Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-09 / 239. szám
EGY POFON Nap ló A z este ráhúzta a világra fekete takaróját, hogy beborítsa vele a nappal viliózó fényeit, tarka árnyékait. Egyetlen ablakban van csak fény. Nem erős ez sem, nem hivalkodó: takarékos, semmivel sem több a szükségesnél. Elég a két öregnek. Világosság nélkül is megvolnának már így, vacsora után, de most valahogy nem dkaródzik a lefekvés. Az asszony szótlan tesz-vesz, az ember hallgatva pipát tölt. — Affene essen beléd... — dünnyög az öreg, mert nem akar szelein! a szutykos-jószág. — Szól kigyelmed? Nagy nehezen kibodorodík az első karika-füst: — Nem. Leül az asszony is. Nem is annyira a páriának, inkább csak saját magának mondja, hogy el ne sírja magát az édesanyák mélyről jövő, de köny- nyen buggyanó könnyével: — Hát máma sem írt... Ü se gyün, levél se nem gyün ... fin istenem, tán csak nem beteg? ... Szörcsög a pipa, de gyorsabban, mint máskor. Ennyi a válasz. Az anyai aggódás szárnyat borít — anyamadár a fiókára — a távollévő kedvesre: — Csak egészséges lenne ... Ha tudnám, hogy jól van ... Ha mán nem is gyühet a lelkem gyereke ... Lám, vége az egyetemnek is... Oszt mégse nem ír... Harangkondulás az öreg szava, de irgalmatlan visszhangot ver, sebet szakít, elevenbe vág: — Nem is köll, hogy írjon ... Nem köll a bötűje se. U se nem köll... A kapadohány füstje megkö- högteti az asszonyt — harminc év is kevés volt hozzá, hogy megszokja, de meg a tüdeje is elég gyengécske —, így aztán nem tudni, a köhögés-e vagy e gondolat-e az, amelyik mégis csak könnyet présel a szeméből: — Ne pogánykodjon kend ... Egyetlen gyereke és mégis ... — Csak vót... Halkan, nagyon halkan mintha kapu nyílnék. A gyerek anyja is inkább csak a szívével hallja, mint a fülével, de kivirágzik benne valami gyönyörű reménység. — Hallotta-e? Nyílott az ajtó...' S a kutya se ugat... Én istenem... — szorítja a kezét meglóduló szíve fölé —, én istenem .. . Az ember nem is válaszolhat. Halk koccanás az ajtón, utána ott áll előttük Anti. A gyerek. Az apját látja meg először, s boldog örömében csak szétcsapja a karját: — Édesapám .,. Az öreg nem mozdul. A szikla áll, de az édesanya repül. Bele abba a két kitárt, erős férfikarba, a kedves gyerek hatalmas mellére: — Olyan igen nehezen vártuk a gyüttödet... — töredezik elő a boldog felszabadultság a ka- roló-karú édesanyából. Az öreg mozdulatlan áll az asztal végénél. Elnéz valahova, mintha köze sem lenne az egész dologhoz. — Édesapám ...’ — bontakozik a gyerek az anyja öleléséből —, hát megjöttem ... — Látom — morran az öreg, de nem moccan. T ehervad a fiatalember boldog, nagy kedve. Az asztal sarkánál megáll Anti. Ránéz az apjára, s meglátja a fekete redők mögött még feketébb gondolatot: — Édesapám ... hát... hát nem is örül nekem? Visszhangot ver a szikla: — Nem. Ha éppen tudni akarod — nem ... — Antival szédületes forgásba lendül a régi szoba: — Nem? — S hogy el ne sírja magát, mint valami kisgyerek, keményre erőlteti a hangját: — Akár el is mehetek? Hangtalan rémület árnyéka az anyja szemén, az apja hangjában megfellebbezhetetlen ítélet. — El. — Én ebben a házban nem vendég vagyok, édesapám ... — próbálja Anti a békességet, ha az büszkeségének nehezére esik is. — Nem ... — ismeri el az öreg. — Nem. Még asse vagy ... — Én istenem, hát legyen kend észnél... — próbálkozik az asszony, de csattan az embere: — Csönd! Feláll. Szembemegy a fiának. Odacövekeli magát elébe, úgy néznek farkasszemet. Az öregből valósággal sisteregve tör elő a hang. mint a biztosító szelepen a gőz túlnyomása: — Takarodj!... Aztán még egyszer, de félelmes suttogással: — Aszontam, takarodjál... Anti megkövül. A tudata felfogja a szavak jelentését, de az akarata béna, valami szobormerevség kövesül meg