Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-24 / 96. szám

A város valódi középpont” ja a főtér volt, ez a szabálytalan sokszög; üzletek és bérházak szegélyezték, itt volt a két bank, a kávéház, a rendőrség és a községháza, de itt tartották a piacot is. Egyik oldala hirtelen emelkedett, a magaslaton állt a Güns-féle áruház, Tapolca legtekintélyesebb boltja. Ha szél fújt, irtózatos por kavargóit a főtéren, esőben bokáig érő sárban evickéltünk át a másik oldalra.

A főtér, meg előkelőén hangzó neve ellenére a város egyetlen tere volt, valósággal jelképpé magasodott, Tapolca céljai és értelmét jelentette; bárhová vitt az ember útja, itt kellett áthaladnia. A reggeli misére igyekvő öregasszonyok a főtéren át juthattak a templomhoz vezető mellékutcába, melyet a nepomuki szent szobra ékesített, a bíróságot, a kórházat és a zsidótemplomot is csak innen lehetett megközelíteni, az ügyvédek, orvosok pedig jóformán valamennyien itt laktak. Itt haladt át a gyászmenet a temető felé, s a násznép a főtéren át kísérte templomba az ifjú párt. Élet és halál találkozott a csúf, idomta- lan térségen, amely reggel hét óra tájban kezdett benépesedni s ettől kezdve egymást váltották szereplői.

A reggeli színjátékot a templomba baktató öregasszonyok sötét menete nyitotta meg, s nem sokkal később megtelt a piac, ahol a város úrhölgyei, akik legfeljebb előző nap délután találkoztak, most megbeszélhették, hogy mi történt azóta. Természetesen soha nem történt semmi, de éppen ebben a sivár reménytelenségben nőtt meg mindennek a jelentősége. A főzési gondok mellett a naponta megújuló és örökké időszerű téma az volt, hogy az éjjel kinek a férje rúgott be, mikor és milyen állapotban vitték haza. Sopánkodva vagy nevetve beszéltek erről, különösebb megindultság nélkül, mert ez volt az élet megszokott rendje. Az italnak egyébként is különleges jelentősége volt; tehetség vagy műveltség nem sokat számított, mert még az asszonyok is azzal mérték a férfiak értékét és képességeit, hogy ki mennyit bír meginni. Éppen ezért tulajdonképpen mindenki ivott, konokul, a kötelességteljesítés közönyével, vagy egyszerűen unalomból. A néhány józan életűre mindenki úgy tekintett, mint élhetetlen fráterre, vagy gyógyíthatatlan betegre.

Már délelőtt kezdték; tíz óra tájban, amikor a piac elnéptelenedett, átvágtak a téren az első borisszák, az adóhivatal, a bíróság és a községháza szerényebb tisztviselői, akik a Rókalyukhoz címzett csapszékbe igyekeztek, egy zónára és néhány fröccsre. Ezekben a délelőtti, úgy is mondhatnánk, hivatalos órákban, éltek és hatottak a társadalmi tagolódás törvényei: a Rókalyuk az alacsony beosztású tisztviselők

Aifftéc

gyűlhelye volt, a kereskedők, főleg a borcenzárok és a gabo- nakupecek a Pannónia kávéház ban gyülekeztek, az urak pedig, a város irányítói, a Balaton étteremben fogyasztották el délelőtti italukat.

A város élete nyilvánosan zajlott le, mindenki tudott mindenkiről mindent, amit érdemes volt, vagy ennél is többet. Születés, házasságkötés, szerelmi kapcsolat, betegség, halál nemcsak asszony! pletyka-téma volt, hanem a társadalmi élet, a napi érintkezés egyetlen értelme. Ha jól meggondolom, a tökéletes tájékozottsághoz nem is kellett különösebb fondorlat vagy plety- kálkodási hajlam. Valamelyik ablakból a főtérre kellett csak kinézni s az ember minden nap láthatta az esperes urat, amint délcegen, lobogó ősz hajzattal igyekezett a szomszéd utcába, hogy bekopogjon az egyik városi előkelőség feleségéhez. Azt is mindenki tudta, hogy a csinos, fiatal orvos miért jár olyan sűrűn a rabbilakba, s amikor egy év múlva a szép rabblné végképp beleúnt nagybajuszú féi'jébe, a keresztény erkölcs nevében mindenki sietett ítélkezni. A szerelmesek úgy látszik nagyon a szívükre vették, mert nem sokkal később átkeltek az Óceánon.

