Tolna Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-07 / 32. szám

6

199$.

tofcWA weerm nbpüjsä«

Iiz0P.es? százalékkal növelik a termelékenységet a Bonyhádi Cipőgyárban

A múlt hónapban friss plakátok kerültek a falra a Bonyhádi Cipőgyár üzemrészeiben. Rajtuk csak néhány számadat szerepel — amiről egyébként már beszéltek termelési tanácskozásokon Is, de fofttos, hogy állandóan szem előtt legyenek — az idei terv fő mutatói. Közülük is a legfeltűnőbb égy szám: «0,530«. Mit jelent ez? — Azt, hogy ebben az évben minden munkásnak egy munkaóra alatt 0,53 pár cipőt kell elkészítenie. Nyolc órás műszakban tehát négy és egynegyed párat. Tavaly ez a mutató 3,83 volt. Az idén tehát 11 százalékkal kell növekednie a termelékenységnek a gyárban. A gyár termelése egy- hatodával nő, ennek kétharmadát a termelékenység emelésével akarják biztosítani.

Nem kis feladat. Az iparban a munka termelékenysége az elmúlt évben öt százalékkal emelkedett. A pártkongresszuson elfogadott irányelvek 1965-ig, hét évre 37—40 százalék termelékenység-emelkedést tűznek ki célul. Tudnak-e a bonyhádiak -egy év alatt ilyen nagyot »ugrani«?

Az eddigi jelek azt mutatják, hogy igen. Mert azon a plakáton — az illető üzemrész termelékenységi feladatait jelző számok mellett — még egy adat van, ami egyébként napról napra változik. Ez azt mutatja, hogy az elő-, ző napon hogyan alakult a termelékenység. Volt 0,511, 0,524, de már 0,535 is, tehát magasabb a tervezettnél.

fiz előkészítés már tavaly megkezdődött

A gyárban már tavaly készültek a termelés emelésére. Amikor az idén, januárban megkapta a vállalat a tervszámokat, már készültek rá, hogy jelentősen kell növelni a termelékenységet. Tizenegy százalékra azonban nem számítottak-. Az előirányzatok alapján az igazgató összehívta a műszakiakat és megkezdődött — helyesebben folytatódott a múlt évben megkezdődött munka, a különböző, rejtett tartalékok felkutatása, feltárása. Ilyen tartalékok pedig voltak bőven.

A gyárban futószalagon folyik a termelés. A szalagnak — számtalan előnye mellett — van egy hibája is. Nagyon nehezen lehet mellette úgy beosztani a munkát, hogy mindenki teljesen ki tudja használni a munkaidejét. A szalag egyenletesen viszi tovább a félkész cipőket. Dolgoznak mellette vagy ötvenen, mindenki más műveletet végez a cipőn. Az egyes műveletek közt nagy a különbség, nemcsak, minőségileg, hanem olyan értelemben is, hogy más és más az egyes műveleteknél a teljesítőképesség. Vannak egyes munkahelyek, ahol — így mondják a gyárban — 100—U0 százalékos a dolgozók »leterhelése«, másutt meg 70—80 százalékos. Az utóbbiak tehát többet is tudnának termelni, de nem lehet n szalag továbbhaladásának ütemét munkahelyenként, gépenként megszab ni. Csak azt lehet tenni, hogy ahol egy munkásnak túlsók lenne a munkája, oda kettőt állítanak be. A két dolgozó így viszont csak 70—75 százalékosan lesz leterhelve. Hogy a kereset ne csökkenjen — ők nem tehetnek róla, hogy nem dolgozhatnak többet — normájukat »módszerpótlékolják«. Tavaly a goyser-szalagnál például az összes dolgozónak mintegy 30 százaléka kapott 5—20 százalékos módszerpótlékot. A tüzödei műveletek egyhatodát kellett 5-től 30 százalékig pótlékolni.

Ez az üzemen belüli »munkanélküliség« tehát olyan tartalékot jelent, amit jobb munkaszervezéssel, a technológia bizonyos változtatásával fel lehet használni. A módszerpótlckot sétálásért fizetik ki. Ez úgy értendő, hogy egyes dolgozók nyugodtan elsétálhatnak munkahelyükről, néha otthagyhatják akár tíz-tizenöt percre is, míg másoknak — mint a íárahúzóknak, snittvágóknak, egy '•''■had percük sincs. Hogyan lehet

