Tolna Megyei Népújság, 1961. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-01 / 51. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1961. március 1, pohár friss vizet iszunk Amikor egy AMIKOR JÓÍZŰEN MEGISZUNK egy pohár friss vizet, nem is gondolunk arra, hogy milyen sok munka, fáradság kellett ahhoz, hogy erre a nagyon is természetes »eseményre« sor kerülhessen. Mert ugye az tudott dolog, hogy a vízből van a legtöbb: a patakok, folyók néha még ki is öntenek. De nem így állunk az ivóvízzel. Sajnos, ebből van a legkevesebb. Amikor például megyénkben községfejlesztésről beszélünk, mindenekelőtt a megfelelő ivóvíz ellátási gondokkal találjuk magunkat szemben. A falvakban megszokott dolog, hogy minden házhoz tartozik egy kút is. Csakhogy — az orvosok, az egészségügyi ellenőrök a megmondhatói — azoknak jelentős része nem alkalmas emberi fogyasztásra. Sok helyen nagy a fertőzés veszélye, általános a szennyeződés. Egy-egy laboratóriumi vizsgálat után rendszerint kiderül, hogy a sok kúttal rendelkező faluban nagyon is rossz az ivóvíz-ellátás. Ahhoz pedig, hogy a problémák megoldódjanak, rendszerint igen nagy erőfeszítésekre van szükség. Tehát nem sok számolás, kalkulálás kell, máris kiderül, hogy az a bizonyos pohár friss víz, amelyet jóízűen lekortyolunk, nem is olyan olcsó. Jóllehet nem kell érte mindjárt fizetni, mint amikor az italboltokban kérünk egy pohár bort, de itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül a munkát, a fáradságot. Lapunkban már jónéhány rövidke hír jelent meg, amely szerint itt, vagy ott átadtak rendeltetésének egy mélyfuratú kutat. Ezek nem valami szembetűnő, rikító létesítmények, hiszen alig látszik belőlük valami; Elkészítésük és a felhasznált anyag mégis mintegy 100—200 000 forintba kerül. Előreláthatóan az idén állami pénzből Öcsény és Xzmény községekben létesítenek ilyen mélyfuratú kutat. DE EGY ILYEN MÉLYFURATŰ KŰT nagyon sok helyen nem is jelent teljes megoldást, a probléma annál sokkal nagyobb, minthogy 200 000 forinttal megoldhatnák. Nagyon sok helyen szükségessé vált a vízmű létesítése. Ehhez viszont rendszerint több millió forint szükséges. örvendetes, hogy a nagy költségek ellenére is egyre több helyen oldják meg a problémát és ihatnak az emberek megfelelő minőségű, friss vizet. Ez egyrészt az állam hihetetlen nagy erőfeszítéseinek aiz eredménye, másrészt pedig annak tudható lse, hogy a lakosság egyre jobban felismeri az összefogásban rejlő hatalmas lehetőségeket, s azokat gyümölcsözteti. Immár szokássá vált nálunk, hogy minden közös problémát közös erőfeszítéssel — összefogással — oldunk meg. Néhány évvel ezelőtt még csak pár községben volt községpolitikai munka és községfejlesztési hozzájárulás, tavaly pedig már minden községben hasznos és nagy dolgokat műveltek. AZ ivövíz-ellAtAs MEGJAVÍTÁSA érdekében igen sok helyen szövetkeztek: vízgazdálkodási társulásokat létesítettek, így lehetővé vált még a több millió forintos feladat megoldása is. Dombóvárott például igen sokáig vajúdott a vízmű ügye, mert nem volt hozzá elegendő pénz. Végül a • • • vízgazdálkodási társulás segített: vízművesítették a község nagy részét, mintegy 6 milliós költséggel, de újabb költséggel tovább végzik a vízművesítést. Bátaszéken, Bony- bádon, Sárszentlőrincen, Simon- tornyán, Tolnanémediben ugyancsak a