Tolna Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-02 / 233. szám
Az iskolareform vitáj a LEVENTETÄBOR A Duna-parti gyakorlótéren meg szorult levegő ránehezedett a tüdőkre, amikor Völgyesi főhadnagy átvette a parancsnokságot. Élesen csattanó hangja széttépte a csendet, mielőtt a század összenézhetett volna. — Oszolj! Fegyvert fogj! Rohantak a gúlákba rakott puskákért. — Visszakozz! ! ! Mozgást lássak! Csürhe banda, maguk akarnak vezényelni másokat?! Na, hadd lássam!... — Első század! Irány a futball- kapu balszárnya, teljes szerelvénnyel, vonalban sorakozó! A fiúk szétugrottak a föltekert pokrócokért, csajkákért, gyalogsági ásókért, s már feszültek is a főhadnagy mögött. Völgyesi megfordult és rövid- látóan pislogó szemeivel végignézte a sorokat. Sovány, beesett arca vészesen komoly volt. Lábszárához tapadó lovaglónadrágjában feltűnően görbének tetsző lábai idegesen rángatóztak. Odalépett a jobbszárnyhoz. — Takarás! Egyenes sorokat! Ne lógasd az orrod, mert feltámasztom! Kezét feltartotta és vezényelt: — Jobbra át! Irány körben a gyakorlótér, század, in-dulj! Elindultak. A szakaszparancsnokok szorosan a szakaszaik mögött meneteltek. Az oktatók a céllövölde elől szemlélték a holnap ifjúvezetőit. — Nótát! — vágott közéjük a főhadnagy hangja. Amikorra a torkok kiszáradtak, az ingek megizzadtak, a parancsnok is bemelegedett. — Előnyomulás! Irány a hajókikötő, zárt rendet megtartva, kúszásban in-dulj! Nem kúsztak húsz lépést, új vezényszó csattant: — Fel! Irány a pályakerület, futólé-pés! — Egy kettő, egy, lé-pést tarts! Egy, kettő, egy!... Háromszor futottak körbe. Valami rémlett neki, de nem akart nevetségessé válni. — A rajparancsnokod kérdezett! — ordított rá Trischberger kivörösödő képpel. A nyál is kifröcs- csent a szájából. S ő feltűnő mozdulattal törölte le a homlokáról. A rajparancsnoknak fejébe szállt a vér. Szinte megszédült, olyan hirtelen perdült meg. — Űúgy? Megszeged a parancsot?! Kihallgatásra rendellek! Most pedig: húsz feküdj! Állj ki a sorból! ! ! A fiú valamivel távolabb ballagott. Mellkasa hullámzott, arca égett a fölindulástól. A raj visz- szafojtott lélegzettel figyelte. — Feküdj! Lassú karnyújtás! Akkorra nyomod fel magad, mire háromig számolok! Egy! — mondta, aztán várt. Laci karjaira támaszkodva, lassan emelkedett. Figyelt a testtartására is. — Kettő! — hallotta a tagoltan ejtett szavakat. — Há ... A karjai közben kiegyenesedtek. — Vissza! Még nem mondtam ki a hármat! Hasra feküdt a földön. Kezdődött elölről. De vad gyűlölet lobbant benne, s az megkeményítette erejét. Amikor tizedszer emelkedett fel, szemmel láthatóan remegtek a karjai. Attól tartott, összerogyik. Tudta, hogy Trischberger ezt akarja. Leplezetlen irigység- séggel szemlélt minden — náia izmosabb — fiút. Mellette meg úgy nézett ki, mint egy meszelőrúd. Érezte, mégsem bírja tovább. Szeme elsötétült, haja töve kivize- sedett. Elhatározta, hogy fekve marad, amikor megszólalt a sziréna. Parancs volt rá, hogy ilyenkor a szabadtéri foglalkozásokat abba kell hagyni. Szombaton mindenki talpon volt, mire a napos megfújta az ébresztőt. A táborzárás izgalma kiverte az álmot a szemekből. A reggeli csukló után a homokban heverésztek a Duna-szigeten. MEDVE ZOLTÁN: (Folytatás az 5. oldalról.) — Repülő! — süvített a gyűlölt hang. — Fel! Repülőőő! Fel! Majd néhány másodperc múlva: — A lusták miatt békaügetés! Guggolás! In-dulj! Néhányan hátraestek. Felbomlottak a sorok. A hang úgy vágott közéjük, mint a villámcsapás: — Ne szimulálj, mert a hasadra taposok! Mindenki a szomszédjáért felelős! Lábdobaj, szerelvényzörgés. Néhányan próbáltak mászni, de a többiek