benne. Bálványozta mindig az apját. A példaképe volt, valósággal a saját külön istene, és példátlan szeretettel ragaszkodott hozzá. És az apja erre képes? Miért? A szövetkezet? Mi baja van? — Nem érted? — bődül az öreg a lehajtott fejű gyerekre, s a következő pillanatban lendül a keze. Ajtót akar mutatni, kinyújtott kezébe akarja sűríteni keserves nagy indulatát, de a lendülő kezet már nem az akarat, de a fortyogó, zuhogó gonosz keserűség uralja. A hatalmas kéz irányt változtat, s a nyújtott tenyér csattanva csapódik a gyerek megsápadt arcán. — Kisfiam!.., — sikít fel az anyja, de nem mer odamenni. Anti arcán öt piros csík, öt ujj barázdája. Felemeli a fejét és megszólal olyan csendes hangon, mint egy halálos sebtől vérző, életet- csatát vesztett ember: — Isten áldja, édesapám ... A két öreg megmerevedik, s utána néznek a halkan csukódó ajtónak, s mikor a kiskapu zaja is bekattan hozzájuk, az ember se bírja tovább. Ráborul az asztalra és irdatlan, határtalan férfizokogással sírni kezd. ét kevésbeszédű ember cuppog a sárban. Az elnök meg az agronómus. Az elnök már erősen ötvenes, de az agronómus fiatal ember. Most jött az egyetemről és — hazajött. Haza. Az apja akkor kipofozta érte, de már három hónap eltelt és a szövetkezet, mint egy nagy család, édesfiaként fogadta be. Meg is szolgálta. — Ide hibridet vessünk... — gondolja az elnök hangosan. — Igaza van, András bátyám ... Mennyit gondolt? — Vagy százötvenet... — Lehetne kétszáz is. — Meglátjuk ... ötven kataszterit hagyni kéne. Ricinusnak. Az jól fizet... — Igaz... — s cuppognak tovább. Lassan a nagy tábla végéhez érnek, s ott már az egyéniek nadrágszíj-parcellái tar- kállanak. Anti már messziről meglátja az apját. Szánt. Tempósan, egyenletesen. Erősen húznak a lovak: távolról is látni, hogy az öreg nemcsak ka- pirgálja a földet, hanem forgatja alaposan. Az elnök elkapja Anti apia- néző tekintetét, s egy cigaretta- gyújtásnyi szünet után ő mondja ki a fiatalember gondolatát: — Kisparaszti mélyszántás. Első gazda vót mindig az apád, ha nem is a földje, de a munkája után.., Antinak jólesik az apját érő dicséret, de azért egy keserű felhő ráárnyékol erre a jó szóra is. Csak kurtán reagál: — Az. Szereti a földjét... Ballagnak a makadám felé. Elvégezték, amit akartak, már csak be kell rajzolni a térképbe. Az út ott vezet az öreg földje mellett. Anti kívánja is, nem is, hogy az apja érjen ki addigra a barázda végére, mire ők is odaérkeznek. Az elnök lassítja a lépést. Nem akar találkozni Anti apjával. Elismeri a munkáját, de nem állhatja — azóta. Anti megkedvetlenül. Az apja most dobja ki az ekét. Ha sietnének egy kicsit, még az útnál érnék. Nem, nem. Az elnök megáll: rágyújt. Piszmog azzal a rohadt gyújtóval. Leké- seti a találkozást, le az. — Mintha idenézne most az öreg — éledezik Anti, de az eke nekiszegül a tarlónak. Az elnök most már nyugodtan elindul. Háttal álló ember nem köszön, ha nem akar. Nyugodt- formán ballagdálnak, most érnek az új barázdához. — Legalább harminc centi — méri fel az elnök szeme, de nem szól. Ellenben megáll az eke, s megfordul az öreg. Szembe. Megbillenti a kalapját, de csak módján: — Aggyisten ... Hőköl az elnök, Anti gyökeredzik. — Neked is ... — ocsúdik a tsz vezetője. Anti csak az arca bíborával köszön vissza. Elfül- ne a hangja úgyis. Úgy kis csönd feszül közé- ■Li jük, aztán az eke mellől csöndes szó indul: — Osztán jó lesz-e? — Ha néked igen, nékünk is ... — kerüli az elnök az egyenes választ. Az úton vontató pöfög el, a zajától nem lehetne szót érteni, de a gondolatok garatja mindháromban tovább őröl. Megcsendesül a pufogás, megszólal az öreg is, az öreg Antal: — Rendes munkát akarok átadni, úgy gondoltam . ..