Woltak, akik külön is gon’’ döskodtak arról, hogy életük minél nagyobb nyilvánosságot kapjon. Ma is jól emlékszem arra a nyári vasárnapra, amikor a hadigazdag bőrkereskedő lánya tartotta esküvőjét. A katonatiszt-vő tiszteletére, aki a gyanús múltú család számára az igazi polgá- rosulást jelentette, fényes esküvőt csaptak. A lakodalmi menet ott parádézott a főtéren s az öreg bőrös, akinek a bakancsaiban százezerszám fagyott el a háborúban a magyar bakák lába, díszmagyarban feszített a násznép élén.

Délutánra ismét benépesült a főtér; mert a korzó is itt volt, itt sétáltak a fiatalok, fáradhatatlanul róva a köröket, a Kaszás-féle fűszerüzlettől Lus- tigék nagykereskedéséig, onnan fel a kis kapaszkodón, s a másik oldalon vissza, Braun úri szabósága mellett a Pannónia kávéházig. A városnak ez volt a legsivárabb része, mégsem jutott senkinek eszébe, hogy a korzót áttegye a festői tópartra, mely a város egyetlen idegenforgalmi nevezetessége volt. A polgári kérkedés mindenkit a főtérre kényszerített, talán elsősorban a fiatalokat, akik öt óra tájban itt tudták nagy hajlongásokkal üdvözölni a kaszinóba igyekvő notabilitáso- kat, akiktől végeredményben sorsuk függött. Ami a jövőt illeti, ezek a fiatalok általában nagyon szerények voltak, a legtöbben beérték egy olyan hivatallal, ahol nem kellett sokat

TAVASZI KÉR’»’

Barackvirág rózsái a napban, amott cseresznyeág havaz, a meggy golyós bimbója pattan, heurékáz szerte a tavasz,

Már a jonathán is fölébredt, levele közt piros csokor.

Nászt váró, szerelmes ígéret, benne új élet bora forr.

Az égre nyújtózik a körte s fölhasadt rügyet mutogat.

Keze merev, akár a sörte, de bontja a virágokat.

És mint kinek elszállt az álma, s szorgalmas, kemény munkába kezd: elöljár mindenben a málna, s arasznyi friss hajtást ereszt.

Verseng minden az életért, s győztesként, — ki csatát ha nyert, s kit új tettre sugalló fény ért: gyürkőzik a tavaszi kert.

törni a fejüket, s kellő türelemmel kivárhatták, amíg a Rókalyukhoz címzett kocsma

helyett a Balaton előkelőbb éttermében fogyaszthatták el a kötelező zónapörköltet a kötelező fröccsökkel. Noblesse oblige, — orvosok, ügyvédek gyerekeitől elvárták, hogy apjuk mesterségét folytassák, ami rendszerint így is történt. Annak idején ugyancsak sok fejtörést okoztam Tapolcán, amikor a »tisztes« polgári életforma helyett a kalandot választottam, s az élet bőségéből nem értem be azzal, hogy a Rókalyuk kecskelábú asztalai mellől idővel a Balatonban fogyasszam el a rangfokozatot is jelentő pörköltet, tekintettel arra, hogy a Balatonban kizárólag borjúból készítették, ellentétben a Rókalyuk pórias marhapörköltjével.