ráléptek a kezükre. — Fel! Alig páran tudtak megmozdulni. Nem akartak kiegyenesedni a lábak, merevek maradtak a derekak. — Vissza! Fel! — csapott rájuk a főhadnagy nádpálca-hangja. — Tíz perc pihenő! ! ! A remegő lábak leomlottak alattuk, de a korbács újra csattant: — Fel! Szerelvényt lerakni! Csak utána pihenhettek. Beszélgetni nem volt kedvük. Kezük ösztönszerűen húzta ki a nadrágból a csuromvizes inget. A pihenő után rajonként sorakoztak. Vezetőik már ott álltak a gyakorlótér szélén. Erdős Laciékét Trischber- gernek hívták. Babérokért könyöklő, somogyi sváb legény volt. Valósággal viszolygott tőle mindenki. — Erdős, hol jár az eszed?! — dörrent most Lacira kaján pofával. Észrevette, hogy nem figyel. — Rosszul érzem magam — ugrott a fiú önvédelmi állásba ösztönösen. — Úgy? Te extra élethez vagy szokva és lázítod a többit? Nézd csak, miből lesz a cserebogár! Miről is beszéltem? — lépett közelebb. Laci földre nézve hallgatott. évet. Egyetlen négyese van csak, a többi mind jeles. Sugárzott az arca, amint lapozgatta az okmányt. Felesége a válla fölött nézte a gyöngy-írást. Óvatosan kivette férje kezéből a könyvecskét. — Te, apu, már akartam kérdezni tőled, miért írják neked még most is a származásodhoz, hogy munkás? Sándor meghökkent. — Miért? Hát mert munkás vagyok. — De hiszen főmérnök vagy. — Szivecském, tudod, hogy azelőtt ... — Jó, jó, de most már értelmiségi vagy te is. És a lányod ... Szóval igazán írhatnák már azt a lányod bizonyítványába, hogy értelmiségi családból származik. A főmérnök arcán csodálkozás borongott. Hirtelen felötlöttek a lapátos-évek. Heten voltak testvérek. Apja öntő volt a vasgyárban és úgy nevelte fiait, hogy derék, becsületes munkásember váljék belőlük. Abban az időben gondolni sem mert volna arra, hogy valamelyik gyerekét taníttassa. Miből is tellett volna? Sándor után még négy apróbb gyerek következett. Amikor kimaradt az elemi iskolából, már várta a szerszám. S csak évek múltával térhetett vissza a könyvekhez, amikor elkezdődött ez a mostani világ. És Judit? Juditnak sem volt gyerekszobája. Az apja ugyan kiskereskedő volt, de ők is öten voltak a családban. Amikor Sándorral megismerkedett, a szövőgyárban dolgozott. Szövőnő volt. Később kitanulta a gyors- és gépírást. így került be a szövőgyár irodájába. De, amióta megszületett a kislányuk, nem jár dolgozni. Sándor megköszörülte a torkát. Közöttük volt a főhadnagy is, akinek az oktatókkal folytatott beszélgetéséből Laci nagyon szeretett volna ellesni valamit. Talán elszólást, vagy bizalmas hangot, válaszképpen azokra a suttogásokra, amik köztük terjengtek. Mert azt nem lehetett eltitkolni, hogy az oroszok közel vannak. Leggyötrőbbek mégis a nyilasok feliratai voltak. Mostanában ugyan mintha csökkent volna a friss feliratok száma, de viszolyogtak a párszavas meszelésektől is, amelyek a házak oldalain, kerítéseken, Duna-hí- don hirdették: Reszkessetek! Szálas! jön! — Laci arról is hallott suttogni, hogy nemcsak a zsidókat szedik össze, hanem a pártolóikat is. Mennyit rettegett, mert érezte, hogy sajnálja őket. Ebéd után hadijáték, este díszfelvonulás és ünnepélyes tábortűz. Aztán Völgyesi — akinek ádámcsutkája egész nap idegesen járt föl-alá — sorakozót vezényeltetek. — Beszédet mond — súgták egymásnak és fáradtan néztek fakó arcába. Legszívesebben lefeküdtek volna. De a főhadnagy már a század előtt állt. A nehézkesen fogalmazott mondatok úgy bukfenceztek elő a szájából. — ... Háború van — recsegte. — Az ellenség a szülőföldünk közelében. Megvédése férfiakat kíván. Hiszem, hogy önök közt sok férfi van! Külön köszöntőm azokat, akik most, az. avatás