-Tótágast áll az elnökben rögtön a gondolat. — Átadni? Kinek osztán? Nagy perchez érkezett az élet. Az öreg megérez belőle valamit, mert még a kalapot is fejebúb- jára löki, ami pedig máskülönben nem szokása. — Kinek? Nektek. Ha köll. Ha köllünk — igazítja ki magát hirtelen. Anti még mindig néma. Az élet nagy csodáit, a legemberibb, gyönyörű valóságot nem mindig éAjük el egyhamar. Az elnök észnél van. Csodálkozik ugyan, de megszokta a gyors határozat-tevést: — Még teher van a fődön, addig nem lehet... — Teher? Miféle teher vóna ezen? — ágál az öreg. Csöndes, de súlyos az elnök válasza: — Egy igaztalan pofon. Az Öreg Antal, meg a fia, Anti feje egyszerre hull a föld feló. Az emlékezés a legkeményebb nyakat is kétrét görbíti, ha úgy akarja. Néha azonban az emberség még az emléknél is erősebb ... — Jóvá teszem ... — kondul, mint a harangszó. rP egyed is... — ünnepélyeskedik az elnök, de igaz, tiszta szívvel: aztán, hogy feloldja a pillanat komor nagy- szerűségét, még hozzáteszi: — ... mert a tag nem lehet haragosa az agronómusnak, érted-e? — Értem, értem én ... — suttogja maga elé az öreg, s amint megindul az új barázdán a fia meg az elnök felé, azon a barázdált, viharvert férfiarcon két fényes gyöngyszem pördül- gördül végig, hogy egyesüljön a földdel, amely néha átok, de többször áldás — és mindig áldásos, ha emberszivek törvénye áldássá teszi. Jánossy Zoltán A saép vers Az élet néha váratlan helyzetek elé állít. Ezúttal például a hentesnél tolongok, mert marhahúst kell vennem, ezzel bízott meg házamnépe. Flamand festők képein látni ilyen idillt. A kampókról izmos húsok lógnak, némelyiken látszik a baromdoktor indiaószínű pecsétje is. A mészáros pirospozsgás. középkorú férfi, szinte gyönyörűséggel csapkod a bárd- dal, maid átnyúl a távolabbi kampókhoz s lekanyarít a feldarabolt állatok májából, tüdejéből. Előttem báránybőr kucsmás, idősebb bácsi nyújtogatja a nyakát, s aggodalmasan kémlel, hogy jut-e neki a marhamájból. Kezében újságpapírt lobogtat, nyilván ebbe csomagolja majd a májat, hogy össze ne maszatolja magát. A papirt egy képeslapunkból tépte ki. messziről is megismerem. S amikor jobban odasandítok, nagy meglepetésemre a nevemet olvasom a gyűrött papíron. Tekintélyes. tiszteletre méltó betűkkel írták oda a nevemet, alatta pedig a vers, amit egy szerencsés órában írtam, s egy kicsit büszke is vagyok rá. »Szép vers«, — ha szabad ezzel a gyanús öndícséret- tel élnem, mások is így nyilatkoztak róla, s az ember egyébként is könnyen hitelt ad az ilyen hízelgő véleménynek. Töredelmesen be kell vallanom, öntelt perceimben arra gondoltam, hogy érzékeny lelkek kivágjak majd a képeslapból a »szép verset«, s elteszik fiókjuk mélyére, hogy kedvenc tárgyaik között őrizzék meg. Most. amikor a kucsmás bácsi kezében látom ezt az újságlapot, amely nevemet és a verset lenne hivatva átadni az utódoknak. zavarban vagyok. Ilyen múlandó lenne minden, vagy egy »szép vers« is végül csak azzal szolgál embertársainknak, hogy állati belsőrészt csomagoljanak bele? De az is lehet, hogy a kucsmás bácsinak elkerülte ügyeimét a »szép vers«, talán ideje sem volt elolvasni, s ki tudja, lesz-e még rá alkalma? Jó lenne talán figyelmeztetni, óvatosan és gyengéden, hogy vannak magasztosabb és talán fontosabb dolgok is az életben, mint a marhamáj. Itt van például ez a vers, melyre talán szabad lesz a «szép« jelzőt alkalmaznunk, ha meg nem sértenénk. Azonban a bácsinak már mérik is a májat, kerek egy kilót, úgy látszik, jó étvágya van. Fizet, aztán a nagy darab májat beleilleszti az újságpapírba, mert féli, hogy összemaszatolja magát, amíg hazaviszi a csomagot. Az újságpapír visszakunkorodik. egy pillanatra még látom a »szép verset«, de a betűk már reménytelenül összefolynak a véres ma- szadék alatt. Csánvi László amja... A lány kissé kelletlenül nézegette a táviratot. »Anyánk súlyos beteg. Azonnal gyere, Jancsi.