Tolna Megyei Népújság, 1961. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-19 / 43. szám
IRODALO H N É P N Ű GYERTYA és A 900 éves város Szekszácd a Tanácsköztársaság idején Alkonyaikor, amikor a Keszthelyről hozott viaszgyertyát és a frissen vágott lúdtollat odatették az asztalra, a szomorú ember megsokszorozva erejét kibotorkált a nagy ebédlőbe és csendesen — csakúgy maga-magának mondta: — Megy le a nap, vajon nékem még felvirrad-e? Komor volt és tűnődő. Magas homlokán elmélyültek a sűrű ráncok, és sóhajtva odalépett a sokfiókos empire- szekreterhez. Kihúzta az egyik fiókot. Pergamenek zörrentek, zizegtek. A papirost az asztalra tette, s a pipájáért nyúlt. Fidibuszt csavart. A kandalló lobogó tüzénél lángot vetett a papiros és a pipából szürke füstkígyók sodródtak fel a mennyezetig. Csend volt. A szomorú ember szorongva nézett körül. — Úgy tűnt néki, mintha előbb még hangja lett volna az ablak alatt álldogáló fáknak, a közeli temető bokrainak, amiknek tetején már jelentkezett az éjszaka. Es most ezek is elnémultak, akárcsak a kandallóban síró fa. Csak a porcelán kalamáris vigyorgott ijesztően és hangtalanul a barna asztalon, a költő könyöke mellett. — Beteg vagyok, — gondolta el a költő újra meg újra, és érezte szíve lassuló, rendetlen, ki-kihagyó lüktetését. A szája megremegett, forró volt és száraz. Átment a másik szobába és odaállt a nyugatra nyíló ablakhoz. Borongós februári este, s Marcali felett keskeny piros csík jelezte, hogy a nap csak nem régen bújt el a távoli dombok mögött. A ház előtt suhogva hajladoztak a szilfák tarlott ágai. A fagyos földön itt-ott hókupacok magasodtak. Az alacsony kerítés felett elkésett holló szállt el. öreg, fáradt madár lehetett s a szél minduntalan felemelte, meg leejtette. A szomorú költő a homlokát a hideg üveghez szorítva sokáig bámult kifelé a feketülő tájra. Egyszerre ú"" érezte, mintha egyszer már ugyanígy búcsúzkodott volna, s hirtelen Kölcsey bírálata jutott eszébe. Hallotta, hogy a másik szobában a nagy ingaóra __ álmos ketyegéssel kíséri az idő múlását, aztán kercent egyet az óra és csodálatos, végtelenül finom csilingelőssel, andalító minét dallama szállt széjjel a sűrű csendben. A fehércsillanatú kalamáris még mindig ott volt az asztalon, de nem mosolygott már. Komoran bámult az asztalon hagyott pergamenekre. A költő lehunyta szemét, és maga előtt látta a helikoni kertet. Milyen szomorú is a nagy park... A fák mögött megy le a nap és a hatalmas nyárfasor, mintha lobogó lánggal égne. Minden csupa bíbor; az ég, a kert, a kanyargó utak, az ösz- szehajló bokrok, a susogó nád, csak a nagy víz — a Balaton — ezüstös. A végtelen tükör ,hir- telenül rózsaszínűre változik, s a költő ott bolyong a partokon, de pillantása a kert bokrain időz, s akaratlanul bugy- gyan fel belőle a gondolat, aztán zengő sorokká alakulnak ki oero mondott szavai; »Hervad, már ligetünk, díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög ...« A megerősödő szélben, mint haldokló pillangó szállnak-hull- nak a sárga levelek, s a herva- dás megszomorító illata tölti be a tájat... A másik szobában újra megszólal a muzsikáló óra. A költő kinyitja szemét, s most már holdfényben látja a niklai mezőket, s a kertet. Milyen különös a kert... Valaki jár az alvó, hólepett virágágyak közt. Szótlan, csak ruhája suhog halkan. A hajában — fekete fonatok közé rejtve — apró csillagok, aztán a haja lehull, ráomlik a vál- laira majd széles hullámokban végig folyik a ruháján, a tájon, s a csillagok már az égen ragyognak, a nyíló ajtón pedig belibeg