Tolna Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-24 / 96. szám
I960, április 24. ' TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG i fdi(Z tanít-e a aaCédd 7 tyaló&an P. S.-né hozzánk küldött leve léből idézünk: »... tehát véleményem szerint nem is érdemes azon vitatkozni igazság-e a vallás tanítása, az a fontos, hogy a vallás jóra, erkölcsre tanít. A vallás azt tanítja, hogy jobbak legyenek az emberek. Ezért én helytelennek tartom, ha a vallást ki akarják nevelni az emberekből, inkább vallásosságra kellene nevelni őket, mert akkor az állam törvényeit is jobban tiszteletben tar tanák«. Ne tételezzük fel, hogy P. S.-né rosszhiszeműen írta levelét, inkább bizzunk abban, hogy a jő szándék vezette tollát, annak ellenére, hor-i amit mond, tarthatatlan és cáfolásra szorul. Annál is inkább, mert amit P. S.-né vall, azt mások is tartják, közülük a legtöbben jóhiszeműen. Ez a jóhiszeműség azonban objektíve káros, társadalmilag kárt okoz, de káros arra is, aki ilyen tévhiteket vall. A marxista társadalomtudomány kutatásai bizonyítják, hogy az emberek gondolkodásmódja, tudatuk fejlődése, általában elmarad a gazdasági, társadalmi fejlődés mögött. Az emberek gondolkodásmódja lassabban változik meg, mint a társadalmi rend, amelyben élnek. Különösen szívósan tartják magukat a minden józan megfontolást és logikát mellőző vallásos nézetek még olyan emberek tudatában is, akiknek politikai nézeteik már megváltoztak. Nem ritka az olyan ember, aki feltétlen híve szocialista rendszerünknek, igenli azt a társadalmi, gazdasági átalakulást, amely hazánkban — az ő támogatásával és aktív közreműködésével is — végbemegy, ugyanakkor vallásosságában még őrzi a kapitalizmus avult ideológiáját. A szocialista építés során végbemenő kultúrforradalom, egyéb feladatai mellett, ettől a káros téveszmétől is meg akarja szabadítani az embereket, hogy egész fizikai és szellemi energiájukat, alkotó képességüket evilági életük mind jobbá tétele érdekében hasznosíthassák. Az egyház, amely egyfelől azt hirdeti, hogy »könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyországba-« a burzsoá államokban a legmesszebbmenőkig alkalmazkodik a kapitalizmushoz, ma is a világ egyik legnagyobb kapitalista részvényese. Még csak azt sem válogatja meg a Vatikán, hogy milyen vállalkozásokban »gyü- mölcsözteti« tőkéjét, gyárakban, bányákban, földeken, vagy éppen játékkaszinók, már nem is kéteshírű mulatók fenntartásával. Az egyház tehát az egyik legnagyobb kizsákmányoló ugyanakkor, amikor a tízparancsolat egyik tétele azt hirdeti, hogy »ne lopj!«. A kommunista párt, a marxizmus—leninizmus ideológiája és gyakorlata a mások kizsákmányolására alkalmas magántulajdon felszámolásáért s ezzel együtt a dolgozó emberek efajta kirablásának mindörökre való eltörléséért küzd, ugyanakkor az 1891-ben megjelent Rerum No- varum és az 1931-ben napvilágot látott Quadragesimo anno címet viselő pápai enciklikák a leghatározottabban védelmükbe veszik a magántulajdont, a tőkések és munkások valamiféle »harmonikus együttműködésé«-ről beszélnek s természetesen elítélik az osztályharcot, mint a magántulajdonon alapuló, kizsákmányoló társadalmi rend megszüntetésének módját. Az ilyenféle »harmonikus együttműködést« nem kell bemutatni különösebben a magyar dolgozóknak, saját bőrükön tapasztalhatták, nem is olyan régen, egy-két évtizeddel ezelőtt. A »harmonikus együttműködés« eredményeképpen vált hárommillió koldus országává a haza s amiatt volt kénytelen kitántorogni Amerikába másfélmillió emberünk, mert a nagybirtokon — köztük az egyházi nagybirtokon — jószerint a betevő falatot sem tudta megkeresni. A földbirtokosok, tőkések — köztük az egyház és mindig és mindenütt az egyház! — jövedelme pedig