Tolna Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-07 / 32. szám
IRODALOM * MŰVÉSZET « NÉPMŰVELÉS Vasárnapi jegyset fiatal művészhez Nem hittem volna el az emberi gyengeségnek ilyen nagyképű, durva és ormótlan megnyilvánulását, ha nem lettem volna tanúja egyes részleteinek ha nem érintene engem is a történet kezdeti szakasza. Ha valaki úgy meséli — bizonygatva a történet hitelességét — illedelmesen mosolyogtam volna hozzá, de magamban némi cinizmussal a történet mellé odagondoltam volna a mesék szokásos mondókáját — egyszer volt, hol nem voltDe mindezt nem tehetem_ mert kénytelen lennék magamnak sem hinni. És mégis így kezdem a történetet, hogy: egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy ember .;. Hogy miért így? Kérem tessék elhinni már most a bevezetésnél, hogy' hihetetlennek tűnik az eset — megjegyezném mindjárt azt is, hogy nem általános. Egyszerűen csak arról van szó, hogy valaki eltévedt. Eltévedt azon az úton, amelyen elindult. Vagy talán csupán fe- ledékenységről van szó, elfeledte hogy kik voltak mellette akkor, amikor a kezdő lépéseket tette, kik fogták a kezét, akkor, amikor járni tanult?.« Lehet... Nem szeretnék rosszindulati következtetést levonni néhány semmitmondó esetből. Ismerősünknek valamikor minden vágya az volt, hogy a neve és néhány írása nyomda- festéket lásson. De még mielőtt ez vágyává válhatott volna, valaki felkeltette az érdeklődését a nyomdafesték iránt. Talán itt történt a baj, hogy ez az érdeklődésfelkeltés olymódon történt, hogy barátunk szemében a nyomdafesték valami misztikus, emberfeletti hatalmat kapott s ez indította el olyirányú törekvését, hogy gondolatait mindenáron nyilvánosságra hozza. Ennek érdekében nem sajnálta a fáradságot, nem restellt könyörögni, követelőzni, s ha elérte azt, hogy gondolatai nyomdafestéket láttak, fogta azt a bizonyos nyomdafestélces papírt, amit közönséges halandók újságnak neveznek és lobogtatva végigszáguldozta ismerőseit és dicsérte magát. Igen, magát, hogy lám, ez vagyok én... Ismerősöm már ekkor olyan kijelentésekre ragadtatta magát, hogy nélküle a lapok nem tudnak meglenni, rajonganak írásaiért, s mi több, az olvasók követelik részére a megillető helyet, minél sűrűbben a napilapok hasábjain. (Megjegyzendő. hogy mindezt külföldön, Prágában mondta el magáról, ahol meglehetőjen kevés olyan ember volt, aki ihamar leellenőrizhette volna nélkülözhetetlenségét a magyar sajtóban.) íróként mutatkozott be, ahol csak tehette és megsértődött, ha valaki azt mondta, hogy nem találkozott még nyomtatásban a nevével;.; Ismerősünk szívós küzdelmé-. nek az lett az eredménye hogy bekerült egy napilaphoz valahol az országban és — gondolhatná mindenki, hogy ezzel el is érte a célját — ha ereje van hozzá, minden nap viszontláthatja a nevét az újság hasábjain. Nemrég összehozott né (lányunkat vele a véletlen egy pohár bor mellett, s ahogy régi ismerősöktől ez általában szokás — közönséges halandókról lévén szó — ugye az ember arról kezd beszélni, hogy hogyan érzi magát az új titán az új helyen, milyen tervei vannak, gondol-e még arra az útra, amelyet megtett, amíg idáig eljutott? Mert az emlékek fölelevenítése minden emberre kellemesen hat. Ismerősünk kivétel... A szégyen pírja futotta el az arcát. Nem ' tudta leplezni korábbi élete fölötti szégyenét, s mikor ez a pír feltűnően idegessé tette asztaltársaságát, bevallotta őszintén annak okát. — Ne haragudjatok, abba a lapba nem írnék egy sort sem. — (Arról a lapról van szó, amelynek nagyon hálás köszönetét mondott első írása