Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-12 / 37. szám
5 A 90 éves város Szekszárdi és a szabadságmozgalmak IRODALO M 4/tűeéMel NÉPMŰVELÉS f Es végül megszólalt- a csengő... »Tulajdonképpen volt-e valami értelme az egésznek?« Mátéfi nem tudott válaszolni kérdésére. Ült kényelmesen berendezett szobájában és felidézte magában az eseményeket. Csak úgy találomra, rendezetlenül. Nem érzett lelkiismeretfur- dalást. Sem októberi pályafutásáért, a fegyveres csoport által az ő parancsára megölt magyar és szovjet katonákért, sem a bandába bolondított fiatalokért, akik otthagyták a fogukat, vagy nyugatra iszkol- tak. Mátéfiból régen kiveszett minden humanizmus. A gyűlölet oly vérengzővé tette, mint az ebet, ha évekig véres hússal táplálják. Kérlelhetetlen- sége mégis különbözött a vérebek ragadozó dühétől. Hiszen a vérszomjas veszett kutya nem tudatosan cselekszik. Hiányzik belőle az értelem, nem tudja, miért marja-tépi halálra áldozatait, csupán ösztönből teszi. Mátéfi vérengzése hideg szenv- telenséggel párosult. Gyűlölete tudatos volt, éppígy mérhetetlen vérszomja is. Cselekedeteit mindig hideg fejjel mérlegelte, s mindannyiszor elégedett volt önmagával. Igazságosnak érezte a sajátkezűleg, vagy mások kezével elkövetett gaztetteket a szerencsétlen áldozatokkal szem ben, »akik megkapták, amit megérdemeltek«. Újra előtolakodott benne a kérdés: »Volt-e valami értelme az egésznek?« Hiszen szándékuk kútbaesett: nem sikerült megdönteni az át tala és a hasonszőrűek által oly izzón gyűlölt kommunista rendszert. Hosszan elmerengett azon, tulajdonképpen hitt-e abban, hogy sikerül feltámasztaniok a régi világot. Hiszen októberben, a fegyveres csoport vezéreként ő ültette el követőiben a »végső győzelem bizonyosságát«. — November negyediké után is hányszor mondogatta mások és önmaga előtt, hogy hiába a komcsik minden erőlködése, rendszerük végérvényesen és visszavonhatatlanul rombadőlt. Illetve nem is rombadőlt, hanem rombadöntötték. A szabadságharcosok. »Szabadságharcosok... Hmm... Hogy bevették a maszlagot a marhák...« — mélázgatott. Kétségtelen, ügyes taktika volt. Lám, a gépgyárban is mennyien hallgattak rá, Mátéfi Tamás munkástanács-elnökre. »Volt-e értelme az egésznek?« — ismételte újra a kérdést. — »Elképzelhető-e, hogy esetleg győzünk?« Alaposan végiggondolta az egészet. Végül arra a megállapításra jutott, hogy tulajdonképpen maga sem hitt eléggé abban, hogy sikerül visszafor- gatniok a történelem kerekét. Vagy talán októberben mégis? ... Igen, akkor voltak percek, sőt órák, amikor már-már maga is elhitte, hogy sikerül felülkerekedniük... Persze, talán csak önámítás, vágyálom volt az egész. A fegyveresek előtt természetesen állandóan bizonygatta győzelmük elkerülhetetlenségét. Egy részük egészen bizonyosan hitt is neki, többen annak is hitelt adtak, hogy a szabadságért küzdenek. Természetesen ez nem vonatkozik a Jocó-félékre, meg a »régiekre«; Azok nagyon jól tudták, miféle »szabadság« kivívásáról van szó. Az ő szabadságukról, az egykori »valakik« szabadságáról. A »csürhe« feletti korlátlan uralom, hajdani dúskáló életük szabadságáról, öt is gyűlölte, mérhetetlen és tudatos gyűlölete késztette arra, hogy szervezze a fegyvereseket, habzó szájjal uszítson, a legcsekélyebb ielkiismeretfurdalás nélkül gyilkoljon és gyilkoltasson. »November negyediké után már tudtam, hogy vége az egésznek... Miért nem tűntem el, miért nem mentem Nyugatra, mi’ késztetett arra, hogy ittmaradjak, s folytassam a munkát a gépgyárban...