vízgazdálkodási társulás tette lehetővé a vízművesítést. A lakosság — a társulat tagjai — évente bizonyos összeget fizet a vízmű költségeihez. De mivel egy év alatt nem tudtak volna olyan nagy összeget összegyűjteni, hogy elég legyen az összköltség fedezésére, hitelt kaptak és vettek fel az államtól. Két községben, Tolnán és Pakson az idén alakult meg a vízgazdálkodási társulás. Tolna és Mözs lakói közösen alakítottak vízgazdálkodási társulást. Pakson a falu lakosságának körülbelül a fele belépett a vízgazdálkodási társulásba. NEMCSAK A SZÜKSÉGES PÉNZ előteremtésénél jellemző az összefogás. A társadalmi munka ugyancsak jellemzője a vízellátási gondok megoldásának. Amikor a szerelők tevékenykedni kezdtek egy-egy községben, mellettük százával dolgoztak, szorgoskodtak a falu lakói, ásták a vezetékek helyét, szállították az anyagot, hogy azzal is kevesebb legyen a kiadás. Az megszokott dolog, hogy mielőtt meginnánk egy pohár bort, ezt mondjuk: »Azoknak az egészségére, akik ezt megtermelték!« De illene néha elismeréssel gondolni azokra is, akik fáradságának, erőfeszítésének köszönhetjük, hogy alkalomadtán friss vízzel olthatjuk szomjunkat. B. F. Nincs olyan „új” ember, akit próbára ne tennének a tmk-sok. Legutóbb például új raktárost kaptak. Kértek tőle csavarfúrót, és kanyarfúrót vittek vissza. Es felelősségre vonták a raktárost, hogy vehet vissza olyan dolgot, amit nem is adott ki. Azután történik más eset is, olyan is, amit nem lehet megírni, pedig nem is durva vicc, csupán amolyan vizsgaféle, s ha most megírnám a próbára tett nevét, legközelebb ő fogadna azzal: „Nem Úgy van, mint ahogyan írta!” Mert legutóbb, amikor ott jártam közöttük, igencsak magamra haragítottam őket, miután,/ hogy lyukas tartályba szívatták a vizet és soha nem telt meg. Ilyen eset is előfordul velük! De nem ez jellemzi őket! A tervszerű megelőző karbantartás (TMK) minden gyárban igen fontos szerv. Ez különösen fontos a fatelítő vállalatnál Dombóvárott Rengeteg gép van itt, régiek, újak, rosszak és jók, és mind romlik, kopik, ilyenkor kerül a tmk-hoz. A műhelyben — talán ötven évvel ezelőtt építették, amikor nyolcadennyi gép sem volt — zsúfolt félhomály és fekete olajszín és olajszag fogadja a látogatót. Az esztergapadtól egy lépésnyire a villamos körfűrész nyikorog, szinte egész nap. Fenn a mennyezeten transzmisszió szíja csattog, alul kivénhedt karusszel-pad szívja a marhabőrön át az erőt; vizet lőcs csint a vizeskő. A szomszédos helyiségben lánghegesztő pisztoly kék fénye vibrál, mellette szikrát hány a korund. És körben a satupadok szerszámokkal, alkatrészekkel, olajos kórokkal rakottam Ez a műhely ... És az emberek, a téemkások itt dolgoznak, itt mérgelődnek — mert ez is gyakori. — Haraszti Jóska az esztergályos. Tengelyt formál valamelyik géphez. Amikor elkészül a munka és körül- állják a szerelőt, vitatkoznak, mé regetik, sublerrel, colstokkal, szemmel, illesztik hozzá a golyós- csapágyat, s amikor már mindenki elmondja véleményét és kialakul az egységes álláspont, akkor szerelik össze — és a gépnek menni kell! Hajcsár János vonóhorog-félét reszel, másik társa a nyikorgó vasfűrész akadozó motorjának segít — kézzel. Negyvenhárom karbantartó dolgozik a fatelítőben. Negyven- Jíárnran javítgatják a gyakran TMK romló gépeket. A terv ugyan előírja, hogy