Tolna Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-08 / 108. szám
IRODALOM /)fUwáitoet NÉPMŰVELÉS r r THIERY ÁRPÁD: A tsúnua láng Bocsánat. Csak egy perc türelmet kérek! Ha nem haragszanak meg, szeretném Önöket bemutatni Úgy, úgy kérem, mindenki maradjon a helyén, csak egyetlen perc az egész. * A tárgyalásnak vége van. ön kedves asszonyom, aki most ritka szépmetszésű mandulaszemeivel az ajtóból csodálkozva visszanéz, és a tárgyalás alatt kekszet és mignont majszolt: barátnője a vádlottnak. Volt. Most megbotránkozva bámulja, mintha idegen lenne, aki a koraesti utcai forgalomban rosszul lett és beesett az egyik kirakatba. Ujjai a kilincsben kapaszkodnak. Persze. Látom, türelmetlen. Barátnői két hétre elegendő pletyka csemegével már a lépcsőházban járnak. Asszonyom, testtartása is éppen olyan frivol, mint a tekintete a tárgyalás alatt, ha a bíróra vagy a riporterre nézett. Csípője a tűsarkokra dől és néz. Bosszúsan, durcásan, hidegen és lenézően. Mindezt egyszerre, s mint egv látomás, kisuhan az ajtókeretből, mert a gyerek öt perc múlva indul haza az iskolából. * Kedves ülnök elvtársi Igen, ön, ott az ablak felől. Szája horpadt, csüggedten nézi a vádlottat, s mint-ton a mellény gombja mellé akasztott hüvelykujj jelkép is lenne: lám, iám kérem, így jár az. aki.. Tapasztalt ember. Régóta hallgatja az apró, esetlen emberi tragédiákat, s ha véleményt mond: mindig a saját gyerekkorára gondol. A kórházból hozott ételmaradékra, amelyet édesanyja cipelt esténként, a gimnázium IV A ősz. tályának utolsó padjára, ahonnan kinvvadt... mindig a maradékra gondol. Sok bűnöst látott már, da ilyent? Megáll az ember esze! Látom, a szája elé emeli a kezét, mintha az orrát vakarná, pedig ásít. Illedelmesen. Csukott szájjal, feázülő orrcimpákkal. Várja a következőt. * Az üervés.zt nem tudom bemutatni. Már kiment a tárgyalóteremből. Ilyenkor a feleségének telefonál, hogy este később megy haza. * ön. ülnökasszony fáradt Iaaz. dél elmúlt, ma ez az. ötödik tárgyalás és — bocsánat — ön túl van az ölvenen De tulajdonképpen a vádlott tragédiája fárasztotta el. A szürkeruhás férfin és a bírón kívül csak az ön asszonyi ösztöne érezte meg a tragédiát. Most az asztal szélére néz, és ujjai köszvémms térdét tapogatják. Nem. iilnökasszonv önnek nem a térde fái. A lelküsmeret enyhítő paragrafusa, amely szerencsére hiányzik a törvénykönyvekből. De ön is tudja, hogy ez így van jól. A társtalan, elesett ember részvétet ébreszt ugyan, de a bűn mindenképpen bűn. A vádlottra bámul. Elégedetlen. Nem tehet róla. valami lomhán a lelkiismeretébe markol. Mindig í°y van, ha a bíró mellett ül. Könnvtelenül zokon. Nem mer szólni, ha a bíró hozzáfordul. Fél, hogy sírvafakad. Valamikor, esténként a moziná' kétf'lléreseket koldul!. Rokkant apjának kellett a néhánv fülé" dohányra. S egyszer plmsit is lopott a lacikonyha melletti kofától. mert éhes volt Nő. S a vádlott is az. * Ön, tanácselnök elvtárs, reggel óta bosszankodik, mert az e heti lottószelvényeket otthon felejtette. De most ön is a vádlottra gondol. Titokban sajnálja, és ilyenkor ingerült. Felmenteni nem lehetett, de tudja, hogy ez a szerencsétlen inkább becsületes élettársat érdemelne, mint a börtönt. Mindegy, ezen nem lehet változtatni. A bűn az bűn, bármennyire is ember a bíró. S ez a szerencsétlen vádlott nem is védte magát. Szórakozottan pipát rajzol az aktára. Vége. Cigarettát, gyufát készít. Halántéka ősz, életkora harminc. A nap fénye a szemüvegére hasal. Hunyorog, nem is látja a vádlottat, de érzi. Napközben az élet szomorú féltekén él, amelyet csak ezekben a nyáron hűvös, olajszagú szobákban