« A gyűlölet... Igen, hiszen tulajdonképpen egész életútja a gyűlölet útja. Visszaemlékezett a harmincas évek végére, a negyvenesek elejére. Akkor még nyomozó volt. Fiatal és lelkes. Kommunisták lefülelését végezte társaival. Sokan voltak. Hiába fogta el őket tucatjával, sohasem fogytak ki a munkából. Szívósan, kérlelhetetlenül dolgozott. Élvezte a munkát. — Olyannak érezte, mint amikor kedvenc szóbanövényeiről leszedte a tetvet vagy gyökereiket szabadította meg valamilyen féregtől. Gyakran mondogatta nyomozótársainak: »Akik nem foglalkoznak ilyen szép munkával, nem tudják, mi az igazi öröm. Hiszen létezhet-e nagyobb gyönyörűség, mint elpusztítani ezeket az emberi férgeket, s megszabadítani tőlük a világot?« Reggelenként körüljárta a cellákat, hogy szemügyre vegye áldozatait. Ezt különös élvezettel cselekedte, ötletesnél- ötíeaatebb módszerekhez folyamodott, hogy növelje bennük az élet, a szabadulás utáni vágyat. Igyekezett humánusnak, jóságosnak látszani, ígéreteket tett az elfogott kommunistáknak. Tudta, hogy a remény félelmet szül, segíti megoldani a nyelveket. Gyengéden simogatja az akarat ellenállását, segít belopakodni a szívbe, ahol aztán elvégzi a maga rombolását. A ravaszul kieszelt kínvallatások pedig kéjes gyönyörűséget okoztak neki. Sohasem érzett szánalmat szerencsétlen áldozatai iránt. Hát lehet egy kommunistát sajnálni? Hiszen az tulajdonképpen nem is ember. Nem ismeri el például istent, akinek léte pedig az Idő kezdete óta természetes és nélkülözhetetlen. Nem, a kommunista nem méltó az ember elnevezésére. A sötétség oldalán áll, az ördög cinkosa. Bandita. Fel kell kutatni, a föld alatt is meg kell találni, ki kell tiporni belőle az életet, eltörni a csigolyáját.... Felidézte néhány emlékezetesen sikeres akció emlékét. Kezdő nyomozó korában történt. A Cegléd környéki tanyákról összeszedték a kommunista-gyanús elemeket. A csendőrőrsön gyűjtötték össze őket. A nyomozást ő, Májpfi vezette. Mennyire hízelgett hiúságának, hogy az őrsparancs nők és a bumburnvák csendőrök milyen készségesen ugráltak a pesti nyomozó úr szavára. S hogyan igyekeztek kitenni magukért, csakhogy kiérdemeljék elismerését! S ő fáradhatatlanul munkálkodott. Éjszaka sem pihent. A csendőrök sem. Ilyenkor vallatták áldozataikat. Akkor még maga sem rendelkezett kellő tapasztalattal. »Egyszerűen csak lábuknál fogva felakasztottuk a pasasokat és puskavesszővel vertük szét a talpukat... Primitív módszer volt, nem járt sok eredménnyel... Persze, úgy ordítottak a fickók, hogy a csendőrőrs környékén lakók nem tudtak aludni«. Emlékezett, hogy egyik éjszaka valaki néhány vödör WC-ürüléket öntött át az őrs kerítésén. Bizonyára naívul azt hitte, hogy ettől abbahagyják a lefogottak kínzását. Mire a bűzfelhő beáradt az ablakokon, a tettes meglógott. Különben kapott volna ő is. Persze, az egész trükk nem sokat ért. Néhány áldozatukkal feltakaríttatták a trágyatócsákat és folytatták a munkát. Azután egy régi május elseje emléke ködlött fel gondolataiban... Egy fiatal munkáslányt öt szál piros tulipánnal őrizetbe vettek, ö hallgatta ki. A lány sápadt volt és szép. Újra és újra nehéz köhögés rázta meg a testét, vért köpött zsebkendőjébe. Felkeltette Mátéfi érdeklődését. »Mi haszna annak amit csinálsz, te lány?