ekkor, meg ekkor kell a keresztfűrészt javítani, de ha eltörik egy alkatrész, előbb kerül a műhelybe. S ha külföldi a gép és nem kapnak alkatrészt? — ismét összedugják fejüket a művezetővel. Vati Lajos bácsival és csinálnak egyet., A gép csak egy hetet áll és dolgozik utána — jobban mint az új, az eredeti alkatrésszel. Persze nem minden megy úgy, mint a karikacsapás. Itt van például a keresztfűrész-lapolc esete. Ausztriából kapták a lapokat, amikor beszerelték a keretbe, nagy előtolással sehogy sem vágtak a lapok egyenesen. Kisütötték — nem a tmk —, hogy meg kell kalapálni a lapokat. Két hétig kalapálta Jaksa Tibor egy társával a lapokat, nem sikerült a terv. Elvitték Miskolcra hengerelni, az sem használt semmit. „Mondtuk mi, hogy kár beleölni a pénzt”. S nekik lett igazuk! Miért nem hallgattak rájuk? Ezt ők is szeretnék tudni. Aztán készült egy „újítás” körfűrész egyengetésre. Ott áll a gép, de semmire sem tudják használni, pedig tízezrekbe került. Lajos bácsival egyeztetjük a tervet. A gépek javítására kiszabott órákat egy esetben sem lépték túl. Mind kevesebb a gépállás, s ez a tmk érdeme. Halkszavú csendes embereké, mint Magyari Ferié. Szavát is álig hallani egész nap. Kezébe veszi a munkát, nézegeti, latolgatja a kapott utasítást saját elképzelésével, s ha egyezik, megcsinálja, ha nem, közli Lajos bácsival. Ekkor a művezető is gondolkodik: „Igazad van Feri, így kell csinálni.” Általában ez jellemzi a műhely negyven- három munkását. Szorgalmas emberek, szeretnek dolgozni. Érzik a munka ízét, zamatét. Mert a jó vasas úgy van ezzel, mint a szakács a sóval. Ilyen ember Krasznai Jenő. Kovács Károly meg szinte szerelmes a szakmá- j ba, meg a fényképezésbe is Mert | itt, lehet, hogy másutt is, mind- denkinek van valamilyen szenvedélye. Jaksa Tibj örökké valami újat akar produkálni — semmiből. Már félig elkészült a gramofon motorja. Soroljam még tovább milyen emberek? Persze az igazsághoz tartozik, hogy hamar a „plafonon” vannak. Különösen akkor ha bérrendezés van — megkérdezésük nélkül. És akkor is, ha termelési tanácskozáson elmondott javaslatukat nem valósítják meg. Ezernyi fortély, ezernyi gond és öröm jár együtt a tmk munkával. Jut bőven mindegyikből mindenkinek. Néha még a vezetőknek is. Gonddal járt az is, hogy átalakítottak egy egyenáramfejlesztő gépet váltóáramúra, és most — hulladékfát, fűrészport tüzelnek — olcsó áram működtet egy egész sor gépet. Számolgatjuk az átlagos életkort. Huszonkilenc év és néhány hónap az eredmény. A tmk-sok nagy része fiatal, harminc év alatt van, az időt nyolc idős szakmunkás nyomja meg, közel hatvan évével. De ők is fiatalok, ők is örökké az újat keresik, a szakma igazi mesterei valameny- nyien — hisz ezért is dolgoznak itt a tmk-műhelyben. Pálkovács Jenő — Tanulni szeretnének a gyerekek — ezzel állított be még a nyáron Paksi Bandi, a gyár KISZ-titkára Vörös elvtárshoz, a Bonyhádi Cipőgyár szakoktatási előadójához. — No és mi akadálya ennek? — ügy tudom, jól halad a K1SZ- oktatás előkészítése. — Ott nincs is hiba, de most nem erről van szó. A KISZ-gyillésen arról beszélgettünk, hogy jó lenne, ha szakmailag is többet tudnánk. Szakmai tanfolyamra gondolunk. — Ez már igen. Érdeklődöm majd a minisztériumban, mit lehetne csinálni, milyen tananyagot tudnak adni. Rövidesen már készen is állt a terv, az