megjelentékor.) Ezzel búcsúzni készült, s hogy valamivel vigasztalja az ottmaradókat, akik járni tanították, felajánlotta nekik, hogy ha meg akarnak ismerkedni a nagyváros mű- , vészvilágával, szívesen lesz közvetítő, hajlandó levezetni a bemutatkozás unalmas szertartását ... Elment... nagy műgonddal vigyázva léptei kecsességére, de bennünk megmaradtak azok az emlékek, amelyeket soha nem vetettünk a szemére, azok a kérő, könyörgő levelek, amelyek írásai megjelenését sürgették s néhányunkat felhatalmaztak arra is, hogy a hibákat — amelyek szerinte fellelhetők írásaiban — javítgassuk, mert ő szerény ember és nem haragszik meg érte. Hogy honnan jött, néhányan tudjuk abból az időből, amikor tovább akart indulni, de hogy hová megy, nem kérdeztük. Elvégre is most már maga fir- kantja oda a nevét saját írása alá. Amikor elment, az asztaltársaság néma volt néhány ftiásod- percig, s biztosan arra gondolt mindegyikünk, hogy ez az ember egykor nem ismeri meg majd a bölcsőt amiben anyja ringatta. S egy kicsit talán szégyeltük magunkat helyette is ... Buni Géza ülnek az iskolapadban az előadások alkalmával. A tanfolyamot összekapcsolták az MSZMP VII kongresszusa anyagának ismertetésével s az előadók részletes tájékoztatást adnak egyéb aktuális nemzetközi kérdésekről is. dománya”, „ A fizika felfedezései a XIX. században,” ,,Tudományosság, forradalmiság”, „A tudó. mány és az emberiség jövője” címmel előadás. Áz elmúlt évben két politikai témájú, egy művészeti és 16 természettudományos témájú előadást rendeztek a kultúrotthon- ban, melyek látogatóinak száma közel volt a négyezerhez. A művelődési ház vezetői úgy tervezik, hogy a jövőben az ifjúság számára is rendeznek előadássorozatot. tudományos és a fiatalságot érdeklő erkölcsi problémákról. Levélféle egy Legutóbbi találkozásunkkor a Népújság egyik számát láttam önnél. Gondolom, hogy állandó olvasója is a lapnak, s így megragadom az alkalmat, ily módon keresem fel. Kell ugyanis, hogy mondjak valamit, szinte lelki szükségességét érzem ennek. A múltkor sem a hely, sem az idő nem volt erre alkalmas. Idézzük fel hát a történteket: Önök hárman ültek egy asztalnál és — bocsánat — kissé túl hangosak voltak. Akarva, akaratlan szem- és fültanúja lehettem társalgásuknak. Nem is írnék önnek, ha történetesen egy-két megállapítását egyenesen nem hozzám intézte volna. (Szemben ültünk.) Általában nem illik más dolgába beleszólni. Én sem tettem, csupán két kitételére nem tudtam rábólintani, ön főiskolai hallgató, szobrásznak készül... Mi volt hát az a két kitétel, amivel nem lehet egyetérteni? Az első a: »L’art pour Tart« megállapítása. Talán nem is olyan veszélyes a dolog, hisz ön ebben a kérdésben önmagával is szembekerült későbbi társalgásai folyamán. Azt hiszem, ez fiatalkori bétegség, amely hamarosan el fog múlni, mint a csőnadrág őrülete és a a rock’ and roll. Mondanom sem kell, hogy ezzel a nézettel világszerte már igen kevesen értenek egyet, nem is beszélve Vacsora után magányosan üldögélek a másodosztályú étteremben. Talán nincs is más célom, csak az, hogy elmúljanak ezek a tétova esti órák, amikor az agy már fáradt, de a renyhe test még elnyúlik ebben a lélektelen zsibongásban. Renard, a bölcs francia figyelte meg életünk legnagyobb átkát s most, ebben a határozatlan és tehetetlen magányban egykedvűen gondolok a századvég nagy kiábrándultjára, igen, olyan rövid az élet és mégis annyit kell unatkoznunk. De a szomszéd asztalnál zajos társaság ül s az egyik nő, akinek nem jutott partner, kifejezetten csinos. Halvány