Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-28 / 203. szám
6 Egy régi seb begyógyul n Magyar Minerva, az első könyvkiadó kísérlet Magyarországon Csodálatos filmfelvevő és vetítőgép az emberi szem, nemcsak millió méterszámra veszi fel az élet képeit, de az emlékezet filmszalagra is rögzíti, majd időnként vissza is forgatja azokat. Mint ismeretlen kincsekkel elmerült régi hajók merülnek fel néha lelki szemeink előtt olyan élmények és epizódok is, melyeknek átélése során nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Az idő azonban patinás zománccal vonta be őket, vásznukat különös sejtések borongó hangulata lengi át. Az így fölbukkanó kép, mint egy álombéli vitorlás magával ragad bennünket, s könnyedén suhan velünk tova, lágyan szelve át az idő gyűrűző hullámait. Egyszer csak kiköt velünk hirtelen egy szigeten, hol minden olyan ismerős, hol már jártunk egyszer, s ott másokra is, magunkra ismerünk. Cgy ilyen nem is olyan régi ^ élményemet mesélem most el Néked kedves olvasó! Meleg nyári délután van. A szekszárdi állomás épületének árnyai kacé- ran játszanak a fénnyel. A váróterem, a büfé és a peron mozgással, beszéddel telik meg. Cigaretták és pipák füstje, tolató mozdonyok füstjével ölelkezik. — Gyöngyös veríték ül az emberek homlokára és gyöngyözik az üdítő világos sör fehér habja is. Csilingelő gyermek-kacajok üdítik VÁRLAK... Jöjj! Idevárlak a kis falumba: ho' tücsökzenével altatlak el és a szentjánosbogárkák fényét, a sötétbarna hajadba tűzöm, s mire jön a rigófüttyös-reggel, harmatvízzel fürösztöm meg arcod, s rádlocsolom a mezők illatát. TAMÁS MENYHÉRT föl a monoton zajba kábult fület. A tömegből fel-felvillanó csinos lányarcok vonzzák mágnesként magukhoz a kíváncsi szemet. A várakozás mégis fárasztó. Lassan körülnézek, helyet keresve magamnak. No végre! — A közeli pádról testes asszonyság kel fel, bő helyet kínálva egy nagyon csinos szőke lány és egy még szőkébb fiatalember között. Elégedett mosollyal ülök közéjük. — Kedvesen, könnyedén indul meg a társalgás a lánnyal: az óránkat hasonlítjuk össze. Az enyém siet, az övé késik. Mindegyikünk a magáéban bízik. Gondolok egyet, s döntőbíróul a fiút kérem föl. Most mór Tőle kérdem meg az időt. »Ich verstehe nicht« feleleli karjait széttárva, — a hang bánatos és arca is hirtelen elkomorodik. A lány unszolására beszélni kezdek a fiúval az ő nyelvén és közvetítek közte és a lány között, aki nem tud németül. Szerepem hasonló a párkákéhoz, kik az emberek sorsát szövik, fonják — a mitológiában. Érdekes sors bontakozik ki a fiú beszéde nyomán előttünk. Valahogy úgy, mintha egy gombolyag pamut kibomlik, s elgurul, maga mögött hagyva szálainak szeszélyesen kanyargó útjait, melyek végül is hozzá vezetnek. ans — magyarul János lenne a neve — magyar szülők gyermeke. Szülei 22 évvel ezelőtt vándoroltak ki a hárommillió koldus hazájából. Mivel messzebbre nem tellett, Németországban kötöttek ki. 0 akkor kétéves volt csupán, ott nőtt fel, és így lett anyanyelve a német. Most lakatos egy gépgyárban. Jól szabott ruhája, válláról lógó kitűnő fényképezőgépe, divatos napszemüvege és pergő német beszéde csak egy ifjú turistát mutat, de mint később kiderül, jóval több ő számunkra. Közben megérkezik a jegypénztártól unokabátyja is, aki Magyarországon élő édesapja testvérének a fia. Elit (Részlet a szerző »Előjáték a reformkorhoz« című nagyobb tanulmányából.) Péteri Takács József 1790-ben, huszonkét éves korában került a Festetics családhoz. A fiatal nevelő keszthelyi származású volt, ekkor már végzett teológus, több nyelvet beszélt s rövid idő alatt annyira megnyerte a család megbecsülését, hogy 1793-ban ő kísérte Bécsbe neveltjét, az ifjú László grófot. Életrajzírója, Takács Sándor azt is feljegyzi, hogy Bécsben számos mágnás-családdal ismerkedett meg s bemutatták az uralkodóház több tagjának is. A bécsi utazásnak döntő jelentősége volt a fiatal és fogé- konv Takácsra, aki mór korábban is tele volt irodalmi becsvággyal: itt