valaki, akit nem is láthat a költő és mégis szól hozzá imigyen: »Te vontad bé az ifjú húrjait Egy csendes busongás gyászos fátyolával: Te derítsd fel a férfi gondjait Magányos örömöd szép holdvilágával... Majd eszébe jutottak azok a szép márciusi napok, azok a boldog budai napok, amidőn Virág Benedeknél — a szent öregnél — járt. Valami elmondhatatlanul nagy és szomorú fájdalom nehezedik most rá, ahogy visszagondol ezekre az időkre... Az ebédlőben már ég a viasz- gyertya ott fekszik mellette a hófehér lúdtoll. A költő csak áll az ablaknál, mintha aludna és minden úgy hallgat körűié. Furcsa, nyugtalanító némaság ez. Most egyszerre mintha megzajdulna a tájék. Milyen messziről jő ez a zúgás, morajlás, milyen ismerős és mennyire kedves a hallgatójának. A szíve elszorul. Hirtelen forró láz lepi el és lehunyja a szemét. A nép árad az úton. Dani uraság áll a kiskapuban. A napfény arcába süt, az arca kipirul. Az apró bozótokkal szegett országúton egyre áramlik a nép, és a nagy fekete erdő egyszerre megvilágosodik a korareggel fényében... A költő ezt látja maga előtt, azokat, akikért elméjében megfogant "A magyarországi mezei szorgalom némely akadályai-«-ról vallott, és papírra rótt, örökre érvényes ezernyi sora. A költő most kinyitja szemét. Ellép az ablaktól. A jelenben időz. Odamegy a sarokban álló klavirhoz vagy csak csembalóhoz. Ujjai végigfutnak a megsárgult billentyűkön. A szoba megtelik cirpelő zengéssel. A falak, mintha kitágulnának s virágos rét, rajta fut- kározó gyerekek, a messzeségben a Ság "kékellös-*- süvege lát szik. Valahogyan nagyon tisztán és élesen emlékszik a költő, és minden hajlata a tájnak, a házak, a fák megjelennek emlékezetében. Az elkanyarodó országút mellett álló primitív bádogkrisztus homlokán a töviskoronát vadrózsából font koszorú fedi be. A távoli ma- jorépületek ablakain felcsillan VELÉS TOLL... a felhő mögül előtörekvő nap sugára. A fordulóhoz érnek, ahol a csúcsoskalapú kanász szokott az árokparton üldögélni. Most nem volt sehol. Már egészen kiderült az ég, amikor a hegyek — az ismerős hegyek és halmok kezdtek eltünedezni, elmaradozni. A Ság felé vezető utak. mintha össze-vissza ugrándoztak volna a visszatekintő szemek előtt. "Messze sötétedik már a Ság teteje. Ezentúl elrejti a Bakony erdeje; Szülőföldem, képedet: Megállók még egyszer s reád visszanézek. Te kékellő halmok! gyönyörű vidékek Az emlékezéstől könny gördül végig a majdnem hatvanesztendős férfi arcán... A pislogni kezdő gyertyaláng sejtelmes fénnyel árasztja el a szobát, az egyik ablak most, mintha feltárulna, s a beáramló hűvös levegő megmozgatja a kialudni készülő gyertya- sárga lángját, fátyolszerű fekete füstjét. A költő most az ablakhoz lép, és erősen maga elé mered, messziről elnyújtott vonítás hallatszik, aztán szűnni nem akaró, kétségbeesett sikoltozás. Valaki eltévedt a februári éjszakában, s a határban farkasok kóborolnak... Most kinyílt a másik szoba ajtaja, és egy főkötős, szomorú tekintetű asszonyfej hajol be rajta, s halkan megszólal: — Tekintetes úr, aludjék már! A sápadtfényű, tövigégett gyertya utolsót lobbant s a távozók nyomában nehéz csend támadt. Rettenetes némaság volt, csak az előbbi félelmetes sikoltások hangzanak még, de egyre elhalóbban, aztán végképp megszűnt. A költő az ágyhoz botorkált. Fel akarta emelni a takarót, mintha szemfedelet emelt volna meg. Az asszonyság köszönt néki és a költő gyengén elmosolyodott, utána a fal felé fordult. Egyedül maradt, s amikor az ajtó becsukódott, úgy érezte; rajta kívül még van valaki a szobában. Valaki, aki