« — Szegény anya... — gondolta —, vajon mi történhetett? Hiszen múlt héten kaptam tőlük levelet, s abban még szó sem volt betegségről. A termésről írtak, meg az új tehénről, hogy milyen kiváló tejelő ... Igazán furcsa ez az egész ügy ... Anya nem is szokott beteg lenni. Bár az évek felette is elmúltak, de eddig nem panaszkodott semmire ... Igaz, néha kicsit fájt a lába, de hát a reuma nem nagy dolog, fiatalabb korban is kezdődhet és akár kilencven évig élni hagyja az embert ... — Szegény anya ... Azért valahogyan nagyon rosszkor jött ez az egész ... Az üzemben éppen most van a legtöbb munka. És kell is, hogy kitüntessem magam, mert szükségem van a prémiumra, hogy a szürke kosztümöt megvehes- sem ... Pista is kiváltotta a mozijegyet ma estére. Utána a parkba készültünk táncolni... Nagyot fog nézni, ha megmondom, hogy utaznom kell... De vajon kell-e egyáltalán utaznom? Nem ijedt-e meg Jancsi valami csekélységtől? ... Persze, Jancsi falun él, nem gondol arra, hogy egy városi dolgozó nem könnyen hagyhatja ott a munkahelyét... — Szegény anya ... igazán hihetetlen ... Talán nem is beteg, csak éppen ezzel a trükkel akarnak most hazacsalni... Persze, húsvétkor vártak, de nem mentem. Inkább Pistával rendeztem egy kis kiruccanást. Remek dolog felülni mögéje a motorra és száguldani ... Pista igazán helyes fiú, éppen ezért melegen kell tartanom ... És mára megvan a mozijegyünk ... — Szegény anya ... Talán jó lenne, ha feladnék egy sürgönyt és megkérdezném, hogy mi történt tulajdonképpen? Akkor nem kellene ilyen hőségben feleslegesen utaznom és pláne abba az utolsó porfészekbe .. . Mindenütt csak por és por... Jó, hogy városba ( kerültem, nem is bírnám ki otthon! A leveleik is untatnak, ha az állatokról és a termésről írnak. Még szerencse, hogy Jancsi érettségi után visszament... Igaz, ha apa nem halt volna meg, akkor most Jancsi is tovább tanulna ... — Szegény anya ... Hát igen, talán beszélek az elvtársakkal, hogy mit tanácsolnak. Bizonyára ők is azt fogják mondani, hogy táviratilag érdeklődjem. Hátha nincs komoly baj, vagy jobban lett azóta... Mikor is adta fel Jancsi ezt a sürgönyt? ... Reggel 8 óra 10-kor .. . Szóval elég hamar ideért. Most még átnézem á munkanaplót ... Nem szeretnék semmiről sem megfeledkezni! Eddig a pontosság és lelkiismeretesség mintaképénél? tartottak, nem lehet, hogy csalódjanak bennem! Pistának is csudára tetszik, hogy mindent fejben tartok, s mindent a kellő időben intézek el... — Szegény anya . .. Mégis csak legjobb lesz reggel elutazni, feltéve, ha szükséges .. . Akkor nincs ilyen pokoli hőség. Igazán sajnálnám Pistának tönkretenni az estéjét, mert bizonyára nagyon szívére venné, ha csak úgy itthagynám ... Nem, anya nem lehet komoly beteg, csak Jancsi fújja fel a dolgot... Talán Pistának nem is szólok róla, minek rontsam el a hangulatát? — Szegény anya. .. ő nem is tud igazán beteg lenni... Emlékszem, mikor egyszer kicsit elkapta az influenza, akkor sem volt képes ágyban maradni, egész nap tett-vett, dolgozott... Most is bizonyára főzi az ebédet és nem is sejti, hogy Jancsi táviratozott nekem ... Mikor este Pista hazakísérte a moziból, az asztalon ott feküdt d válasz. — Szegény anya ... — gondolta —, no lám, majdnem megfeledkeztem róla! Remek filmet adtak és Pista úgy udvarolt, mint még soha ... Azután persze bementünk a parkba, megkívántunk egy pohár sört... Szegény anya... bizohyára jól van már!... De milyen furcsa... egészen rövid a szöveg ... »Anyánk meghalt. Jancsi.« — Nem, ezt igazán nem értem ... Szegény anya ... Hát lehetséges ez? ... Pedig holnap haza akartam utazni... Igazán haza akartam utazni! Nem is tudom, miért nem várt meg szegény ... — Szegény anya ... És végre kitört belőle a sírás. Szabó Ibolya