babaarca van és szőke haja szinte átszellemülten csillan meg a vendéglő piszkos fényében. Ez az a döntő pillanat, amit a költők Végzetnek hívnak és nagybetűvel írnak. Kihörpin- tem maradék borom, megigazítom nyakkendőmet s mint aki harmincnyolc éve vár erre az alkalomra, a babaarcúhoz lépek. Könnyedén meghajtok a társaság előtt s szabatos mondatokkal beszélni kezdek. Néha krá- kogok közben, de ez régi szokásom, amiről nem tudok leszokni. — Bocsásson meg, de szándékom igazán tisztességes, — kezdem. Nem vagyok kapcabetyár, tisztes jövedelmem van, beszélek idegen nyelveket s az írásaim rendszeresen megjelennek a lapokban. Hiszek abban, amit a régiek így fejeztek ki: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Éppen ezért nem arra kérem, hogy táncoljon velem, egyébként is mindig gyenge táncos voltam, hanem arra. hogy legyen a feleségem. Higyje el kisasszony, az élet roppant egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá. Elhitte és néhány hét múlva arról, hogy az igazi művésznek még akkor is van mondanivalója, amidőn azt hiszi, hogy nincs. Gondoljon csak Babitsra vagy Kosztolányira. De ha önnek jobban tetszik, gondoljon a royalista Viktor Hugóra, aki kénytelen-kelletlen olyan dolgokat is állított, ami ugyancsak nem illik a royalista felfogáshoz... Szóval, az igazi művész kisebb-nagyobb mértékben mindig mond »-valamit-“... Erre ön már bizonyára gondolt is... A másik: Szereti a konkrét meghatározásokat »dumcsi“ nélkül. Megértettem, mire céloz. Szóval ön azt hiszi, hogy a művészet politikától mentes lehet? Lehet-e ilyen? Volt-e már ilyen? Tud-e ön erre vonatkozólag »konkrét« példával szolgálni? Nem hiszem! Egyébként, ami nem hangos, az nem beszél? Az nem mond semmit? Gondoljon csak a »Mó- zes“-szoborra, vagy a Lakon- csoportra! Úgy hiszi, ennek nincs mondanivalója, mozdulatlansága ellenére is? Ugye, van?! Vagy nézzük meg Munkácsy »Siralomház“-át. Ennek sincs? ön művésznek készül. Órákig tudna talán magyarázni, hogy van... Tekintsük talán a zenét. Ne is beszéljünk a forradalmár- klasszikusokról, akiknél ez természetes, csak tekintsük talán Weber: »Felhívás keringőre“ című kompozícióját, amelyet ön is megemlített. Nem tagadhatja, hogy a franciákban (és másokban is) forradalmi hangulaa feleségem lett. Mindketten hittünk a romantikus babonában, hogy meglátni és megszeretni... De mindez káprázat volt. Soha, egy pillanatra sem voltunk boldogok. ... ÉS VÁLTOZAT Nem hitte el. A társaság megütközve nézett rám, mint egy őrültre. Végre az egyik férfi felállt és fenyegetően végigmért. — Az ilyen részeg hülyét ki kell dobatni! Kezemmel bizonytalan mozdulatot tettem, hogy nem vagyok részeg. Ezt neki is észre kellett vennie, mert még jobban megvadult. — Ha pedig őrült az úr, akkor legjobb, ha rendőrt hivatunk! NAPLÓ S_______________________________r Kétségbeesve néztem a babaarcára, megértést és védelmet kértem tőle. Mozdulatlanul ült a helyén. De szeméből azt olvastam ki, amire én is gondoltam. Ez a lovagias állat tönkretette a boldogságunkat. VÁDLOTTAK PADJA Igazam teljes tudatában ülök a vádlottak padján, ahova az emberi butaság ültetett. Az emelvényen trónoló bírákra valóban úgy tekintek fel, mint az igazság bajnokaira s pillanatnyi kétségem sincs, hogy,végül felmentenek, s az »igazság diadalmaskodik“, amint mondani szokták. De ez a kényelmetlen pad mégis a vádlottak padja, nem képletesen és szépítve, hanem ormótlan valóságában s gyilkosok, rablók, csaló kupe- cek koptatták ilyen homorúra. tot érlelt Pedig a szerző talán nem is szánta