eddig is folyton vele volt és csak most válik láthatóvá. A láthatatlan és mégis meglévő valaki ott járt a falak közt, aztán ajtónyitás nélkül elment, meg újra visszatért, mintha hívná... A költő megmozdult. Fölemelte a kezét. Szólni akart. A láthatatlan valaki odalépett az ágyhoz, és kicsit szomorkásán, s a mánia iszonytató fényével szemében rámosoly- gott a költőre. A szeme telve volt könnyekkel. Fekete haja ráfolyt Berzsenyire, aki ias- san-lassan egészen eltűnt benne, a sűrűlő árnyak között a költő, mintha valakit megölelne, magához vonna, az a.ika megmozdul, halkan ezt súgja: — Melankólia!... Azt utcán sűrű. aprószemű hó szitált, és szűrét szorosan ma- gárayonva a strázsa elsétált Berzsenyiék ablaka alatt. A megerősödő februári szél viny- nyogva sírt fel az utcán. Benn a lakásban talán az (Folytatás a 6, oldalon.) A magyar nép megunván a négyesztendős, esztelen háborút és megunván azokat az állapotokat, melyeket a monarchia és az azt testestüi-lelkestül kiszolgáló uralkodó osztályok teremtettek, elsöpörte Tisza István kormányát, a frontok összeomlottak, s a tömegek forradalmi hangulata nyilvánvalóvá tette, hogy megnyílt Magyarországon a lehetőség egy új, egy másirányú fejlődésre, amely szakít a régi feudális berendezkedéssel. Októberben a fővárosban megalakult a Nemzeti Tanács, amelynek felhívása Szekszárdra is eljutott. A városi képviselőtestület elhatározta a helyi Nemzeti Tanács megalakítását, amire október 31-én került sor. A városi reakció, élén a nagypolgársággal megérezte, hogy' a forradalmi hullám nem fog lecsillapodni a Nemzeti Tanács megalakulásával, azzal, hogy a régi kizsákmányolást átkeresztelik, anélkül, hogy a tartalom, a lényeg jottányit is változnék. Éppen ezért azonnal megalakították a polgárőrséget, amelyre mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a parancsnoki hatalmat a hírhedt Havranek János csendőrszázados gyakorolta. Főispán — kormánybiztos lett később — dr. Mayer Gyula ügyvéd, a majdani nemzetőrség parancsnoka pedig az a Szabó János, akit néhány év múltán a hírhedt szekszárdi Népbank elnök vezérigazgatói székében találunk. De a forradalmi lendületet semmiféle mesterkedéssel nem lehetett megállítani. 1919-re már jelentősen megerősödött a forradalmi erők íömegbefolyá- sa. A vallásoktatás és az állami oktatás különválasztásáért a városházán tartott nagygyűlésen már egyhangúlag a szétválasztás mellett döntöttek. A nagy fordulat, amely Szek- szárd történelmének kétségtelenül egyik legdicsőségesebb napja, 1919 március 14-én kezdődött. Hatalmas tömeg, munkások, parasztok gyülekeztek a város különböző pontjain. A délelőtti órákban a megyeháza elé vonultak. Tíz órára már zsúfolásig megtelt a megyeháza udvara. A tömeg példamutató fegyelmezettséggel viselkedett, az izzó hangulat ellenére fegyelmezetten hallgatta a szónokokat. Küldöttséget menesztettek a főispán-kormánybiztoshoz, azzal a követeléssel, hogy hivatalát azonnal adja át. A megye vezetékét öttagú direktórium vette át ezen a napon. A hatalomátvétel a városházán is megtörtént, bár köze! sem olyan következetességgel, mint a megyénél. Noha a hatalomátvétel, az úi rendszer megteremtése nem volt elég következetes, hiányoztak a 1 apaszt a- ’atok, a reakciós erők mindenüt igyekeztek megvetni a iábukat — örök dicsőség azoknak, akik az országos ’hatalomátvételt, a proletárdiktatúra kikiáltását egy héttel megelőzték és végig kitartottak a pioletárdiktatúra eszméje mellett, még annak bukása után is. Szekszárd ezzel példát mutatott. Hosszú lenne felsorolni azokat az intézkedéseket, amelyeket