Tolna Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-28 / 203. szám
«?* r IRODALOH OHűv&ibet NÉPMŰVELÉS * A hála Félórája Mindszenthy hercegprímás beszélt a rádióban. Az emberek dermedtem horpadt lélekkel ülnek a lapos, őszi szobákban. Belehajolnak a rádiókészülékek mély orgonazengésébe, és hallgatnak. Kinn a iákon az ágak hátára fekszik az eső, a kocsma és a templom fényei sápadtan, bor- zongva összeimbolyognak. November harmadika. Ezerkilencszázötvenhat. Este. ' Sós nyújtózkodik. Kikapcsolja a rádiót. Megy. Nem tudja hová és miért, de megy, mert ha nem, akkor örökre ittragad a karcsúlábú széken, a bútorok sötét foltjai között. Megy. És szinte beesik Bicó Andráshoz. Az öreg a konyhában üldögél. Alatta a sámli, előtte a szakajtó. Kemény kukoricagyöngyöket morzsol. Az ajtónyitásra csak felüti a fejét. Petróleumlámpa ég. A kre- denc előtt dagasztásra vár a kenyértészta. Szájbaragad a kovász szaga. Az öreg morzsol. A sárga gyöngyök átugranak a kezetekén. Egykedvűen nézi. Sós a hosszúlábú asztal mellől maga alá húzza az egyik széket és az öreg közelében „leül. f — Hallotta Andris bátyám? \ Az öreg fel se néz. A szomorúság egyik szeméből a másikba ér. Múlt pénteken lefogta az öklöt, amely Csabaira akart sújtani. Most szerdán, a közgyűlésen felállt, halkan köszörülte a torkát. O még most emlékszik, hogy a terembe lógott a nyálkás este, és úgy érezte, hogy az eiőző pillanatban harapták át a torkát. Köszörülnie kellett, és alig szorult ki belőle, hogy a szövetkezetei fel kell oszlatni, mert istennek nem tetsző intézmény ez. Azóta csak ül. Morzsol, hüm- mög. Nagy, sárga kukoricatáblákat lát a konyhaajtón, és három napja nem jár harangozni. Három nap óta nem jár templomba. A mezőre se. A kettő egy. Ha nem megy a mezőre, akkor a templomba se, ha a templomba nem, akkor a mezőre se. A szomorúság egyik szeméből a másikba ér. Hallgatja a másik lélegzetét. Sűrű és nehéz. Becsukja a szemét, hogy jobban érezze. — Nem hallotta Andris bátyám? — figyeli a másik hangját. Az öreg sárga, kukorica szemekkel nézi Sós Andrást. , — Mit? — A hercegprímás félórája beszélt a rádióban... Szózatot mondott... Az öreg vár. Abbahagyja a mcrzsolást, lecsügged a keze. — Kicsoda beszélt a rádióban? — Mindszenthy... Az öreg a fehér, kopasz falat nézi. Most nem érez semmit, mintha meghalt volna. Csak ül, és hallja a sűrű. nehéz lélegzetet. Néha előredől, visszahajlik. — öregesen, hintázva, mintha az egész ember bólogatna. Nem érti mi van. Szomorú az öregség. Tegnap még nem érezte, estik a tükör homályosult el a szemében. — Mindszenthy beszélt? — kérdi csendesen, és felemeli a félig morzsolt kukoricacsövet. Forgatja, méregeti. Ereje nincs, hogy megmozduljon, hogy felkeljen, csak a lusta, agyonütő szomorúságot érzi. Sós közelebb hajol. — Tudja mit mondott? A gyér, sárga fényben összeér a két férfi árnyéka. Az öreg a fejét rántja. — Vissza fogják adni a magántulajdont!... Érti? Tisztára ezt értettem belőle, de ezt is akarta mondani, csak kenettel- jesen, ahogy papemberhez illik... A földeket, meg a többi mindent! — Hm... — morog az öreg és félrenéz Tekintetét a szakajtóba ejti. — Mégis megszüntetjük a szövetkezetét... — buktatja hangját bátortalanul Sós a csendbe. Bl :ó András a másik ranc- talan, várakozó arcát nézi. — Mást nem? Sós meghökkenve bámulja az öreget. — Nem elég ez? Bicó nem válaszol. Egykedvűen morzsol. Sós nem érti az öreget. Megütközve nézi a ritmikusan mozgó csontos, barna ujjakaí, megnyúlt, hosszú arcát, melyre lomhán rásimít a faira akasztott petróleumlámpa halvány tekintete, és az öreg szemében az apró, vörös tüzeket. Sós nem érti. Valaki megbánthatta az öreget. Elhúzódik tőle, és megütközve nézi kuszáit, vöröses bajuszát, az orra mellé gyúródó ráncokat, a keskeny, beharapott szájat. — Hát ez éppen elég öcsém... — bámul Bicó András a csendbe... Sós nem válaszol. Csalódva hallgatja az öreget. — Még marad is belőle. — Mi? Hogyan érti? — Úgyhogy nekünk is jut