A társadalmi hovatartozás mindenre rányomta bélyegét, de este tíz. után mér feloldódtak a kötöttségek, az urak ilyenkor, ha jó kedvük volt betértek a Liliomba, vagy a Rókalyukba, ahol még az én gyerekkoromban is szolgáltak fel knike- bájnt, aminek pacsuliszaga a régi szép időket idézte vissza. Innen pedig már csak egy ugrás volt a szurtos tapolcai lu* panár, ahol az urak egész napos, feltehetően fárasztó rátar- tiságát egy sajátos demokratizmus váltotta fel. Nagyratörő adóügyi díjnokok itt, a folyosó félhomályában bizalmasan beszélgethettek főnökeikkel, szerelmi szolgálatokat teljesíthettek, aminek természetesen nem maradt el a jutalma. így aztán azon sem lehet csodálkozni, hogy nem egy tapolcai karrier a nyilvános házból indult el.

LI ajnal felé mindig leheli tett találkozni néhány részeggel, akik a főtéren át botladoztak haza, püffedten, véreres szemmel, idegeikben egy elfecsérelt nap unalmával. Ha visszagondolok, csak azt nem értem, hogyan élhettek nemzedékek ebben a fojtó unalomban, ebben a szomorú kilátás- talanságban? Milyen remény tartotta őket életben, mit vártak a jövőtől, amely céltalanul érkezett és reménytelenebbül szállt el felettük? Urak voltak, tudatlanul és ostobán, egyre jobban elszegényedve is urak, akik egy régen anakronizmussá vált életformához ragaszkodtak, dölyfösen, az utolsó pillanatig. »Urnák születni kell« — figyelmeztettek engem is többször de mindig idegen maradtam ebben a leszűkített világban, mellyel nem tudtam, de nem is volt érdemes vele közösséget vállalni.

CSÁNYI LÁSZLÓ

(Günsz Gábor tanárom, az igaz ember és hűséges magyar emlékéi nek)

:

í

Súlyos őszi-vertarany a fákon, méhek zöngnek a sugárözönben.

Rám mered a láthatatlan lábnyom, sulyosodva, mint a halál csöndje.

Méhek zöngnek a sugárözönben: ez a kép vetíti arcod újra.

(Pereg a méz aranysárga gyöngye, méheidről beszélsz kipirulva.)

Ez a kép vetíti arcod újra Buchenwald előtt az erdőszélen; s hangod, furcsa árnyalással hullva, megremegteti a szívverésem.

Buchenwald előtt az erdőszélen csak az árnyad vonszolt, öreg Mester, bölcs Náthán, aki a vllágazégyen fölött ragyogsz aranyszép szíveddel!

Csak az árnyad vonszolt, öreg Mester, ki zümmögő méhek közt a béke

aranymezét, e varázsos vegyszert gyűjtögetted volna óva, féltve;

ki zümmögő méhek közt a béke csönd-napjait morzsolgattad volna,

vigyázva a körtecsemetékre; vagy beteg rózsák fölé hajolva

csönd-napjait morzsolgattad volna az Illatként Illanó időnek, amíg a rózsák mind klbomolnak, s körtefák és diákok megnőnek —

Az illatként it>~* Időnek csöndje zúg: a láthatatlan lábnyom. M'mnvj lábnyom! Vé"virággá nőnek a buchenwaldi őszi d Hittanon.

Buchenwald, 1959

PÄKOLITZ ISTVÁN

Tavaszi séta

A nap kicsalta már az ibolyákat.

Ez a tél is, mint a nyár, elszaladt.

— Szeretnék veled néha erre járni halk, fehér ruhás akácok alatt.

Kart karba öltve, bohó csevegéssel barangolnánk itt, ahol ballagok.

Reád nevetnék vidám, tiszta tűzzel és erezném, hogy forró c karod.

Válladra pille szállna. Egy futó szél meglóbálná a terhes ágakat.

És telehullna szűz fehér virággal napsugárfényű szép szőke hajad.

Kacagva, kigyúlt arccal tovább mennénk, szemünk fényes lenne, a szánk meleg.

— Most'némán ballagok az emlékeddel.