tudatosan ennek... Tehát az úgynevezett »beszéd mentes« művészet is beszél, tanít, izgat, sőt forradalmasít is! Az »élő« beszéd természetesen még jobban. Hogy van-e erre szükség? Van! És higgye el, az ún. »dumcsi« az ön érdekét is szolgálja! ön már nem fog főiskolai végzettséggel havat lapátolni. Nem fog kisegítő, félingyenes állásokért könyörögni. Még diploma sem lesz a kezében, mikor tíz-húsz hely között válogathat. Tudom, azt is fogja mondani, hogy művészi fejlődése érdekében nem élhet egy kis megyeszékhely városban. Talán Pestre fog költözni. Vagy talán addig »dumálnak« az ön érdekében, hogy Moszkvát, Párizst, Münchent is meglátogathatja, hogy művészileg képeztethesse magát. Egyébként az ilyen »dumcsi- kért« igen sokan adták életüket is! Nézze csak meg a szekszárdi mártírok tábláját! A további »dumcsik« pedig azt a célt szolgálják, hogy tudásban, művészetben, anyagiakban mind erősebbekké váljanak; mi is, én is, ön is. Nyerseségemet pedig ne tekintse rosszindulatnak és ha megbántottam volna: — nem volt sértő szándékom. Gondolkozzék egy kicsit, s talán a legközelebbi megállapításaira már rá tudok bólintani. S amíg az »igazság diadalmaskodik« itt kell ülnöm, bizonyos formaságokat nem kerülhetek el, például, ha szólnak hozzám, fel kell állnom; nem is tudom, mi történne, ha lábaimat felraknám a pad karfájára és cigarettára gyújtanék? Nem ül mellettem fegyőr, a kezemet nem bilincselték meg, de ennek csak formális jelentősége van, s mit sem változtat a szigorú tényen, hogy vádlott vagyok. Először fölényes próbálok lenni; »ugyan kérem«, — mondom hetykén és mosolygok. De lassan kezdem kényelmetlenül érezni magam, mind jobban tapasztalom vádlott-voltomat s tudom, hogy csak védekezni van jogom. Amikor elhangzott a kötelező kérdés, »bűnösnek érzi magát?« — majdnem gúnyosan válaszoltam, hogy ugyan kérem, mit képzelnek, de lassan hatalmába kerít egy nyomasztó és ismeretlen erő, idegeim elernyednek s egyre bizonytalanabb leszek. Az igazi bűnösök ilyenkor »törnek meg a vád súlya alatt«, én azonban inkább fáradt vagyok; jó lenne inni egy pohár vizet és azt hiszem, ki is kellene mennem. A tárgyalás sokáig tart, már egészen besötetedett és meggyújtották a lámpákat. Tanúkat hallgatnak ki, aztán vádlóm mennydörög; aki hallgatja, joggal tételezi fel rólam, hogy többek között az apámat is megöltem. Én is beszélek, »az utolsó szó jogán«, a hangom most idegen és lebegő, mintha egy tölcséren jutnának el hozzám a szavak. Aztán hosszú szünet, a bíróság tanácskozik. Ha úgy tetszik, »az igazság diadalmaskodik«, de a felmentő ítéletet is úgy hallgatom, mintha egy buvárharangból szólnának hozzám. CSÁNYI LÁSZLÓ Munkaegység-számláló tanfolyam Szakcson Szakoson az általános iskola nevelői munkaegységszámoló tanfolyamot szerveztek az új termelőszövetkezet tagjai részére. A tanfolyam iránt megnyilvánuló érdeklődésre jellemző, hogy még 60 éves dolgozó parasztok is ott Ismeretterjesztő előadások a Dombóvári Vasutas Művelődési Házban A dombóvári vasutas kultúrotthon vezetősége az elmúlt év őszén megállapodást kötött a megyei TIT-tel 14 előadásból álló előadássorozat megtartására, melyet a Munkás Szabadakadémia keretén belül bonyolítanak le. Az akadémiára 220-an iratkoztak be, s közülük mintegy 150 fő állandó hallgatója az előadássorozatnak. A hallgatók az előadássorozat befejeztével á TIT megyei elnökségétől oklevelet kapnak. Az előadások témáját a hallgatók kíván, sága szerint állították össze, főleg tudományos témákból. Szerepel a sorozatban „Mit tanít az élet tu(Bati) TÉMA —