napján, elválásunk pillanatában akarnak jelentkezni a legfiatalabb magyar fegyvernem, a Hunyadi páncélgránátos hadosztály kötelékébe! Ijesztő, mozdulatlan csend. A befejező szavakat nem is hallották. Kerülték egymás tekintetét is. Völgyesi összeszorította a száját, arcán gyenge pír égett. S valahonnan, nagyon messziről ágyúdörgést hozott a szél. A torkolat- tüzek fénye fel-felvillant az éjszakában. Pesti János 0 Mintha egy nagy gombóc szorult volna az ádámcsutkája alá, a légzését is visszatartotta. — Talán szégyelled, hogy munkás vagyok? — Dehogy — nyújtotta a szót az asszony, és megharapta a szá- jaszélét. — Csak, tudod, olyan furcsa... A férj beletúrt a hajába. Kifinomult kezein látszottak még a bütykök. Nem a logarléctől, nem a tustól lettek olyanok a kezei. — Kapcsold be, jó? — fordult háttal az asszony. Sándor összepattantotta a kapcsokat és nyomban utána olajat hintett a hajára. Ekkor érkezett meg a nagymama. Ha mentek valahová, őt hívták meg, hogy maradjon otthon a gyerekkel. — Alszik már — jegyezte meg Judit, amikor a mama kutatva hordozta végig a szobán pillantását. — Hadd aludja ki magát, nem lesz vele gondja. — Szépek vagytok, gyermekeim — dicsérte a fiatalokat a mama. — Igazán szépek. Mint a régi urak. Juditnak tetszett a dicséret. Meg a hasonlat is. Dicsekedve csi- vitelt. — Előkelő emberek közé megyünk ám! Ugye, Sándor?! Ott lesz a ... — Jó, jó, kislányom, csak menjetek. A mamának úszott az arca a boldog ragyogásban. S elérzéke- nyült, amikor búcsúzóul Judit arcul cuppantotta. Egymáshoz simulva ballagtak le a lépcsőn, és a léptek koppaná- sa elkísérte őket. Kint röpködött a hó, és időnként végigtáncolt az utcán a farsangi szél. Judit fázósan húzta össze magán a bundát. Hozzánk eljuttatott levelében Medve Zoltán a szülők és az iskola együttműködésének szükségességéről ír. Többek között ezeket: >>A baj akkor kezdődik, ha mást mond a tanító néni, tanító bácsi és megint mást a szülő. Kinek higgyen a gyermek? Ki mond igazat? A tanító nem hazudik. A szülő sem. Vagy mégis mind a kettő ámít? Súlyos, nagyon súlyos kérdések ezek a bontakozó gyermeki értelem számára.« A továbbiakban: »Gyermekeink a mi általunk épített új országban fognak élni, dolgozni, állandóan fejlődő társadalmunk hasznos tagjaivá kell válniuk. Egyszóval: itt kell megtalálniuk boldogságukat. S ezt a boldogulást úgy fogják megtalálni, ha beilleszkednek és hasznos tagjai lesznek a közösségnek, ha vállalják a rájuk háruló feladatokat, ha küzdenek a még boldogabb jövőért, ha hisznek a szocializmus győzelmében, vagyis ha magukévá teszik a szocializmus világnézetét. Körülöttünk az élet ezeket az új eszméket sugározza, mindenütt ezeket halljuk. Nem dughatjuk fejünket strucc módjára a homokba, a szülőknek be kell állniuk azok közé, akik a felnövekvő nemzedék jövőbeni boldogulásának hivatott vezetői. Nemcsak azért kell ezt megtenni, hogy egyénileg gyermekeink boldogulásának örüljünk, hanem — Jó volna egy taxi — pöttyin- tette el a kívánságát. — Igazán megengedhetjük magunknak. Sándor szó nélkül kanyarodott el a sarkon a taxiállomás felé. Beültek az autóba, és Judit duruzsolva bújt oda Sándorhoz. Úgy érezte, el tudna így utazni akár a világ végére is. Közben a bálterem már fényárban úszott. A csillárokból káprázatos fénykévék hulltak a parkettre. Amikor Sándorék megérkeztek, rájuk szegeződtek a szempárok. De csak egy pillanatig nézték őket. Gyűretlen arcú, elegáns férfi sietett eléjük. — örvendünk a szerencsének — hajolt meg előttük, és kezet csókolt Juditnak. Sándort karonra- gadta és egy másik terembe vezette őket. — Itt lesz a helyetek, barátocs- kám — mosolygott Sándorra