Szeretnék néha itt já mi veled ...

HEGEDŰS LÁSZLÓ

Miszlai György

(Folytatás az 5. oldalról.)

kor... — visszarogyott a székre — ... akkor mi lesz, ha azok se tesznek semmit?

Percekig tartott a csend.

— Akkor maguknak kell csinálni valamit. Nem, nem akkor, most. Ne üljenek itt. Legalább nézzék meg, mi van a városban? Ez a beszéd biztosan észretérítette az embereket. Béla, mit ülsz itt te is?! Menjetek! De ne, ne, várjatok reggelig. Addig Feri is itt lesz nálunk. Itt nem bántja senki.

Vörös szemekkel, fáradtságtól összetörve néztek egymásra. Fél hetet mutatott az óra. Béla a székben aludt valamennyit, Lónyai egész éjjel nem hunyta le a szemét.

— Akkor induljunk, — szólalt meg Lónyai. — De most már tényleg gyerünk. Jön, Béla?

— Hogy az istenbe ne mennék? Ha megfelel magának a társaságom. Én ugyan továbbszolgáló törzsőrmester voltam, de ember. Magyar ember. A Nyiri tegnapelőtt azt ordítozta, hogy »aki magyar velünk tart«. Képzelje el, én is magyar vagyok, aztán én nem vele tartok, hanem magával. De erről majd később még beszélgetünk.

— Gyerünk!

Lónyai berohant lakásába és egy pisztolyt dugott a farzsebébe. Béla a motor mellől felemelte a franciakulcsot.

— Jól nézek ki. Ezt meg az este elfelejtettem betakarni, egészen belepte a dér.

Amikor kiléptek a kapun, mór hétrét sütött a nap. Alig mentek száz métert, az öreg Perger, a foltozóvarga lépett ki ütött-ko- pott műhelyéből.

— Hallották?! Megalakult az új kormány.

— Nafene, már megint egy újabb?

— Á, ez nem olyan. Valami Kádár a miniszterelnök. Az, az: Kádár János. Meg jönnek az oroszok is segíteni. A Kádár hívta meg őket.

Az utca végéről irtózatos dübörgés hallatszott. Egymás után fordultak be a tankok.

A páncélosokon ülő katonák integettek. Feri és Béla lelkendezve integettek vissza. Aztán egymásra néztek, abbahagyták az integetést s elindultak vissza, haza.

Perger, a suszter csodálkozva nézett utánuk.

— Hát ezeket meg mi a fene lelte? — s integetett, majd beleszakadt mind a két karja.

Az öregasszony a kapuban ücsörgött.

— Hát ti?

Feri szólalt meg először.

— Tulajdonképpen minden okunk megvan rá, hogy nagyon

szégyelljük magunkat. De szégyen ide, szégyen oda, — fordult Bélához — mégiscsak menjünk.

Béla beszaladt az udvarra.

— Várjon, elviszem motorral. Az egy csavar nélkül még elmegy. Ha meg bedöglik, ve;zek helyette másikat. Most már veszek.

Ügy robogtak el, mint az őrültek. Az öregasszony ijedten vetett keresztet utánuk,

Lónyainak három napig hírét se hallották. A negyedik nap délelőtt vetődött haza. Az öregasszony a kapu csikorgására előkíváncsiskodott.

— Mi újság van, Lónyai elvtárs?

— Hogy mi van, Szabó néni, azt még nem tudom, de hogy mi lesz, azt már igen... Béla? Merre van?

— Ha én azt tudnám? Tegnap hazaszaladt. Valami munkástanács miatt káromkodott. Hogy azok nem akarnak dolgozni, ó meg akar. Én már igazán nem tudok kiigazodni ebben a zűrzavar* ban.

Aztán legyintett egyet s befordult a konyhába. Lónyai csak annyit hallott, hogy azt hajtogatja:

— Micsoda szédült világ, :ni- csoda világ!

A nap éppen erőlködött a felhőkkel. Sütni akart mindenáron.