ismerkedett meg Görög Demeterrel és Kerekes Sámuellal, a Magyar Hírmondó két szerkesztőjével, Kulcsár Istvánnal, Mikes első kiadójával, Batsányival és Kisfaludy Sándorral, akinek szerelmi ügyeiben a titkári tisztet is betöltötte bécsi időzése során. Takácsot nyilván Görög és Kerekes példája buzdította, akik 1795-ben a Magyar Hírmondó költségén adták ki a később oly híressé vált debreceni grammatikát, s Festeticset sikerült rábeszélnie egy nagyobb irodalmi vállalkozás istápolására. így született meg a Magyar Minerva eszméje, melynek megvalósításához a gróf ezer forint évi támogatást ígért s Takács azonnal ki is dolgozta »A magyarországi írók mun káinak könnyebb kiadását tár- gyazó gondolatok« című tervezetét. Akkori viszonyaink között szinte hihetetlennek tűnik ez a vállalkozás, mely az egész magyar irodalmat akarta egybefogni s az első lépést jelentette egy irodalmi szövetkezéshez. Takácsnak az volt a terve, hogy összeállítja az élő írók névsorát, egybegyűjti az évenként beérkező kéziratokat, hogy egy állandó bíráló bizottság elé terjessze. A kiadott könyve* után természetesen honorárium jár s Takács figyelme még arra is kiterjedt, hogy egy-egy kiadványból hány tiszteletpéldányt kapjon a szerző. A bíráló bizottság másik fontos feladata lett volna, hogy egységes helyesírást állapítson meg s ennek elfogadására kényszerítse a szerzőket. Festetics csak azt kötötte ki magának, hogy a kiadásra elfogadott munkák megjelenésének sorrendjét ő állapíthassa meg. Országos vállalkozásnak indult a Magyar Minerva s az első felszólító levelek az ország legtávolabbi részén lakó írókat is megtalálták, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Kultsár István, Dugonics András, Molnár Borbála, Aranka György, Veszprémi István neve szerepel azok között, akiktől Takács közvetlenül kért kéziratot. A válaszon ő is meglepődhetett, 102 ajánlat érkezett! Dugonics nem jelentkezett, neki állandó kiadója volt, a jól fizető Länderer, Gvadányi pedig maga helyett Molnár Borbála yerseit ajánlotta kiadásra. Válaszolt Révai is, aki a Bécsi Kódex sajtó alá rendelésére vállalkozott volna, a tudós Veszprémi István, a Debrecenben élő veszprémi származású orvos pedig Földi János természethistó- riája kiadását javasolta Takácsnak. Takács, hűségesen költői eszményéhez, elsősorban Ányos verseit akarta kiadni, de ott szerepel programjában Teleki Domokos »De administratione legali Comitatum« című deák munkája és Molnár Borbála verseskönyve is. Festetics némi hajlandóságot mutatott Földi könyvének kiadósára is, mert ebben a« időben a Georgikon sorsa és bővítése érdekelte. s az ő megbízásiból szólította fel Takács Nagy Sámuelt, hogy fordítsa le Hufeland könyvét, a »Guter Rath an Mütter«-t. Földi levelezett is Takáccsal ter- mészethistóriája kiadásáról, sőt az ajánlással kapcsolatban már tanácsot is kért, de végül az «gészböl nem lett semmi, „ A kiadói tervezet később teljesen felborult, de »Ányos Pál Munkájival« az első kötet 1798- ban még a program szerint jelent meg. Mindképp szerencsés választás volt; az 1784-ben meghalt Ányos magasan kiemelkedett a korabeli költészetből s két szempontból is bizonyos lokális színt tudott adni az egész vállalkozásnak. Ányost számos szál fűzte a Balaton környékéhez: Veszprémben és Pápán tanult s élete utolsó éveit Veszprémben élte le s itt is temették el. Verseinek sajtó alá rendezője pedig tapolcai származású, akkor már emigráns költő, Batsányi János, aki nemcsak Ányos életrajzát írta meg a könyv elé, hanem irodalmi programot is adott benne, amelyben nem kímélte »Nyelvünk alkalmatlan pallérozolt« sem. Péteri Takács József a jó ügyhöz méltó buzgalommal szervez és irányít, közben pedig, épp a Minerva fénykorában, szinte mellékesen s csak megtűrt vendégként egy alacsony, sovány fiatalember kopogtat be Festeticshez, akit Csokonai Vitéz Mihálynak hívnak. Csokonainak nem volt szerencséje az állhatatlan Festeticsnél, aki közben bele is únt a Minerva támogatásába. Virág verseire