msgszüafetnl, csskaeíileni a séfáiást,

javítani a munkaidő-kihasználást? — Ennek többféle módja van. A goyser-szalagokat a múlt év végén meghosszabbították. így most műszakonként a korábbi ötszázhatvan párral szemben hétszázat tudnak gyártani. Ha nagyobb mennyiség fut a szalagon, jobban lehet megszervezni, elosztani a munkát, csökkenteni a »módszerpótlékos« műveletek számát. A cipőt ugyanis — míg teljesen elkészül — legalább száz- ötvenszer kell kézbevenni. Levenni a szalagról, a munkaművelet

elvégzése után visszatenni, ez az össz-munkaidőnek legalább egy- tizedét teszi ki. Ezt is lehet csökkenteni, mégpedig egyes műveletek összevonásával. így kevesebbszer kell kézbeverfni a cipőt.

A gyár műszaki vezetői gondosan felmérték a lehetőségeket és így szervezték át a munkát.

Györkönyi Mária az aljaüzemi klammer-szalagnál a sarokfénye- ző-kefélését végezte. Most elvállalta a bőrkorongozást is. Gépének tengelyét meghosszabbították, annak másik végére tették a bőrkorongot.

— Hogy megy a munka? — kérdezem.

— Az első napokban kicsit szokatlan volt, de most már belejöttem. Ez itt — mutat a még mellette lévő, egykori bőrkoron- gozógépre, — felesleges lett, a korongját rátették az enyémre. Alig jelent több munkát, mint eddig.

Molnár Piuszné és Csergő Vencel rámakalapálók csak egy mozdulattal végeznek többet, amikor a szegeket is kihúzzák (eddig erre külön munkás volt, akinek szintén le kellett venni a cipőt a szalagról, szeghúzás után visszatenni). — Nincs nálunk fennakadás — mondják — csak akkor lehet baj, ha egyik gép elromlik és összetorlódik a munka, míg megjavítják. Az viszont műszakiak dolga, hogy jók legyenek a gépek.

Az átszervezést nem egyszerűen »felülről« határozták el, bár a változtatások jelentékeny része úgy született, hogy a műszakiak, művezetők sorravették az összes műveletet, hol lehetne javítani a munkaidő-kihasználáson, ezután beszélték meg a dolgozókkal. Volt azonban több olyan eset is, hogy maguk a dolgozók javasolták az ésszerűbb munkabeosztást. A III-as goyser körnél Schumacher Jánosné és Rummel Istvánná eddig az alsótalp állítást, a cemen- tezést, a lábizom betét kitöltést cs az alsótalp cementezést végezték. Most, hogy egynegyedével növelték a szalag termelését, a műszaki vezetők úgy látták, hogy helyes lenne az utolsó műveletet elvenni tólük, az alsótalp cementezés- re még egy munkást beállítani. Schumacherné és Rummelné tiltakoztak ez ellen a főművezetőnél azzal, hogy felesleges itt még valakit belállítani. Hétszáz párnál is elvégzik eddigi munkájukat.

Sajnos, nemcsak ilyen példák akadnak a gyárban. Igaz, hogy csak egyedülálló eset, éppen ezért kell beszélni róla. A klammer- szalag evikkolói nem akarnak lemondani

a munfca nélkül szerzett jÄkröl.

A cvikkolást — orrfoglalást — I évben pedig megkezdik a köny- évekkel ezelőtt — egy munkás nyített goyser cipőknek gyártását.

Emberségből, áldozatkészségből $ JELES

Több mint 7 liter vért adott eddig Nagy József né

Nem hiszem, hogy az érzések tömkelegében van-e íelemelőbb annál, mint tudni azt, melegen, frissen buzgó véremmel egy másik embert megmentek az életnek. Eddig, amikor a vért, életet adó emberekről hallottam, mindig, mint hatalmas, erős lények álltak lelki szemeim előtt.

Éppen ezért csodálkoztam most legutóbb, amikor egyiköjükkel, Nagy Józsefnéval Gyönkön beszélgettem. Mondhatom, semmi sem utalt rajta elképzeléseimre. Közepes termetű, majdnem vézna asszony állt velem szemben, s beszélt véradói élményeiről.

— Mikor legelőször adtam vért — mondta — még ilyen súlyú sem voltam, azóta meghíztam. — Mondták is az ismerőseim »mit akarsz te, hiszen belepusztulsz«. Nem lett igazuk. Most a huszonegyedik véradásom után, lám egészségesebb vagyok, mint valaha, pedig egyszer-egyszer 3 és fél deci vért adok.