« Nem válaszolt. A kapott veréstől és a köhögéstől fáradtan, zihálva lélegzett. Csend volt, csak valahonnan egy másik szobából hatolt át a falakon egy eltompult, fájdalmas nyögés. Akkor a lány azt mondta, hogy a szebb jövendőért harcol. »Miféle szebb jövendőért?« — »A miénkért« — felelte. Mátéfi ráordított: »Ostoba! Hiszen meg- zabál a tü'dőbaj a nyomorúságban! Ha jobb életet akarsz, inkább a szépségedet adnád el. Legalább volna mit falnod és nem járnál ilyen rongyokban! — »Nekem nem olyan jobb élet kell« — rázta a fejét a lány. — »Hát milyen? ... Hiszen ha megöllek, vagy a tüdőbaj elpusztít, már semmilyen életed sem lesz!« — »Akkor mások jobb életéért« — felelte dacosan a lány. — »Hiszen azok is előbb-utóbb megdöglenek, ha úgy gondolkoznak, ahogyan te!« — »Akkor azoknak fiaiért, lányaiért! S azért, hogy a magadfajta gyilkosokat széttiporják egyszer!« — sikoltotta elszántan a lány, s gyűlölettel nézett vallatójára. Mátéfit elöntötte a düh. öklével a lány arcába sújtott, majd durván megmarkolta állát, s gyufával lepörkölte szempilláját, meggyújtotta a haját. Miután pedig nem volt hajlandó elárulni társait, véresre rúgdalta, végül a szemében oltotta el égő cigarettáját... Ott halt meg az őrizetesek cellájában. Azután jött a háború. Mátéfi jelentkezett a frontra. Főhadnagyi rendfokozatban került ki. Különleges szolgálatra osztották be. Az elfogott partizánok vallatását végezte. Tél volt, rettenetesen hideg *■01. Ekkor már kifinomultabb módszerekkel dolgozott. (Folytatás a 6. oldalon.) A török kiűzése utáni esztendőkre majdnem teljesen elnép- telnedett Szekszárd és környéke; amit meghagyott a török, elrabolta a német. Mert a császári csapatok nem felszabadítóként, hanem hódítóként érkeztek, amely olyan politikai ellenállást váltott ki, hogy néhány esztendő múltán az egész nemzet a Rákóczi-felkelés mellé állt, a hazáért és a szabadságért .. A XVI. század végéről származó török lajstromokban még hatvan magyar portát tartottak nyilván Szekszárdon, száz évvel később azonban mindössze 12 család lakta a várost, ezeknek is egy része a szomszédos falvakból menekült ide. A törökök 1686-ban hagyták el a várost, de az igazi újjáépítés, a rendezett városi élet csali 1693 körül indulhatott meg, amikor a harcias Mérey Mihály apát került a szekszárdi apátság élére. Az apátság még ebben az időben is társadalmi és kulturális központ, s ami ennél is fontosabb, munkaadó gazda, hisz Mérey szorgalommal és szívóssággal vissza tudta szerezni a tekintélyes apátsági birtokok legnagyobb részét, a letelepülő jobbágyokat pedig különböző kedvezményekkel kötötte a városhoz. Az eredmény nem maradt el, mert a XVIII. század első éveiben már körülbelül 50 hold szántót és 20 hold szőlőt műveltek meg a szekszárdiak. A Rákóczi-szabadságharc két szempontból is jelentős a várossal kapcsolatban. Mérey apát s vele együtt nyilván több jobbágya, a kurucok mellé állt, sőt Mérey ott volt Rákóczi környezetében is, amiért később fogságot is szenvedett. A Rákóczi- szabadságharc egyébként is egész közelről érintette a megyét: a kölesdi, simontornyai harcok a kurucok hőstetteinek fontos állomásai, maga a fejedelem pedig megfordult Pakson és Földváron. A szabadságharc szomorú nevezetessége, hogy Szekszárd határában fogták el Rákóczi dandárnokát, Béri Balogh Ádámot. »Palocsay megbetegedett, nem bírta tovább a harcokat — írja emlékirataiban Rákóczi — parasztnak öltözvesze kéren a Dunáig vitette magát, ahol ismerős parasztok átszállították. Balogh brigadérost elfogták és lefejezték, szerződésünk ellenére, melyet a császáriak már egy éve nem tartottak be.