belőle. Magunkvalónak, vagy ahogy mostanában mondják, egyénieknek. Sós megemelkedik a széken. — Miről beszél? — Amiről te. Hogy Mindszenthy a magántulajdont emlegette... Hogy te úgy érted: vissza kell adni... Az öreg ledobja a kukorica- csutkát. Szomorúan gomolyog belőle a hang. — Mit gondolsz? Csak a termelőszövetkezetre lehet ezt érteni? — Hát mire? Az öreg nézi egy ideig a másikat, aztán mélyen sóhajt. — Szóval ezt mondta... — motyogja halkan, alig érezhető borzongással. — Ezt. Mi mást mondhatott volna? Az öreg egyik szeméből a másikba ér a szomorúság, Széthullik benne a gondolat. Nem tudja megfogni egyiket se. Egy csipetnyit se. Síkosak, alattomosak, ádázán röhögnek az agyában. Minden röhög benne. Minden őt röhögi. A fehérkesztyűs pap. A templomi harang súlyos ércnyelve. Az asszony, sajtárral a tehén alatt. Ez a csupasz, agártekin- tetű ember itt a széken. Minden nevet. Gúnyosan. Csabai. A rádió. A hercegprímás. Az ősz. Ezerkilencszázötvenhat november harmadika. A nyolc hold föld. Ennek is nyolc holdja van. Ott hordja a szíve alatt mind a nyolcat, mint a lány, akit anyává csókoltak. Csak érzi, de nem hallja a hangját. — Igaz is. Mi mást mondhatott volna? — Szétfeszíti Sós agyát az öreg. Nem fér bele. Szemébe a hintázó termet, agyába a halkan pergetett szó. — Az is lehet, hogy Mindszenthy nem jól mondta — bólogat Bicó András. — Nem jól mondta? — Alighanem rosszul mondta — rágja az öreg a szája szilét. Felkapja a fejét. Belehunyorít a lámpába. Ott a szomorúság a szemében. Egyikben is — másikban is. Mert ő is hallgatta a rádiót. A rádióban Mindszenthyt. Nem szereti Csabait. A tavasszal megkérdezte tőle, hogy mindenható-e az isten. Bicó teleszívta a tüdejét levegővel, aztán kiengedte. A papra gondolt, a vasárnapi miniszt- ráiásokra, a hajnali imákra, a gyerektelen asszonyra és csendesen, némán bólintott. Erősebb, megrázóbb volt ez a szónál. Ez a dermedt bólintás. Csabai nevetett. Széles szájjal, magabiztosan, gúnyosan. — Akkor mondd meg nekem, hogy tud-e olyan követ teremteni, amit fel se tud emelni? — Mert ha tud. akkor nem mindenható. Miért nem tudja felemelni?... Ugye? Ha meg nem tud olyan követ teremteni, akkor... hogyan lehetne mindenható... Szó nélkül otthagyta Csabait, Azóta elkerülte, átnézett rajta. A múlt pénteken mozdult meg először. Amikor az ököl és az elnök közé állt. Nem szereti az asszonyt. Csak él mellette élettelenül. Miatta érzi ezt a nagy öregséget. Mert nagyobb az öregség, súlyosabb, ha nincs gyerek. Utálatos öregség, átkozott, nyomorult öregség. Nincs gyerek, csak a harangok vannak. Pisti meg a Juliska. Hajnalonként, esténként halkan becézi őket. Húzza a kötelet, és a harangok válaszolnak. így fektetik majd a koporsóba. Az asszonyt nem szereti, csak a szürke haranggyerekeket. És utoljára mostohaapa kezétől siratják majd. Kullog majd utána a hangjuk, aztán kullog a pusztába. Az égre. — Meghalt a harangok apja... — (Folytatás a 6. oíwjaton.» r()aiárnapi je g y zet Közeledvén szeptember elseje, negyven fokosra emelkedett az iskolai láz. Az üzletek, elsősorban azok, ahol iskolai szereket árusítanak, tömve szülőkkel, gyerekekkel. Meg hát az ősz is itt van, melegruha-gondokkal és persze a gyereket sem lehet akármilyen öltözékben elengedni az iskolába. Az iskolai láz vásárlási lázzal párosul, csak győzzék türelemmel az eladók, a boltosok. Mert igénvek aztán vannak. S ha hihetetlennek hangzik is. a fő gond nem az, hogy kevés az olcsóbb holmi, hanem sokkal inkább az. hogy kevés a drága. Legalábbis az igényekhez mérten kevés. Egy mama, kézenfogva két kislányát, a ruhásboltba igyekszik. De ismerősébe botlik a kirakat előtt, s én így lehettem akaratlan tanúja beszélgetésüknek. A beszélgetés — mint az már lenni szokott, elnézést érte, Hölgyeim —, bizony elég hosszúra nyúlt. Minden részletére már annak sem emlékszem, amit akaratlanul kihallgattam a kirakatnézegetés közben, hát még mennyi mindent mondhattak el, mielőtt odaértem volna, s miután