lehet látni. S talán azért is van a szája szegletén az odaragadt, kesernyés ránc összeszorftott fogakkal sóhajt. Az ember küldi a vádlottnak. Azután ön is várja a következőt. * Kolléga, látom, már ön is befejezte a tárgyalást. Ellöki magát a sarokból, ceruzáját, jegyzetfüze, tét zsebbe dugja. Órájára néz. Fél egy. Bosszúsan fintorit. Az ügyre másfél órát áldozott. Riporternél ez legalább egv colurn- nát jelent. S ebből mi lesz? Tíz sor gépelve, húsz szedett sor a holnapi lapban. Lopva ásít, de nem olyan Illedelmesen, mint a horpadt szájú ülnök. Csak a kezét emeli fel. Tudom, szívesebben átaludta volna a délelőttöt. Másnapos. Szemeit véres háló szövi. Az éjjel helyszíni riporton volt Pinceszeren. Tekintete elsuhan a vádlott vállai felett, s megakad a Petőfi kénen. Hí a Íren! A véleménye a tárgyalásról? Kérem, hogv micsoda nők születnek a világra! * Az író is itt van. Anyagot gyűit. Hátrakulcsolt kézzel az ablaknál támaszkodik. Sovány, igénytelen külsejű. Arca borostás, n szürke ruhát régen vasalták Félig lehunyt szeme alól a vádlottat nézi. Alakja olvan. mint egy falhoz döntött szürke szobor. Megsejtette a tragédiában a lényeget. A vádlott semmibe támaszkodó tekintetéből érzi, hogv ez a nő mindent odaadott volna az életéből, csakhogy terhes legyen. Érzi. hogv ez a lánv sokszor. naivon sokszor megálmodta álrr''+>',n Alpakákon, hogy a bíró előtt áll. a világ legszigorúbb bírója előtt, s övé í> legszenzációsabb gyermektartási po» emp'vet a százados törvényszék’ falak megértek. Öt.. . kérem ö* apaielölt a tárgyalóteremben! Szebbnél szebbek Hóm’ melyik az, jeazi? Tisztelt pírósán!... Nem tudom... talán ez? ... Vám’ a bafedik? ... S a Csúnya Lánv lófozai á'mában kijátszottak, nuntha a bíróra nevetett volna. ön ezt mezseitette. Most elsétál a ’•■'dlott előtt *- g riperfor me'lé áll.---- TVTifc onrÓVcrz b 0773? A rinort^r '"irrn*-»; hnr-v ar. aprópénze elegendő-e egy csomag szódabikarbónára, mert fáj a gyomra, azután legyint. — Gyenge ügy. Tíz sor. Másfél órám ráment. — Szerinted a lány bűnös? — Elítélték?! — No persze ... — s az író a hajszálvékony vérereket fürkészi a riporter szemében. — Én sajnálom a lányt. A riporter megütközve rábámul. — Talán én nem? Azt a férfit dugnám a börtönbe!... Szegény szerencsétlen. — Nem árulja el, hogy ki volt. A riporter nem válaszol. Menni kellene, gondolja, ebéd után még csinálhat egy jó riportot. Tűnődik, azután vigasztalásképpen mondja: — Jó téma novellának .. Hát igen, a férfi, aki úgy lealjasul... Tragédia Férfitragédia. — Nem női? — ellenkezik az író, és az ajtóhoz lép. A riporter hátramarad. — Női? ... Lehet — aztán az író után lép. — Láttad már te a vádlott arcát? Megnézted? ... A szemeit? A riporter az ajtóban megáll. Elnézően, némi szemrehánvá- 'al az íróra néz. Nem mondja, de lát_ szik az arcán: ezek az írók mindig a fellegekben járnak. A vádlott arca! Nahát!.., Könyökével oldalbaloki a másikat. — A periratokat olvastad? — Nem — Na látod. A tárgyi bizonyíték többet mond, mint a megtört, fájdalmas arc ... Ilyenkor mindenki így csinál. Az író a fejét rázza. — Tévedsz. Én a tárgyalás alatt figyeltem ezt az arcot. A szája alig szólt, de az arc beszélt. S az emberi arc. minden emberi arc egy tanulmány. Tudod? Az ilyen arcba bele lehet fulladni. Perzsel. Feneketlen és üres, de egy-egy lobbanással mindent elárul önmagáról. Tapad. sír. könyörög, uralkodik és fáj. Üt. simogat, reszket és diadalmas . Tudod, hogy mennyi arcot lát’Z naponta? ötszázat! Ezret! s meny nyivel többet látsz, ha belenézel ezekbe az arcokba. A riporter türelmetlenül megcsörgeti zsebében a pénzt. Felhúzott