még adott pénzt, a költő ezért a »Minerva példás gyámolának« titulálta, de ezzel a segítség meg is szűnt. Pontosan nem tudjuk miért, Festetics magára hagyta az alig megindult vállalkozást s a jóhiszemű Takács mindenképp igye kezett kiutat találni szorult helyzetéből. Nemcsak az elért eredményt látta, hanem azt a lehetőséget is fájlalta, amit a vállalkozás magában rejtett, s ezért szerette volna mindenképp fenntartani a Minervát. Érthető, hogy elsősorban Görög Demeterhez fordult, aki talán a Minerva ötletét is sugallta s akinek ebben az időben már jelentős befolyása volt Bécsben. Görög késznek mutatkozott arra, hogy Takáccsal közösen saját vállalkozásukban folytassák a könyvkiadást, de a következő kötet mégis csak kilenc év múltán, 1808-ban jelenhetett meg s a tudós Pápay Sámuel munkája, »A Magyar Literatura esmérete« az első magyar irodalomtörténet. Ez már a nyelvújítás időszaka, egy évvel előbb adta ki Veszprém vármegye Pápay nyelvvédő könyvét, az Észrevételeket, s így természetes, ha ez a könyve is elsősorban a nyelvvel, eredetével, származásával, a hangejtéssel, a szavak formálásával, hajlításával, tehát nyelvészeti szakkérdésekkel foglalkozik. Csak a testes kötet második és kisebb része ismerteti a »Magyar Literaturának régi s mostani állapotát«, de itt is »a Magyar Nemzeti nyelvnek és írástudásnak« történetéből indul ki, mert »Nemzetünk eleitül fogva ment a maga saját nyelvén a polgári tsinosodásban, tudományok s mesterségek esmeretében«. Didaktikai célja nyíltan a lelkesítés, a hazaszeretet erősítése s végeredményben Pápay is a befelé forduló, önmagát biztató magyarságot képviseli. — Ka- zinczyval való barátsága ellenére is —, amelynek leghangosabb és leghatásosabb képviselője Horvát István. »Háladatosságot érdemel a Hazától Takáts Józsefnek azon buzgó hazafisága, hogy Magyar Minerva név alatt 1798-diktul fogva a magyar írók munkáinak ki- botsátásában egész szívvel lélekkel szorgalmatoskodik, s annak köszöni jelenvaló munka is, hogy a Magyar Minervának oltalma alatt megjelenhetett« — írja Pápay Sámuel könyve végén, a szép vállalkozás azonban ismét négy esztendeig szünetelt s csak 1812- ben jelenhetett meg Ruszék József könyve, »A filozófiának elöljáró értekezései«. Ez volt a Minerva hattyúdala, s bár Takács még több könyvet adott ki, köztük Himfy szerelmeit is, a Minervát, az első magyar könyvkiadói vállalkozást nem tudta többé életre kelteni.- CSÁNYI LÁSZLÓ (Folytatás az 5. oldalról.) Meghalt a harangok apja... — Meghalt a harangok apja... Bicó András. Nem szereti Mindszenthyt. Évekig várt a színtelen, hideg kőhomlokra. Évekig várta, amíg szemére húzódik az éjszaka, és nem hallatszik a sóhaj. Az isten az égben van. Mindszenthy a földön. Félórája beszélt a rádióban. Hallotta. Nem értette, csak érezte. Finom ösztönnel. Mert neki még az állatokénál is finomabb ösztöne van. Csak le kell hunynia a szemét, csak ki kell ülnie a csendes verandára, csak ki kell húzni ezt az öreg testet a világból, és mindent meg- érez. A hercegprímás beszédét is megérezte. De nem lehet így élni! Meghal az, aki nem szeret. Megöli a közöny. Nem lehet így élni! Megöregszik. Súlyosan, halálosan; ha nem szeret. Semmit nem tud magának megmagyarázni. Csak a nagy jelzőtüzek égnek a hatvannyolc év oldalában. Belenyalnak a súlyos, szeretetlen öregségbe, aztán rájuksüt a hajnal, és minden eltűnik, mint a lidérc. — Utánuk nyúl, és nem égeti meg a kezét. Sós kiveszi zsebéből a cigarettásdobozt. Békülékenyen az öreg felé nyújtja. Bicó András látja a mozdulatot, de úgy tesz, mintha észre se vette volna. Sós visszadugja a dobozt. — Andris bátyám, miből gondolja, hogy a prímás úr nem jól mondta? Az öreg alatt megreccsen a sámli. Feláll. Szétvetett lábai előtt a szakajtó. Olyan, mint egy A hála szomorú, tengeri isten, aki a legnagyobb hullám taraján áll, s csak egy pillanat, csak egy mozdulat, és az örök hullámsír- ba veti magát. — Miben mondta rosszul? Megmondom öcsém. Az egészet rosszul mondta... mert én