« Balogh Ádám elfogatása, a Szekszárd alatt vívott kemény ütközet, már a szabadságharc utolsó fejezetei Balogh Ádám serege rövidesen kapitulált s nem sokkal később az egész szabadságharc véget is ért. Az 1848-as szabadságharc már nem néhány ember ügye volt, hanem valóságos tömeg- mozgalmat váltott ki Szekszárdon. A szabadságharcnak olyan emberek voltak a vezetői, mint Perczel Mór és Csapó Vilmos, akik Szekszárdon is, a megyében is nemcsak toborozták a katonákat, hanem maguk is az első sorokban harcoltak. De a szekszárdiak saját bőrükön is érezhették, az ellenség kegyetlenségét: a hor- vátok betörésekor Antal János főjegyzőt elhurcolták, Mehr- werth Ignác aljegyző pedig át tudott menekülni a honvédek táborába. Az 1848. október 7-i ozorai diadal, amikor Perczel Mór elfogta Roth és Philippovich tábornokok egész hadtestét, nemcsak a horvát betörések veszélyét szüntette meg, hanem újabb lendületet adott a toborzásnak is, hisz a zsákmányból három ágyút kapott Szekszárd. A szabadságharc egybeforrasztotta Szekszárd több nemzetiségből álló lakosságát: magyarok, németek, rácok szerepelnek a sorozási listákon, példázva, hogy a szabadságvágy erősebb volt minden nemzeti villongásnál. A szekszárdiak azt tették 1848-ban, ami kötelességük volt. Nem fűződnek különös haditettek a város nevéhez, a megtorlás mégis rettenetes volt, mért számos honvédet elhurcoltak, s az élet csak lassan tudott visz- szatérni rendes medrébe. A Bach-korszak keserű évei alatt pedig az ellenállásnak csak olyan szerény központjai lehettek a városban, mint a gazdaasszony-kör, vagy a dalárda. Az utóbbit is azonban rövid működés után betiltották, mert a bécsi abszolutizmus még attól is félt abban az időben, ha Magyarországon valahol magyarul énekeltek. Szekszárd szabadságmozgalmainak története nem mutat fényes lapokat, de ott volt a Rákóczi-szabadságharcban épp úgy, mint 1848 küzdelmeiben. Amikor kellett, becsülettel helytállt s a különböző nyelvű és nemzetiségű lakosok a veszély és a harc idején mindig egymásra találtak. Az igazi történelmi napok azonban 1919- ben, a tanácsköztársaság napjaiban köszöntöttek Szekszárd- ra, amikor ugyanolyan becsülettel, mint a korábbi évszázadokban, de sokkal biztosabban* határozottabban építették a jövendőt. A város történetének legdicsőbb napjait 1919-ben élte meg Szekszárd, s ami ekkor történt, már előre mutatott* már napjaink történelmének igazát szolgálta. (i) Szekszárd Alisca volt... A hadiút kövén még látta marsolnl a légiókat. S azt is, mikor az óriás hajóhad lenn horgonyzott a vén Ister vizén. Majd átzúgott rajt sok lovasnomád csapat dübörgő, rontó förgetegként. Gyors nyílvesszők megölték a napfényt, s megszerezték itt Árpád otthonát... Azóta is sok förgeteg viharzott fölötte el, s túlélte mind a harcot, s most itt álmodik a lankák tövében. Rubintborokat és nótát teremnek fiainak, az ért kadar gerezdek, s a békés ég áldón borul föléje... MISZLAl GYÖRGY