és megvillantotta műfogait. Az asztal körül néhányan már ültek. Az elegáns férfi bemutatta őket. Doktor X., doktor Y., doktor Z ... Judit elemében volt. — Itt van Török Jóska és Si- mándi Feri is — újságolta a férfi. — Egy másik teremben foglaltak helyet. Majd informálom őket. Azzal ellibbent tőlük. Sándorék leültek. Közben innen is, onnan is odaköszöntek a főmérnöknek. Sándor fej bólintva viszonozta az üdvözléseket. így ültek már vagy egy órája. Néha belekapcsolódtak a társalgásba, de Judit egyre inkább azt kezdte érezni, hogy hűvösek, ki- fürkészhetetlenek asztaltársai. Mintha mindegyikük lenyelt volna egy-egy darab gőgöt. Sándor egy szemüveges, kopaszodó férfivel társalgott. Judit csak néha figyelt oda. — örülök, Sándor, hogy a kömért ez a tudományos igazságon alapuló nevelési elmélet, világnézet. A nevelők állandóan hathatós segítséget kérnek a szülőktől nevelési célkitűzéseik megvalósításában. Meg vannak győződve arról, hogy az anyagi segítségen túl fokozottabban valósul meg a nevelői munka erkölcsi támogatása* amely mindannyiunk közös érdeke. Kedves szülők! Fogjuk meg egymás kezét, s együtt dolgozzunk hazánk — ennek keretében gyermekeink — még boldogabb jövőjéért.« SZERELEM Az őszi szél már megoldta a fák ágain a sárguló ruhát, s a szürkületben hulló levelek muzsikáltak a fejünk felett, a Szigeten, ahol a nyári lárma pihenni tért a következő nyárra. Homály volt. Már a hegyek tetején fáradt sugárban elcsurgott a fény. Csak ketten tudtuk, hogy ez a parázs szivárvány-színű őszi hervadás az ébredésnek díszlete csupán. Talán kicsit még félszegen, sután, de kimondtuk szóval, hogy örök érzés az, ami minket összeköt. GALLAI KÁROLY MISZLAI GYÖRGY--------------------------1------------------------r ünkben látunk. Ismerem ám az édesanyádat is. Sokszor megfordult ő nálunk. Irmust ő dajkálta, Sándorkám, hidd el, azóta sem volt olyan bejárónőnk, mint a te anyád volt. Juditot megmarták a szavak. Miért kell ezt most itt elmondani? Mindenki hallja a beszélgetést. Sándor nyugodtnak látszott. Mosolyogva hallgatta a szemüveges fecsegését. — Megbocsátasz, Tiborkám — szólt egy perccel később. — Táncolnék egyet a feleségemmel. Judit alig várta ezt a pillanatot. Az előbb hívni akarta Sándort, csak nem akart illetlen lenni. Mentek. Az asztaltársaság ösz- szesúgott a hátuk mögött. Mustrálták a két jövevényt. Judit és Sándor érezte a pillantásukat, amely sütött, és elkísérte őket a táncteremig. A keringő szünetében talált rájuk Török Jóska és Simándi Feri. Judit még nem ismerte őket. Sándor legénykori cimborái voltak. Együtt jártak a dolgozók esti egyetemére, ök is, mint Sándor, a szerszám mellett szereztek diplomát. Juditot körülrajongták. — Milyen jó, hogy eljötíek — lelkendezett Simándi Feri. — De te, miért lógatod úgy az orrod, Sándorkám? Főmérnök elvtárs, mi történt a kenyerével? — viccelődött. Közben újra játszani kezdett a zenekar. — Meghívnánk benneteket hozzánk — indítványozta Török Jóska. — De úgy látom, Judit is táncolni szeretne. És még bizonyára nem találkoztatok itt mindenkivel. — Nem, nem — tiltakozott Judit. — Menjünk a maguk asztalához. Hiszen olyan szép ez az este, és mi még nem is ismerjük egymást. Horváth János Égi bujócska Bújócskázik a felhőkkel a Hold, s körültáncolják apró felhőlányok. Szőke hajukat megrázza a szél. fodros szoknyájuk, lobog, leng utánuk. Játszóterük a széles égmező. Csókot dobnak a messze csillagoknak. S fogócskáznak. A kedvük egyre nő, s lengő hajjal a végtelenbe futnak. A játékot megunta már a Hold, az égi tájon baktat imbolyogva, és ködbepólyált fátyolos szemének fényét a felhőlányok után dobja ... nétztl