csak csillagászati számokkal volt mérhető. A ma is tőkés társadalmi viszonyok között élő dolgozók sorsa a kizsákmányoltság, amikor munkájuk értékének javát a tőkés zsebeli be, s mindegy, hogy a tőkést Dupontnak, Fordnak, vagy Vatikánnak hívják. Nem hiszem, hogy lenne egyetlen dolgozó is, aki becsületes munkájával keresi mindennapi kenyerét, visszasírná ezeket az állapotokat, még egyszer szeretne bérmunkás lenni a tőkés gyárában, vagy cseléd a földesúr földjén, aki egyike szeretne lenni a hárommillió koldusnak, vagy a másik hárommillió félkoldusnak, aki örülne annak, hogy verejtékéből paloták emelkednek másoknak, vagy fényes templomok isten dicsőségére. A kizsákmányolás feltételezi úr és szolga létét és viszonyát; egy sereg vallás ezt az alapvetően ellentmondó kettősséget még a túlvilági életre is átviszi, de a keresztény vallások is legfeljebb azzal vigasztalnak, hogy a túlvilágon mindenki életében gyakorolt kegyes cselekedetei alapján méretik meg, a földi életet tekintve viszont örökkévalónak hirdetik, hogy lesznek gazdagok és szegények, urak és szolgák, kizsákmányolok és bérrabszolgák, tulajdonosok és tulajdonnélküliek. Sőt az egyház tulajdonosi minőségében ezt gyakorolja is. Vajon férhet-e kétség a valláserkölcs képmutató voltához? Egy idejűleg hirdeti a felebaráti sze- retetet és inti a szolgát engedelmességre az ő urával szemben, hirdeti az isten, a király, a tulajdonos iránti kötelező tiszteletet védi tekintélyüket nagyon is földi érdekek védelmében, a kizsákmányoló rendszer védelmében. Mert ahol a szolgák nem viseltetnek kellő tisztelettel és alázattal uraik iránt, ott előbb-utóbb nem lesznek urak és szolgák, amint példázzák ezt a maguk gazdájává, országuk gazdájává vált népek. Kinek jó és mennyiben erkölcsös az a vallási tanítás, amely szerint a szolga nem lehet egyenlő az ő urával? Erkölcsös-e és jó-e a dolgozó embereknek a kizsákmányoltság fenntartása és örökkévaló fenntartásának szándéka, s ugyan kit vigasztal az, hogy a túlvilágon majd elnyeri földi szenvedéseinek jutalmát. A vallás, a hit megkettőzi a valóságot, ami a földön elérhető lenne azt a mennyekbe, a túlvilágra helyezi át annak érdekében, hogy a földi élet változatlan maradjon. Csökkenti az emberek alkotóképességét, téveszméivel za vart kelt az emberek világnézetében, reakcióját jelenti az emberi fejlődésnek, ezért mindenképpen káros. Az állam szempontjából természetesen minden ember magánügye, hogy vallásos meggyőződésű-e vagy sem. Éppen a mi rendszerünkben valósul meg a legteljesebb, legtisztább vallásszabadság, amikor mindenkinek joga van hinni, de joga van nem hinni is. Ugyanakkor azonban nem mondhatunk le arról, hogy szóban és írásban harcoljunk a téveszmék, az emberek világnézetében ma még fellelhető kapitalista maradványok ellen. Nem a képmutató vallás-erkölcs — amelynek gyakorlata lép ten-nyomon ellentmond elméleténe — biztosítja azt, hogy becsületesek, törvénytisztelők, erkölcsös életűek legyenek az emberek, akik egymást megbecsülik, tiszteletben tartják, és segítik, ha nem a szocialista gazdasági és társadalmi rend, amelynek talaján megteremtődik és kivirágzik az új, a magasabbrendű világnézet, életszemlélet és erkölcs, A vallásos hit — az egyház gyakorlatával csakúgy, mint tarthatatlan, tudománytalan, sőt tudományellenes elméletével — visz- szahúzó erőt jelent az emberek gondolkodásmódjának megváltoz. tatásában, magasabb szintre eme. lésében, Ezért nem tanít jóra a vallás. —ei— Honkeresők a vonaton... Budapestről vonaton utaztunk hazafelé A kocsi fülkéjének négy sarka volt csupán elfoglalva. Kényelmes utazás elé néztünk tehát. Idős néni horgolt az egyikben, középkorú férfi horkolt a másikban, egy pár csicsergett, udvarolt a harmadikban és ezeket