Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-12 / 37. szám
PIROSBABOS Csöndes falusi esték tfsszehúzódnak így tél közeledtem a házak, mint jó kotlós alatt a didergő sárga csibepöttyök és megindul a szó, kanyarogva, mint . kinn az ezüst estében a kéményfiist. A nyári mező bevándorolt lassan a pincékbe, pajtákba, az őszi vetést is befejezték — mit csináljon az ember? korán esteledik, megetet, átmegy a szomszédba friss csevegésre. Kártya pörög a dohányszagú, erős férfiak között, igaz, gyufaszálra megy csak a játék, mégis csattog az asztal; szelid asszonyok ülnek a kályha körül, hímezve szép szavakat, A nagylány kontyán igazit, felesel dudorászva a csalfa tükörrel és elrepül: várja a „kultúr”; te kis bolond! — gondolja az anyja, de nem szól, pislog, mintha a füst lenne erős. Uj álmok, tervek magvai bújnak melegedni a szívekbe; odakinn mozdul a tél, roppan a gyöngehátú jég a kocsinyomban, s idebenn bátran terpeszkedni kezd a befőttszagú béke. TÉNAGY SÁNDOR , 'TÖcwju ígktvi Víg csengőszóval iramodva, két lovam rúgta a havat. Az út mellett lapáttal vártak, sikongatva a lányokat. Hullott a hideg hó nyakunkba. Prüszkölt, ágaskodott vadul, táncolt a két jóvérű sárga. S járóit a szán gazdátlanul, Csöpp híja, hogy elnyelt az árok lovastul, lányostul. Szokás, bolond szokás volt ilyen tájban lányokkal a felborulás. Megúsztak olcsón. Elragadtak jó lovaim. Fénylett a hó. Utánunk szállt a víg kacaj még s egy-egy elkésett hó golyó. Suhantunk tovább. Nagy, fehérlő dombok alatt siklott az út. Vagy három határt befutottunk s megjártuk a szomszéd falut. Nevetgélő, csevegő lányhad, pirosán, kendősen, vígan. Serdülő fruskák. S kamasz én is, gyerekek még mindannyian. Csillagok alatt poroszkáltunk s kapuk előtt szálltunk tova. — Barna volt, vagy szőke a párom s volt-e hozzám egy mosolya, nem tudom már. Lassan húsz éves ez az emlék. Friss és vidám: Csengőszóval suhan az égben; havas égben öt csitri lány... HEGEDŰS LÁSZLÓ Es végül megszólalf a csengő... Koronthy Dönci báró és társasága — pesti színésznők, meg amolyan úrilányok és urak — mái kora este, hat órakor mindenkit kiöklelt a városka egyetlen étterméből, aki betévedt, vagy nem is tévedt, de egyenesen ott akart mulatozni. Február volt, hócsillogós, kemény- telü február, anno 1935. Folyt az orgia és a pezsgő, és Dönci báró egyre csak azt hajtogatta: — A pillanatnak kell élni, kérlek tisztelettel, mert minden más smafu. Hát éltek a pillanatnak pocsékul. A pezsgő előtt tokajit ittak — szerénység: vedeltek — és a tizennegyedik üveg pezsgő után Kisházy Pista, a városszerte elismert szépfiú már Cuncika, a pesti naíva lábát taposta az asztal alatt, és kezeivel már ott tapogatózott, ahol a mennyei pillanatok kelyhe piheg. Tízen voltak. Koronthy Dönci báró és még öt úr, és persze a négy hölgy, akikről az imént esett szó. Hét órakor kirúgták a főpincért, a tulajdonost követelték és nem ittak egy kortyot sem addig, míg nem töltötte sorra a poharakat, aztán pedig bevették maguk közé a kopasz, kövér emberkét tizenegyediknek. Nyolc órakor Dönci báró javaslatára elhatározták, hogy konyak következik, söröspohárból. A cigányokat is b.erántották a különterembe: az urak bömböltek, a hölgyek pedig úgy visítottak, mint a bővérű kancák. Rezgett a