már eltávoztam. Amit én hallottam, annak a lényege a következő pár mondatban foglalható össze: Az egyik asszony: — Bizony gond az ilyesmi. Pláne ahol már nem egy gyerek van, hanem kettő. A másik asszony: — Gond bizony. Nekem is már kettőről kell gondoskodnom. Kettő nyúzza a ruhát. — De annyiban talán könnyű, hogy amit az egyik kinő, azt a másik még elhordhatja. — Dehogy hordja. Hogy is gondolhatsz ilyent. A kis haszontalan — s ezzel a kisebb leányzóra mutat — fel sem venné, ami a nővéréé volt. Neki újat kell vennem. A mama úgy mondta ezt, mintha neheztelne szépreményű csemetéjére, de kiérződött a hangból, dehogyis haragszik. Sőt büszke kislányára, hogy az ilyen igényes. A papírkereskedésben táskát válogat néhány mama, a gyerekek kíséretében. Az egyik sarokból egyszer csak sivalkodás hal- lik. Ennek a lényege: — Nem kell nekem, anyu, az a táska. A másikat vedd meg. Az előbbi egyszerűbb, a másik díszesebb s majdnem még egyszer olyan drága. A végeredmény: A mama meg veszi a drágább táskát, amivel a gyerek úgy vonul el, mintha valami hőstettet hajtott volna végre. S a mama nem is bosszankodik. Amodébb egy asszony az eladónak magyarázza: — Nem, nem ilyenre gondoltam. Ha lenne csauszínű... Olyan, olyan, de valami szebb. Az ár nem számít... Jaj, de kár, hogy nincs... Akkor talán valami halványzöldet... Mogyorószín? Éppen az sem lenne rossz... De mégis inkább halványzöld legyen. Tudja, drágám, a kislányomnak zöld a kabátja, azt akarom, hogy menjen hozzá a táska. Akárhogyan mégsem járathatja a2 ember lánya iskolába a gyerekét. Hát nem? És még lehetne hosszan sorolni a hasonló eseteket, ellesett beszélgetéseket. Félek, hogy most sematikus leszek, ha elmondom, amivel pedig szándékom előhozakodni. Üsse kő. inkább legyek sematikus, mintsem elmulasszam az alkalmat egynémely emlék felkeltésére. De nem. Miért tegyem meg én? Emlékezzenek csak a mai szülők arra. hogyan mentek ők annakidején iskolába? Hogyan szorították hónuk alá a palatáblát a spongyával. S kinek volt halványzöld, vagy csauszínű, bőr aktatáskája? S mit szólt volna kedves mamájuk annakidején, ha a boltban jelenetet csiná'nak. mert nekik az egyszerűbb táska nem jó, csak a mégegyszer olyan drága? Ugyan akad-e szülő, vagy nem szülő, akinek nem repes a szíve az örömtől, amikor a jólöltözött (nemcsak melegen, hanem szépen is. s persze némely esetben Ízléstelenül is) gyereket látja. Mert. hogy szépen öltöznek, illetve öltöztetik őket szüleik, azt csak az nem veszi észre, aki vak. Persze akad itt azért felesleges flanc is, a dauerolthajú első elemistától a nylon csipkekölteménybe öltöztetett koravén óvodásig láthatunk fu- raságokat. De a lényeg mégis csak az, jól és szépen öltözöttek gyerekeink, akiknek az olcsó, az egyszerű holmi már nem jó, csak a drága. És meg is kapják a drága ruhát, a drága táskát és mindenből a drágát. Merthogy a szülők-* nek telik rá. Csak aztán majd az iskolában is tanuljanak olyan jól, mint amilyen szép holmikba öltöztetik őket. Le tenyei György AUGUSZTUSI AIMAK Bebólogatnak ablakomba, arcuk pírját pingálja már a r.yár. Szél táncol velük nyári, lomha, s fényt csillant rájuk tűző napsugár. Levélruhájuk meg-m eglebben halk sóhajtással, mely szívembe vág. A muzsikaszó sem szól szebben, s alkonyattájt a fáradt citerák. Fölöttük az ég lepedője feszül irdatlan magasban, simán, mint kedvesem kék keszkenője, mikor búcsúzva integette rám... _ ________________ MISZLA1 GYÖRGY Hatomba húzza két kezük a rendet, napos mosolyt, derűt viliáznak szótlanul olykor elnézve csöndhuliajtó fákra, túl, mikor az este délutánt ölelget. Rakják reményüket most újra: télre, építik sorra mind a szénakazlakat s mikor a villán villan meg az alkonyat befognak két lovat a kis szekérbe. Aztán csupán a hold villáz serényen s a szél gereblyél harangszót a réten a szunnyadó rendek között baktatva át a szénaülatet köténybe szedve. Cirpelni kezd a réti táj, s felette az este gyűjti már boglyába csillagát.-- Busás Hab*