utánoztam én a negyedikben. Élveztük az utazást. Repült az idő, fogytak a kilométerek és velük úgylátszik egyesek türelme is. Én tapasztaltam már, hogy vonatban erőszakosabban jelentkezik az úgynevezett szomjúság. No de mit tesz ilyenkor egy utas? Már mint a fegyelmezett utas?! Megvárja ugyebár míg az étszolgálat kosarának csörgése meghozza számára a várva-várt oltó- szert. Mi is ezt tettük. A fülke többi utasa is, miként nyilván őseink közül sem vett részt mindenki a nagy kalandozásokban. Kb. 50—60 kilométer elfogyasztása után azonban nagy ajtó- csattanás verte fel fülkénk nyugalmát. Berontott, bezuhant és átgázolt rajt négy zordontekinte- tű férfi. Arcukon valami torz vágy trónolt. Mögöttük árván fityegett a felszakított patentajtó. A csattanásra, robajra ki-ki ideg- rendszerének ereje szerint reagált. A horgoló néni öléből fehéren indult útnak az olajos padlón a cérnagombolyag és elszürkültén állt meg az egyik pad alatt. Színváltozásával mintegy illusztrálva a gazdájában lejátszódó vihart. A horkoló férfinél e csattanás csupán egy kontra- csobbanást váltott ki, hogy másodperc múltán, miként a vízbe dobott kő, elmerüljön az álom tengerének mélyén. A harmadik sarokban mással voltak elfoglalva. Én viszont — lévén felajzott idegrendszerű — halk »fohászt« mormolva felálltam és megszüntettem az átvonuló csapat mögötti hiányosságot. Később egyre gyakrabban pattant fel a patent ajtó és mindannyiszor árván integetett a robogva tovafutó, vályúhoz rohanók után. Félóra múltán már az érkező megpillantása is arra ösztönzött, hogy felálljak, odalépjek és bécsulcjam mögöttük. így utazgattunk, ök jöttek, nyitottak, mentek, ittak, jöttek, nyitottak és mentek... Én felálltam, becsuktam, leültem, fohászkodtam, felálltam stb... Állítom kérem, hogy bár annak idején nem lehettem jelen, különböző okok miatt, a nagy honkereső vonulásokon, ezek az átvonuló »csapatok« a legzordabb történelmi szeleket csapták. Mögöttük megtört arcú békés utasok fetrengtek a csatazajban. — Részvéttel gondoltam a kocsisor többi utasára, kik szintén útjában ültek e veszedelmes seregnek. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hooy olyan társadalmi munkát végeztem nyomukban, mely felbecsülhetetlen értékű a MÁV részéről. Pedig utazás közben nézni és látni valamivel jobban szeretek. Befejezésül — hívom a szertelen szenvedélyükben bolyongók e seregét és kérem legyenek tekintettel a többségre. Aki ezt nem írja alá, annak kívánom, hogy legközelebb száz kilométeren keresztül ajtóbecsukással szórakozzék a »népek országútién«. Sz. K. Kitüntetett cipőgyári dolgozók A felszabadulás tizenötödik évfordulója alkalmából több bonyhádi cipőgyári dolgozót tűnt ettek ki, jutalmaztak meg. Közülük mutatunk be hármat, akik a »Könnyűipar kiváló dolgozója« jelvényt kapták. Szőke Jánosné fejtűző, 13 éves korában kezdte a gyárban a munkát, az idén tölti a harminchatodik évet az üzemben. Jó munkájáért — ami nemcsak abból áll, hogy a norma túlteljesítése mellett minőségileg hibátlan munkát végez, hanem munkamódszerét átadja a tapasztalatlanabb, főleg fiatal munkatársainak — többször részesült kitüntetésben. 1954-ben kapta meg a „Kiváló dolgozó” oklevelet, majd jelvényt, 1955-ben a „Szakma kiváló dolgozója” cí-n I és II. fokozatát, 1959-ben pedig ismét a „Kiváló dolgozó” oklevelet és jelvényt. o Sövér Ferenc cvik- kóló, kilencedik éve dolgozik a gyárban. Mostani kitüntetését megelőzően 1955-ben, 1958-ban és 1959- ben kapott „Kiváló dolgozó” oklevelet, illetve jelvényt. o o György Antal sarok faragónak sem első kitüntetése a „Könnyűipar kiváló dolgozója” jelvény, először 1955- ben kapott „Kiváló dolgozó” oklevelet Mind a mennyiségi, mind a minőségi munkát tekintve a gyár legjobbjai közé tartozik o