plafon, imbolyogtak a csillárok és folyt, dőlt a konyak, mint a Niagara. Fél kilenckor iszonyú csattanás rázta meg a nehéz levegőt. Ez a csattanás Kisházy Pista arcán keletkezett, és okozója Cuncika drága kis keze volt. Olyan pofont csördített a szépfiú ábrázatára, hogy az csak azért nem esett le a székről, mert Cuncika az ölében ült és mozdulni sem tudott. — Ha még egyszer merészeli... <— és lecsördített egy újabb pofont, ezúttal Kisházy Pista baloldali ábrázatára. Dönci báró hangtalanul röhögött, aztán méltóságos ge- rincegj enesítéssel felállt, feltette monokliját és így szólt: — Gyermekeim, — micsoda poff volt ez? Hát nem szebb, ha szeretitek egymást, mint az angyalok? Kisházy Pista bamba képpel tapogatta a kiadós pofonok helyét. — Itt?... És olyan sanyarú pofával meredt a semmibe, mint őfő- méltósága, a kormányzó úr azon a festményen, amit László Fülöp, a kor elismert festője pingált róla. Dönci báró fogékony lélek volt és mivel az ő érzékei is egyre jobban sündörögtek már, felfogta a helyzet tragikus voltát és gyorsan határozott. — Hölgyek, urak! Meghívlak benneteket a birtokomra, vacsorára. Mindenki addig eszik, míg bele nem döglik, kérlek szépen, és addig marad, ameddig akar... Jöttök? Hölgyeim?.. Ha jóelőbb csak imbolyogtak a csillárok, most egyenesen csárdást kezdtek járni, olyan egetverő üvöltés rezegtette meg a különszoba bor, pezsgő, konyak és mindenféle más szagú nehéz levegőjét. — Óriási! Kolosszális!... Pincike, a szubrett-primadonna olyan csattanós csókot zú- gatott Dönci báró fennkölt hóm lokára, mint amilyen csattanós volt a Cuncika által Kisházy Pista képére lekevert pofon. — Maga egy angyal! Dönci báró gyorsan kijavította: — De ark-angyal, ha megengedi drága Pincike, ark-angyal. Mi lenne velem ark nélkül? A viccecskén Pincike vihogott legjobban, hiszen őt érintette volna legközelebbről az a szomorú tény, hogy mi is lenne Döncikéből ark nélkül? Útra készen zsivajgott az egész trupp, amikor Kisházy Pista megint belesajnálkozott a nagy örömbe. — Döncikém, elfelejtettél valamit. kérlek.;) Dönci báró megütődve bámult rá. — Ugyan mit? — Az utolsó vonat, kérlek szépen, ami a birtokodra megy, ezelőtt tíz perccel indult. Le- késtük. Már majdnem besavanyodott a társaság jókedve, amikor Dönci báró arca kiragyogott, mint a Salamon pecsétje, és rendelkezett. — Telefont kérek! Hozták a telefont, bekapcsolták a különterem csatlakozójába, Dönci báró felvette a kagylót. — Halló... halló! Állomás? Koronthy Ödön báró beszél.™ Az állomásfőnököt kérem... Te vagy az, kérlek, Szendrei? Fontos dologról van szó. A birtokomra készülök, nagy társasággal... Tudom, hogy elment a vonat... Na és? Előhúzta az óráját. — Most kilenc óra. Kérlek, intézkedj, hogy fél tízre egy motorkocsi rendelkezésemre álljon... Igen, pontosan fél tízre. Rendben? Köszönöm, kérlek. Szervusz... Halló? Helyes, Szendrei, szervusz kérlek. A néma csendben, mondhatni ámulatban élesen csettent a telefon. Dönci báró letette a kagylót és diadalmasan nézett a társaságra. — Nos, hölgyeim, uraim! Jönnek? Az urak teli torokból daloltak, úgy vonultak ki a fehér éjszakába. Szendrei, az állomásfőnök szalutálva fogadta a truppot. — Báró úr, kérlek, a motorkocsi előállt. — Köszönöm, Szendrei. Ágyő!... A motorkocsiban