a közélet demokratizálására, a dolgozók életszínvonalának emelésére, a kizsákmányolás eltörlésére, a lakosság kulturális színvonalának emelésére, a proletárhatalom Szekszárdon is hozott. ízelítőül csak néhányat: Megszervezték és biztosítottá< azt, hogy a fogyasztási cikkekből a dolgozó osztályok megfelelően részesüljenek, elejét vették a spekulációnak, a reakciós, nép- ellenes, hazaáruló elemek szükségtelenül nagy lakásaiba költöztették a város legelesettebbjeit, a különböző barlang- lakások lakóit, igaz bazafiságra nevelték a lakó súgót, megteremtették a közrendet, lehetővé tették a tanulást mindenki számára, biztosították a nők teljes egyenjogúságát, bevezették a nyolcórás munkanapot, ,'tb Solt intézkedés teljes megvalósítására természetesen nem kerülhetett sor, de ezek a tettek örökre hirdették: A proletariátus diktatúrája a legteljesebb demokrácia, a dolgozó nép szabadságának. jogainak legteljesebb biztosítéka. A munka elé hatalmas akadályok tornyosultuk. Az. ellenforradalmi erők igyekeztek a közrendet megbontani, rémhíreket keltettek, a városházán például a fasizmus idején polgár- mesterré lett Vendl István szabotálta a dolgozók érdekeit szolgáló ügyintézést. 1919 május elsején tartották meg Szekszárdon is első ízben a szabad május ünnepét. Korabeli fényképek tanúsága és szemtanúk emlékezése szerint a hangulat, a lelkesedés mindent elsöprő volt Június 24-én került sor arra az ellenforradalmi kísérletre, amely a város dolgozóinak, min denékelőtt az ifjúkommunistáknak hősies helytállásán meghiúsult). Az ellenforradalmárokat a fegyveres ifjúmunkások hosszas tűzharc után megfutamították. Ebben az időben járt Tolna megyében, mint az ellenforradalom leverésére küldött biztos, Krammer Sándor elvtárs is, akinek emlékét azóta őrzi a város, hiszen fáradhatatlan munkát fejtett ki a dolgozó nép érdekében. A külső és belső ellenség együttes támadásának eredményeként a Tanácsköztársaság válságos helyzetbe került. Hiába sorakoztak fel a proletárhaza védelmére a legkiválóbbak, köztük számosán szekszárdi munkások és parasztok is, a túlerővel szemben nem tudták megvédeni a munkáshatalmat. Au-i gusztus 1-én Szekszárdra is megérkezett a kormányzótanács sürgönye, amely bejelentette, hogy a kormány élére munkásáruló, jobboldali szociáldemokrata miniszterek kerültek. A hírre szervezkedni kezdtek a szekszárdi ellenforradalmárok is. Ezzel a városra zúdult a szennyes, fasiszta áradat. A direktórium tagjait letartóztatták. A hatalom a belső bitangok kezébe került. Rövidesen megérkezett Szegedről egy 16 tagú fehér banda. Gömbös János főhadnagy és Vértessy Károly főhadnagy vezetésével. Ök követték el az első gaztettet. Ott ahol ma a megyei tanács épülete áll és emléktábla hirdeti a kommunista mártírok dicsőségét, Soós Sándort, Aranyos Györgyöt, dr. Tánczos Vendelt, Kovács Sándort, Bertók Róbertét, Mautner Gyulát, Ocskó Lászlót és Deák Mihályt kivégezték. Egy héttel később zett be a második gy amikor a vasúti töltés Prantner Jánost, K Györgyöt, Bencze I Gróf Pált, Kecskét I Wachtel Károly Gábort, es Bertók Róbertnét minden törvényes ítélet nélkül kivégezték. A Cséby fivéreknek oly nagy volt a népszerűsége a szekszárdiak körében, hogy nem merték kivégezni őket, hanem később Szekszárdról elszállították és orvul meggyilkolták mindkettőjüket. Ezután következett a huszonötesztendős, szörnyűséges Hor- thy-korszak, a fasizmus nemzetellenes, sötét korszaka. Ma Szekszárd népe nemcsak külsőségekben, hanem még inkább lelke mélyén őrzi, megbecsüli a Tanácsköztársaság dicsőséges emlékét, 0)