egész évi tanfolyamanyag, harminc KISZ-es megkezdhette a tanulást azzal, hogy a tanfolyam elvégzése után szakmunkás-vizsgát tesznek. A Bonyhádi Cipőgyárban megkezdődött a »Szakma ifjú mestere« tanfolyam. A szakszervezeti irodában gyülekeznek a fiatalok. Még nem Jegyzetfüzetemből: K YILi Olvasni szeretnék. Úgy helyezkedem el a vonat fülkéjében, hogy minden lehető kényelmet biztosítsak ehhez a művelethez. Az ablak mellett ülök, behúzódhatok a sarokba. Kabátomat leteszem s egy pillanat alatt átgondolom, hogy mi is történt eddig Thomas Mann Varázshegy című regényében. Azután felnyitom a könyvet a második kötet hetvenharmadik oldalánál és olvasom. A fülkében rajtam kívül még három férfi utazik. Gátépítésről beszélgetnek, az ott folyó munkáról, majd később — az átmenet elkerülte a figyelmemet — 1944- ről. Tulajdonképpen csak akkor figyelek fel szavaikra, amikor megüti a fülemet egy szó: »nyilasok«. Furcsa, de egy pillanatig érdektelenné válik előttem Hans Castorp sorsa, a könyv lapjain szürke folttá mosódnak a sorok, mert a kövérkés úr nagyon elgondolkoztató dolgokat mond a nyilasokról. Azt bizonygatja, hogy a nyilasok ellenálltak a német megszállásnak, s hogy ők tulajdonképpen nagyon magyar és nagyon emberséges emberek voltak. Ók a magyar haza szabadságát védték a németekkel szemben, s ezzel együtt a nép érdekeit is. A három utas között, helyesebben véleményük között ellentét alakul ki. A kövér úr a nyilasokat védi, a vele szemben ülő, alacsony sovány pedig nem osztja a véleményét. Példákat próbál felsorakoztatni az ostrom idejéből (a fővárosban élt akkor), hogy milyen embertelen dolgokat vittek véghez ott a nyilasok... A kövér úr csak a fejét csóválja hitetlenül. A harmadik pedig hallgat, mintha nem is figyelne a beszélgetésre, csak akkor árulja el figyelmét, amikor a nyilasok szószólója mély sóhajtás közepette azt mondja; »ha nem fordul meg a helyzet, akkor én most nem itt vagyok. Talán főmérnök lennék egy gyárban...« — És én? — szólal meg hirtelen a harmadik, aki eddig hallgatott. — Nekem nem volt munkám három évig... Havat lapátoltam, meg maltert hordtam. — Ja te?... Hát ez is előfordult — válaszol a kövér úr. — De az én véleményem az, hogy mégis csak jót akartak azok. — mondja a kövér úr. Becsukom a könyvet. Eszembe jut valami... Ugyancsak 1944 végén történt... Még ma is végigfut a hátamon a hideg, ha rá gondolok. Közeledett a front ahhoz a faluhoz, ahol mi laktunk. Eldugott kis somogyi faluról van szó... A németek és bizonyára a nyilasok is szerepet kaptak ebben, (fiatal voltam még, emlékezésem nem hatol a részletekig) maguk előtt tereltek, vagy magukkal vittek sok maEKJEI® kezdődik az óra, beszélgethetünk egy kicsit. Először Wirth Jánosnak teszem fel a kérdést — Miért jelentkezett a tanfolyamra ? — Két évvel ezelőtt kerültem a gyárba, hat hónapig voltam át- képzős. Jól megy a munka, de én szeretnék még többet tudni, még jobban megismerni a cipőgyártás tudományát. Ezért vállalkoztam erre a tanfolyamra. Hasonló, szinte »sablonos« választ ad Fejes János, az aljaüzemi ifjúsági futószalag talpszé- lezője, akinek »kevés« az a néhány gép, amelyiken tud dolgozni. (Egyébként a tanfolyam elvégzésének egyik feltétele, hogy minden résztvevő legalább még három gépen megtanul dolgozni). — Nem sok a tanulnivaló? — — Ezt Szentes Erzsitől kérdem, akit közben Cziráki elvtárs, a gyártásismeret tantárgy mai előadója bízott meg azzal, hogy még az óra kezdete előtt rajzoljon fel a táblára egy kiterített felsőbőrt. l$OK gyár katonát, leventét és «olgári személyt. Közülük kettő megszökött, talán azzal a szándékkal, hogy eljutnak az orosz csapatokig, vagy csak egyszerűen bele- csömörlöttek a háborúba, el akartak bújni valahol, megvárni míg elvonul a front, hogy azután hazamehessenek szüleikhez.