remekül telt az idő. Vágtatva rohant hátrafelé a táj, behavazott tanyák, meztelen fasorok a vonat melegéből olyan csodálatosan szép panorámája. Egy óra múlva már újból a háziurat játszotta Dönci báró, beterelve a társaságot kastélya nagytermébe, ahol a kandallóban pirosán fénylett a tűz, és meredt képű ősök bazsalyogtak le a falról a kipirult hölgyekre és beszeszelt urakra. Ferenc, az öreg komornyik hajlongva jelentett, aztán ösz- szegezte a kívánságokat: — Tehát borjúsült francia- salátával, fácánsült, igen... és természetesen pezsgő. A hölgyek, urak közben vi- háncolva nézegették a falon sorakozó Koronthy-famíliát. Dönci báró már éppen végzett a komornyikkal, amikor különös zajra lett figyelmes. A béresházak felől nótázás, kurjonga- tás szűrődött be a kastély finom levegőjébe. — Mi ez? Ez a zsivaly? — Lakodalmas népek — húzta a fejét két válla közé a komornyik —, Szutyó Kiss Lajos vette el máma a Lázárék Klára lányát. Dönci báró az ablakhoz lépett. Fülelt, mint a vizslató eb. — A Lázárék Klára lányát? . . . Ahá! A Klárit... A fejében egyszerre összesűrűsödött a pezsgőmámor, megperdült és diadalmasan állt a társaság előtt. — Hölgyeim! Urak! Hallottátok? Lagzi a béresházban! Pincike elfintorította az orrát, és előkotorászta a kölnivizes zsebkendőjét. Dönci báró úgy állt ott, mint egy fekete ördög. Vigyorgott. — Tudjátok, mi az, hogy »jus primae noctis?« A társaság tagjaiban meghűlt a vér, de amilyen gyorsan meghűlt, olyan gyorsan forrt is fel azonnal, amikor a latin szavak értelme érzéki bujasággal legyintette meg őket. — Jus primae noctis!... Az első éjszaka joga!... Ha-ha-ha! Pincike rémült meg egyedül. KENDŐ Uj szerető? Ez tragédia! Még ha egy éjszakára is! — Döncikém... ugye, nem mondod komolyan? ... Manapság már nem lehet ezt.. t csak Úgy... egyszerűen ... Dönci báró beleszédült ^rült ötletébe. — Nem is egyszerűen, hanem ,.. nagyszerűen!.., Urak, ki vállalkozik? Kisházy Pista többre becsülte a tapasztaltságot a tapasztalatlanságnál, és inkább Cunci- kát választotta. A többiekben pedig kevesebb volt a mersz, mint a vágy ilyen ördögi Kéjre. — Jus ->rimae noctis! — bömbölte Dönci báró. — Senki? Urak!.;. Urak!... — Az egyik ősapa mintha megmozdult volna a falon. Pincike fel- sikoltott. — Akkor majd én!... Tizenöt perc múlva felengedett a megfagyott hangulat, másik tizenöt perc múlva pedig, amikor már újból ittak, csengették a kristálypoharakat, és Kisházi Pista ült már Cuncika ölében, bejött a komornyik, és jelentette, hogy Szutyó Kiss Lajos és ifjú felesége, a Lázárék Klára lánya a báró úr parancsára kint várakoznak... — Küldje be őket! Azok beléptek, csendesen, sután, a lány pirosbabos szoknyában és kendőben, a legény kicsit pityókásan, borosán, mert hát a saját lakodalmán, egyszer az életben csak iszik az ember?! — Jó estét kívánok, báró űr... — lehelte a még leány- asszony. — Adjon isten — mondta a legény. A hölgyek és az urak visszafojtott lélegzettel figyelték, mi lesz? Dönci báró a lány mellé ült. Koccintott vele. — Igyál Klára, de fenékig, Mi is megünnepeljük a lakodalmadat. A lány ivott. A legény is: Szutyó Kiss Lajos. Ittak, röhögtek, a báró már a lány hátát simogatta, aprón, finoman, aztán a cobjára züttyent a matató kéz és megszorította. — Báró úr... ne