- telen volt az utca az esti szürkületben. Pest felől iszonyú dübörgés zakatolt. Robbanások villogtak a dermedt homályban. Sebzetten lihegett, nyögött a város. »Merre, meddig menjek?« Találomra elindultam valamerre. Nem tudtam hova, nem tudtam, miért. A félelem és a kétségbeesés űzött a szűk budai utcákon. Azelőtt sohasem jártam arra, de mentem, mentem, hogy valahol emberekre leljek, akikhez segítségért fordulhatok. »Amikor a gesztenyefa gyertyái kialusznak, vége a tavasz-, nak«. Zöldruhás katonák kavargó csoportja zárta utamat. Ök is futottak valahonnan. Arcukon rémület, s gyilkos elszántság. Szörnyen megijedtem. Gondoltam, visszafutok. Későn. Egy horpadt sisakú katona elémállt. rámkiáltott: — Halt! A többiek odasereglettek, betuszkoltak egy házba. Rémes perceket éltem. A horpadt sisakú letepert. Hiába téptem arcát vézna kezem körmeivel, szörnyen meggyalázott. A többiek körülállták, röhögtek. Zsenge lányságom vére egybefolyt könnyeimmel. Aztán egy másik katona rámdobta kopott kabátomat, arcomba nevetett, s az ajtóra mutatott. Keserű szégyen, s gyűlölet marta szívemet. Ekkor váratlanul harckocsik dübörögtek az ablak alatt. Vö- röscsiUagos tankok! Odabenn kínzóim lelapultak. Arcukon a piszkos röhögés gyűlöletté, rémületté torzult. Az ablakhoz akartam futni, kiáltani: Nekiiramodtam. Meggyalázóm, a horpadt sisakú dühtől és vérszomjtól té- bolyodottan belémrúgott. Kifutottam az ajtón, az udvaron át a csillagos tankok elé: Odakinn már nem havazott. A horpadt sisakú golyója oltotta ki orvul életemet. Szívem lángszínű vére a hóra ömlött. Nem élhettem meg a csillagos katonák jövetelét. Pedig jöttek, s a zöldruhás gyilkosok meglakoltak. Ám az életemet már senki sem adhatta vissza. Szüléimét, nagyapámét sem, akik valahol messze lelték halálukat. Őket is a zöldruhás gyilkosak pusztították el. öcsi életben maradt. Huszonegy éves és katona: öcsémből bátyámmá lett, hisz én sohasem lehetek több tizenötnél. »Amikor a gesztenyefa gyer- gyái kialusznak, vége a tavasznak«. Én is kialudtam, akár a gyertya. Zsenge tavaszom korán végéhez ért. Körülöttem a mély, örök éj feketül. De tudom: odafenn akkor kezdődött a tavasz, mely azóta soha-nem-múlóan virul, s mindiglen ontja virágait. Fájdalmasan kiáltom: én már nem élek, én már nem látom ezt a tavaszt! Örömmel kiáltom: boldogok azok, akiknek megadatott e gyönyörű tavaszban élni! BERTALAN ISTVÁN Friss ágyúlövésektől sebzett házak mellett vezetett utam. Ember sehol. Bizonyára mindenki a pincékben kuporgott. A sarkon fegyverropogás. Egy pillanatra visszahőköltem» majd tovább futottam, MAI SZÁMUNKBÓL anyagtorlódás miatt kimaradt A 900 éves város című tanulmányunk. Legközelebb Szekszárd a fasizmus éveiben címmel számolunk be a város két háború közti -történetéről. Ugye, szabad egy kicsit elidőzni nagy dolgaink közben az élet apróságainál, észrevenni a fecske-cirranást rakétáink morse-jelei között, s kalapot emelni a néninek, ki a boldogságból forintos csokrokat csinál: ugye. szabad egy kicsit hunyorogni, ha szemünket a fény szédült korbácsai verik; s mert a sufniból kifogyott a szén s a szervezetből a C vitamin: ugye, szabad egy kicsit csodálkozni, amint az ösztönök biztonsága kertészkedik. 3. Gyere velem. Ha a dombra állunk és összevetjük álmainkat, egy akolból valók: magasabbak leszünk sok ízletes felismeréssel: magunkkal viszünk meggyfát, szőke hajlatot, s rádbólint majd a tulipánfejfí ég, s csak állsz a szépség műhelye előtt, örökre ide-ítélt, a rügyek puskacsövei merednek rád, hogy szivedbe lőjék gyógyíthatatlanul a megújulás termékeny ámulatát. TÉNAGY SÁNDOR Egymásba úszó parcellák Parcellák, mik egymásba úsznak meggörcsösödött barázdákkal szétömlő rögein a múltnak, mely még apró tanyákat fájlal, parcellák, szürke patakocskák; medrükben nyarak verejtéke, megszikkadt álmok partját mossák kétségek gyökerét kitépve. Most már nem lehet folydogálni a külön-külön zárt mederben. Törvény ez, hogy eggyé kell válni egyetlen nagy hömpölygő rendben. A paraszt, ki mezsgyéjét védte, segítője az áradásnak s aki még visszafelé lépne, azon a fénylő sodrás átcsap. Nincs más útjuk a parcelláknak, zúgva az idők meredélyén. Immár zengő folyammá válnak az ember szebb szándéka révén. Folyamokból harsogó tenger: egymásba futó ezer holdak hullámzó gabona-rendekkel a végtelen felé lobognak. Parcellák, mik egymásba futnak vihar-sodrással, lankadatlan; habjain új csillagok gyúlnak a jövőbe nőtt kis falvakban. HATVANI DÁNIEL. Füst és dér Látom fehér ködmönét a tájnak: búbjára csavarta salját a dér. Tisztelendő csuhában toporgó vén varjak, húsvéti bús kereplőt pörgetnek nagy igyekezetükben, miközben csőrük a gombócba csap. Ö, déri Gyöngyös füzére a drótnak, két oszlop négysoros szivárványa! És te füstös vadgerle-talizmán a tisztán villanó tél nyakában. Messze, nehéz füstvirág kúszik a megduzzadt egekre. Vissza se néz. Lesem hosszan: hova száll, mi húzza? Ijedten áll a táj, meg se moccan. Az a, szekér, ni, az ám! Aminek gömeölnyi lőcse az egekig ér... „ KÖKÉNY J.ÁSZL6