* Fiatalok voltak mindketten, nem hiszem, hogy egyiknek is lett volna felesége vagy gyermeke. Csak a szüleikhez igyekezhettek, a meleg családi fészekbe, ahonnét akaratuk ellenére hurcolhatták el őket. Szinte meggyőződésem, hogy nem voltak kommunisták. Marxról és a pártról talán nem is hallottak. Nem lázadtak tudatosan a rendszer ellen, egyszerűen nem látták értelmét annak, hogy harcoljanak. Minden vágyuk talán csak annyi volt, hogy meleg, dunnás ágyba feküdjenek és jóllakjanak édesanyjuk ízletes főztjéből. A nyilasok, azok a nyilasok; akikről a kövér úr azt állította, hogy a nép érdekeit és a haza szabadságát védték — elfogták őket. Kívül a falun az út mellett összetereltek a várható események megtekintésére nagy csomó embert falusiakat, katonákat, férfiakat, nőket egyaránt és megkezdték rögtönítélkezésüket. Megkérdezték a két fiút, hogy hová igyekeztek... Tagadták, hogy haza akartak volna menni, azt mondják, hogy elmaradtak csoportjuktól és őket keresték... Sejtették, hogy mi vár rájuk. Térdük reszketett amint ott álltak fegyvertelenül, védtelenül a nyilasok mintegy ötfőnyi csoportja előtt, akik géppisztolyukat rájuk szegezve vallatták őket. Talán hősiesebb lett volna a viselkedésük, ha szemükbe mondják jogtalan bíróiknak, hogy gyűlölik azt a rendszert, amely elh’űrcolta őket hazulról, de nem tették. Talán nem. is gyűlölték, csak egyszerűen haza akartak menni... Fiatalok voltak, tizennyolc, tizenkilenc évesek, akiknek semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy fegyvert fogjanak a kezükbe és védjék azt a rendszert, amely mindég ízében recsegett, ropogott, amelynek a létezéshez semmi alapja nem volt már. És a nyilasok ítélkeztek fölöttük. Kettő kivált közülük és az árokpartra állított két »gyereket« kivégezte. Meggyilkolta. Pedig akkor már hallható volt a szovjet ágyúk dörgése, amely fölöttük is ítélkezett. Nemcsak fölöttük, hanem egész rendszerük fölött. Ez jutott eszembe ott a vonatfülkében, míg a kövér úr a nyilasokat a haza védelmezőjének nevezte... És tovább olvastam Thomas Mann-t. BUN1 HER — Megszoktam már. Mert én nemcsak ide járok. Hetenkint két délután megyek a technikumba, ahol fevelezö tanuló vagyok, meg aztán néha a gyors- és gépírást is kell gyakorolni, hogy el ne felejtsem. Kiderül, hogy a tizenkilenc éves lány pár évvel ezelőtt gyors- és gépíró tanfolyamot végzett. Akkor nem tudott elhelyezkedni ilyen munkakörben, hát eljött a gyárba. Nyelvtűzőként dolgozik. Közben beiratkozott a közgazdasági technikumba és amikor a KISZ megszervezte a »Szakma ifjú mestere« tanfolyamot, ebből se akart kimaradni. — Mi a terve érettségi után? — Még nem tudom, de valószínűleg nem változtatok munkahelyet. Szeretem a munkámat. Közben benépesül a kis szoba még ketten hiányoznak, de igazoltan, máris akadnak vállalkozók, akik majd átadják lemásolásra a jegyzetüket. Kezdődhet az óra. i. J.