tessék... — susogta félszegen, ügyetlenül húzódva messzebb, de a báró most már nem engedte elrebbenni a vadat. Szutyó Kiss Lajos nem látott semmit, mert őt meg Cuncika vette kezelésbe, és fél óra alatt úgy leitatta szegényt, hogy a nevét sem tudta volna megmondani. Mámorban fetrengett az egész társaság, csak a lány szeme villogott egyre kétségbeesettebben, egyre fájdalmasabban. Tudta már, miért hívták. Szutyó Kiss Lajos már nem látta ezt a világöt. Akkor csúszott, zuhant le az asztal alá tökrészegen, amikor Dönci báró megragadta a még leány- asszonyt, és a társaság üdvrivalgása közepette bevonszolta magával a szomszéd szobába. Az ajtó akkorát dörrent, mint az ágyúlövés. Kisházy Pista felállt, és poharát magasra tartva, ordította: — Éljen a mi szeretett Dönci bárónk! Már éppen rá akarták üvöl- teni az éljent, amikor Dönci báró hörgő ordítása úgy vágta szét a röhögést, sikongást, mint ahogyan földrengéskor szakadnak ketté a hegyek. Kavarogva, zuhanva rohantak be a szobába, de az ajtóban megroggyant a lábuk és összecsuk- lottak. Ott feküdt Dönci báró a baldachinos ágyon, s torkában ezüstösen fénylett egy címeres kés. Borzalomtól tágult szeme az ablakra meredt. Nyitva volt az az ablak, és a kilincsén ott himbálózott egy fennakadt pirosbabos kendő. A Lázár Klára kendője. És sírt a fagyos, hideg szél, zokogva sírta: szegény Klóra, szegény Klára. mi lesz most már tebelő- led?... SASS ERVIN (Folytatás az 5. oldalról.) A kínzások mellett megpróbált »lélektani módszerekkel hatni áldozataira«. Filozofálgatott, psziché-szondázgatással kísérletezett. »Ti, kommunisták nem hisztek a lélek halhatatlanságában. Tagadjátok, hogy az ember halála után valahol mennyországban, vagy hol az anyja keserviben üdvözül majd... Mi a fenének harcoltok mégis foggal és körömmel. Miért nem maradtok nyugodtan a feneketeken és élvezitek a földi életet ameddig lehet...« Ez a módszer azonban mindannyiszor hatástalan maradt. Az elfogott partizánok ma kacsul hallgattak és ádáz gyűlölet szikrázott szemükből. Persze, megkapták a magukét. Végül pedig a kötelet, vagy a golyót, »elrettentő például« a falu vagy a város színe előtt. Akadtak persze olyanok, akiket meztelenül kikergettek az udvarra és a harminc-negyven fokos hidegben vízzel locsolták le őket. Percek alatt csonttá fagytak. Egyszer volt közöttük egy lány, valami Tánya. Karcsú, fekete hajú, bánatosan szép tekintetű teremtés. Mátéfi a hajánál fogva akasztotta fel a meztelen Tányát, harapófogóval csipkedte le mellbimbóit. Majd társaival együtt, leitta magát, vízzel eszméletre locsolta a felfüggesztett áldozatot és énekelve himbálta az el- kínzott testet, mint az óra ingáját. Végül a félholtra gyötört lány előtt rendezték meg a parancsnokság néhány rin- gyójával a szokásos orgiát. Igen, így ment ez akkoriban. Jólesően gondolta végig életútját... »Hm... Életemet quasi a kommunisták pusztításának szenteltem... Magasztos, szent feladat ez... Ezután sem teszem karba a kezemet. Csak okosan, megfontoltan... Ha elvétek valamit, eltaposott skorpió lesz belőlem... Most az a legfontosabb, hogy ne találjanak rám... Itt nem maradhatok. Valahová el kell mennem... Menjek Nyugatra?... Az előszobában megszólalt a csengő. Hosszan határozottan, erélyesen. Bertalan István