szemöldökkel, ami egv kicsit gúnyossá teszi az arcát, a? íróra bámul. — S megmondanád ho»y miről vallott neked a vádlott arca’ Mert a tárgyaláson alig lőhetett a szavát hallani. Nem is védte magát... Az író kilép a folyosóra. — Kíváncsi vagy? Elmondom r()íuávnapi jtgjjzet Valaha arra nevelt egyik tanítóm az elemi iskola negyedik osztályában, társaimmal együtt, hogv ebéd után, amikor jóízűen elköltöttük anyánk főztjét, ne szégye 1- jünk ráhajolni az édesanya kérges kezére és megcsókolni azt, köszönetül a munkáért, azért, hogy a mai napon megint élelmet adott, hogy mai napunkat megint bearanyozta féltő gondoskodása. Szégyenlem bevallani, hogy jó öreg tanítóm szavai nagyon rövid időre találtak meghallgatásra nálam, s gondolom, társaimnál is. Válahogy furcsának találtuk, anyánk sem kívánta meg tőlünk, egy kicsit röstellkedett is miatta, úgyhogy néhány nap után elmaradt ez a nagyon szép szokás. Pedig de kár volt abbahagyni, de kár volt nem folytatni, s majd csalt akkor érezzük igazán hiányát, amikor már nem lesz az édesanya, akinek kezet csókolhassunk. amikor már csalt az emléke él. Ma ünnepeljük az anyák napját. Jó, jó, szenteljünk nekik is egy napot az esztendőben, de az lenne a jó, ha lassan feleslegessé válna ez a nap, ha nem lenne szükség arra, hogy külön napon emlékezzünk meg az édesanyákról, hanem az év minden napja, mind a háromszázhatvanöt -anyák napja« lenne. Ha nemcsak ezen a napon nyújtanánk át azt a bizonyos csokor virágot, hanem az év minden napján virágnál sokkal, de sokkal értékesebb tiszteletünket, szeretetünket és soha el nem múló ragaszkodásunkat nyújtanánk át az édesanyáknak. nem szavakban, nem szólamokban, még csak levélben sem, hanem tetteinkben, kicsikben és nagyokban, ha egész életünk az anyák mindenfölötti tiszteletének lenne kifejezője. Hogy még nem így van, ne tagadjuk bevallani. Mert gyorsan zajló életünkben de sokszor megfeledkezünk azokról, akiknek életünket köszönhetjük, akiktől első lépéseinket, első szavainkat tanultuk, akiktől becsületet, tisztességet, munkaszeretetet tanultunk. akiknek minden tettük azt célozta, hogy a gyermek majd egykoron hasznos tagja legyen a társadalomnak. Megfeledkezünk, sokszor megfeledkezünk. S hajlamosak vagyunk arra, hogy ünnepi megemlékezéssel helyettesítsük a mindennapi kötelező tisztelet- adást. De már — örvendjünk neki — mind ritkább az olyan jelenség, amely a fiatalok tiszteletlenségéről tanúskodik, arról, hogy szüleiket nem becsülik meg. Sőt kommunista ifjúságunk egyik legszebb jel'emvonása az idősebbek, és mindenekelőtt a szülők, tisztelete. Az édesanyák napját ünnepeljük A Kommunista Ifjúsági Szövetség üdvözlettel szól az édesanyákhoz a mai napon. Hálatelt szívvel köszöni meg mindazt a jóságot, amit gyermekeik nevelésére fordítottak. Tolmácsoljuk mi is köszönetünket, adjuk tanúságát annak a tiszteletnek és példátlan megbecsülésnek, amit mindannyian érzünk a legdrágább felnőtt, az édesanya iránt. S ha akad valaki a mai napon, gyermek, aki elfelejtené megcsókolni édesanyja munkában meg- kérgesedett kezét, kézcsók helyett — ha azt maradéktalanul pótolni nem is tudja — álljon itt ez az írás. Köszöntjük az édesanyákat és hálatelt szívvel köszönünk nekik minden szépet és jót, amit gyermekeik szívébe plántáltak, hogy igrz, hogy becsületes ember váljék belőlük. Lelcnyci György Boldog bosszaokodás Az arc, mint fény mögé az árnyék. a bíróra tapad. — Neve? — Pintér Mária. — Mikor született? — Ezerküencszázharmincnégv október kettő. — Anvja neve ... A bíró az aktákra hale' Pos»- szantja, ha a vádlott arcára néz Furcsa és szabálvta'«o A tekintet szinte