is hallgattam. Nekünk is marad belőle. Egyénieknek... Érzem. Nekem ösztönöm van fiam! — Olyan biztos ez, minthogy itt állok... Ma a termelőszövetkezet. De holnap meg én, meg te! Meg a többi!... Én azt a nyolc hold földet, amit negyvenötben . adtak, azt én senkinek nem adom! Még az atyaúristennek se! Érted?! Sós enyhíteni akarja az öreget. — Félreértette... Bicó gyors mozdulattal Sós elé áll. — Én?... Lehet ezt félreérteni?... Idefigyelj! Én szeretem az istent, nekem az a minden, hogy este imádkozni szoktam, meg a bibliát nézem, meg harangozok, meg minisztrálok. Érted? De ez a lélek fiam, a túlvilág... A nyolc holdat a kommunisták adták. A papokéból. Ha itt visszamegy a föld, az én nyolc holdam is megy. Az öreg nekilódul a konyhában. Kiszakítja a falba süllyesztett szekrényke ajtaját. A polcról lecsúszik egy bögre. Hangos csattanással a kőre zuhan, de az öreg nem bánja. Lábával félresöpri a cserepeket. Az edények mögül gondosan összehajtott papírt húz elő. — Hátralép, a lámpa fényéhez tartja. Beleolvas, és elégedetten hümmög. — Ez az... — A szekrényke ajtaját bevágja. Sós orra alá tolja az írást. mondja, hogy tavaly ő volt látogatóban náluk a demokratikus Németországban és most unokaöccse jött cserelátogatásra hozzájuk. — Most megint Hans veszi át a szót, hévvel meséli magyar- országi élményeit. Látta Budapestet, a Duna királynőjét, a magyar tengert, a Balatont, élvezte a magyar ételek csodálatos ízét, szomjasan itta az ércesen csengő magyar nyelv különös dallamát, és csodálta a magyar lányok szépségét, báját, üdeségét és mosolyát — ezt a kislányt is itt mellettünk. A lány is közlékeny lesz, megtudjuk tőle, hogy 18 éves, tolnai, szüleinél lakik és az ottani gyárban dolgozik. Büszkén meséli, hogy keresetéből még kelengyére is telik, és most is vásárolni volt itt, Szek- szárdon. Miközben fordítom szavait, a fiú vidáman bólogat és ígéri, ha marad ideje, Tolnára is okvetlenül ellátogat. Az idő azonban, ha kelleme- ” sen telik — gyorsan halad — úgy látom percek vannak már csak hátra a vonat indulásáig. — Búcsúzáskor közvetítésemmel bemutatkoznak, címüket és nevüket felírják egymásnak, hogy ismeretségüket levelezés útján folytathassák. Mindig emlékezetesek maradnak számomra Hans búcsúszavai. »Most, hogy szülőhazámat viszontláttam, begyógyult bennem a régi seb, mely mindig fájt, ha ismeretlen szülővárosomra gondoltam. Úgy érzem, hogy mind a két ország az én hazám. Ha nem is közös a nyelvünk, mégis megértjük egymást, mert közösek céljaink, itt is, ott is megvetettük az alapját a szebb, boldogabb életnek, melyért annyi áldozatot hoztunk, és amit meg fogunk védeni az emberiség ellenségétől, így a háború rémétől is. Népeink testvérként élnek, dolgoznak és küzdenek együtt, míg az igazság, szabadság és a béke ügye diadalmaskodik a földön.« dr. Tímár István — Itt van! Nézd! Enyém a föld! Látod? Itt az írás... Sós megrémül az öreg szemében lobogó villámoktól. — Ki akarja magától elvenni a földet? Az öreg öklével belehasít a levegőbe. — Ne beszélj! Tudom én! — — Érzem! Csend. A szomorúság egyik szeméből a másikba ér. Gondosan összehajtogatja a papírlapot. Kigombolja mellén az inget. Aládugja. Egy pillanatig borzong mellén a bőr. Visszaül a sámlira. — Ha valakinek még nem csapták szét a fejét, akkor csak merészkedjen a földemre. — Akárki legyen az! Sós feláll, elindul az ajtó felé. Kezében a kilincs, amikor visszafordul. — És a termelőszövetkezet?.., — kérdi. Az öreg hallgat. Vár. Nehéz kimondani, mert más az, amikor gondol valamit az ember, és más az, amikor kimondja. Súlyosabb, átkosabb, esküdtebb. — Ki tudja, hogy kinek van igaza? — morogja Bicó kedvetlenül. — Én nem szólok... — Hallgatok fiam. Nem vagyok gyáva, de a földet ezektől kaptam... Hogyan imádkoznék én ezután őszintén az istenhez, ha most leköpném őket?... Sós gúnyos nyugalommal Visszaszól az ajtóból. — Hála? Az öreg oda se néz, csak bólint. öregesen és vékony arcán csen desen folyik a nyugalom. — Az fiam... THIERY ÁRPÁJJ