lecsúszik róla. A mandulaszemű nö mignon! ma iszol. Nem vádló, nem vádlott, nem tanú. Barátnő volt most kíváncsi Két barátnőié közöt: ül a hátsó nadban. Néhs előrebfloi brr>v I jobban értse amit a bíró mond. ^ (Folytatása a 6, oldalon,) Ö, milyen az élet!.. Néha az is megtörténik, hogy valamiért bosszankodik az ember, de közben mégis kivirágzik az öröm a szívében. így jártam én is a minap. A falusi tanító mindenese a községnek. A könyvtárosság is a hivatalai közé tartozik. Van-e olyan szakma, hivatás, amellyel ne járna öröm is, gond is? Ugye, nincs? ... Hát a könyvtárosság szép, nyugodalmas munka, de azért ebben is találkozik olykor bosszankodnivaló. Mert rend a lelke mindennek. A könyvtárban az a rend, hogy mindenki pontosan visszahozza az elvitt könyvet, amikor lejár az elolvasásra szánt két hét. Ugye ez helyes, hiszen más is olvasni akarja. No hát, Ferivel ekörül gyűlt meg a bajunk. Akik nem ismerik,, azoknak elrríondom. hogy Feri ötödikes, vézna, piszeorrú, fürge és, figyelőszemű fiatalember Legjobb olvasója a könyvtárnak Ő viszi a legtöbb könyvet, és mindig lelkesen beszámol olvasmányáról, amikor pontosan határidőre visszahozza Most történt először, hoev könyve nem került vissza a kijelölt napra. Az Egri csHla^okot vitte el jó hónapja. Lejárt először a két hét, de bizony Dobóék hősi története nem került vissza a könyvesszekrénybe. Igaz. nem is oda jutott volna, hanem azonnal másik olvasó kefébe, mert hiszen már nvolcan előjegyezték, s alig Várták, hogy végre megknn hassák olvasásra, olyan híre van a regénynek. — Mondom nekik, csak türelem, majd berobog For. eddig mindig pontos volt.,. Nem lett igazam. A könvvtári órák vé get értek, de az én Ferimnek se híre, se hamva. Bosszankodva zártam be a »boltot«, másnap p»- dig elővettem Ferencet az iskolában. — Tanító bácsi, hadd légyen még két hétig nálam a kögv ! — könyörgött. amikor számon- kértem a késést. — Annyira tetszett? — csodál- 1 koztam. — Iiiigen .. Tessék megengedni! ... — rimánkodott, és én a hangja remegéséből, zavart tekintetéből láttam, hogy itt valami nincs rendben — Még két hétig? Hát akkor a többiek mikor olvassák, koma? Nem hagyta abba a kérlelést, hát belenyugodtam. — Jó, maradjon nálad még két hétig — egyeztem bele, de furdalt belül a kíváncsiság: mi lehet Ferink »színeváltozása« mögött? No, majd megtudom a maga idején. Elmúlott a két hét. Délután, amikor kinyitottam a könyvszekrényt, fogadtam magammal, vajon megjön-e az én Ferim a könyvvel? Félig vesztettem, félig nyertem. Mert megjött, de üres kézzel. A kölcsönzési idő végén jött, biztosan kileste. míg a többiek elmentek. Mérgelődtem, mert volt mit hallgatnom: — Tanító bácsi, hát mi sosem olvashatjuk el? Mért nem tetszik szigorúan ráparancsolni, hogy hozza vissza már?! — Ilyenfajta szemrehányásokat kellőit lenyelnem, hál fogadkoztam magamban: megállj, kerülj csak a kezembe, majd ejtünk cm- két szót a .rendről, kötelességről! De mégsem ejtettünk. Mert amint beóvakrdott az i kolate- rembe üres kézzel, látom ám, hogy kék szeméből könnyek csór. digáhvsk. Hát lehet ilyenkor s rendről hegyibeszédet vagy kiselőadást tartani? HalHatunk. Feri egvik lábáról " másikra á'l könnyezik. Ne kínlódjon tovább. ni°'Ts'7ólfi!nk — Nincs itt a könyv? Csodálkozva rámnéz. Ez sugárzik a szeméből: — Minek kérdezi hiszen láija, hogy üres a kezem .. Nem szól. Várok A könnyek egvre sűrűbben buggyannak elő. Má’’ nagyon sajnálom, segítek neki. elébe me- "vek szavammal. — Valami br.i tértén* a könyvvel? Elveszett? ' Fejét rázza. — Nem. Olyan tiszta szemmel néz rám, elhiszem, hogy a könyv morván, (Folytatása a 6. oldalon.) 1