Egy kis gyors fejszámolás és hirtelen meghökken az ember, hiszen akkor ez az asszony már

jóval több vért adott másnak^ mint amennyi saját magának ősz« szesen van. — Vigyázok is ma« gamra, — mondta —, hogy midéi tovább tudjak segíteni a rászorulókon. Sosem felejtem el, egyszer egy kövér asszonnyal mentünk vért adni, de őt visszaküldték. S ekkor kétségbeesetten kiáltott fel »hogy lehet az, hogy én kétszer olyan testes vagyok, mint te és mégsem adhatok vért«.

Arról is beszélt még, milyen szívesen segít a rászorulókon, pedig nem ismeri őket. — De most már meg akarok ismerkedni is velük. Majd módját ejtem ennek Is — teszi hozzá.

S ahogy elbúcsúzom a lelkes véradótól, ismét gazdagabb lettem egy tanulsággal. Lám a nagy termet mitserr* ér, mert a kister- metűek is óriásokká nőhetnek a fenti tekintetben. Óriások ők, emberség, áldozatvállalás területén. És mindig vizsgáznak belőle. Nagy Józsefné is már huszonegyszer vizsgázott jelesre.

(Szj

Az iskolaszövetkezet

végezte, Igaz, hogy nagymértékben túl volt terhelve, — mintegy 150 százalékosan — ezért pár éve műszakonként ketten végzik ezt a munkát Az ő leterhelésük most alig több 70 százaléknál. Szembe tűnik is ez az első pillanatban, hiszen amikor ott jártam a munkahelyükön, csak Tóth József dolgozott, Krasznai János éppen háttal ült gépének.

— így, ahogy eddig dolgoztunk, ment a munka — mondja Krasznai. — De most ránk akarják sózni a bőrkivágást is. Az pedig már nem menne.

— De valamikor ezt egy ember végezte — vetem közbe.

— Tönkre is ment az egészsége — válaszolja. De ahogy beszélgetünk, kiderül, hogy néha, ha »szorít a cipő«, egyedül is el tudja látni a cvikkolást akár egy pár napig is.

Most senki sem kívánja tőlük, hogy annyit dolgozzanak, mint amikor — a jelenleginél 100 párral nagyobb termelésnél — egy ember cvikkolt. Csak azt, hogy végezzék el a cipőnként csak pár pillanatig tartó bőrkivágást is. Ezzel lehetne emelni keresetüket is, ami egyébként fő panaszuk. Ugyanis a hetes kategóriájú szakmunkások közül ők keresik a legkevesebbet.

A termelékenység növelésének minden lehetőségét felkutatják és hasznosítják a gyárban. Alkalmazzák nemcsak a munkaszervezésben, har.em

a gv^rtásfechnolégíában is az új műszereket, újításokat

Havasi Ferenc technológus tavaly Csehszlovákiában járt tapasztalatcsere céljából. Ott látta, hogy a tüződében ragasztás nélkül, rátartással tűzik össze az egyes alkatrészeket. Bevezették ezt itt is, ezzel a tüződében körönként 2—3 dolgozó szabadult fel, egyben jelentős mennyiségű ragasztóanyagot takarítanak meg. Kiterjesztették a kéttűs gépek alkalmazását, a harmadik negyed

ami jelentős anyagmegtakarítást és munkaerőmegtakarítást — tehát termelékenység növekedést — eredményez. Az új cipőfajtát itt kísérletezték ki a gyárban, negyvenezer párra már export-megrendelés is van belőle.

Meglesz-e a 11 százalékos termelékenység-növelés? — az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogj igen. Jantner János

Dunaszentgyörgy községben a múlt évben falusi ifjúsági szövetkezet működött az iskola keretében Molnár Imre tanár elnökletével. A szövetkezet tagjai az iskola legszorgalmasabban tanuló növendékeiből kerültek ki. Egy katasztrális hold, részben kipusztult és kiöregedőben lévő gyümölcsös művelésére vállalkoztak. Az egyik céljuk az volt, hogy növeljék a gyümölcsös értékét a gyümölcsfák ápolása és a talaj szakszerű művelése által. Továbbá célul tűzték ki azt is, hogy a hiányzó fák helyére csemetéket ültetnek. Ennek érdekében mintegy 600 forint értékű, gyorsan termő gyümölcsfa-csemetét vásároltak. Az első évben idejében és pontosan elvégezték a különféle munkálatokat. Jól sikerült a gyü- míjlesszüret is. Mintegy 50 mázsa

PUTLITZ:

zárszámadása

termést szüreteltek és értékesített tek.

A szövetkezetbe lépett tagok közül a többség, — harmlncket- ten — rendszeresen kivette részét a közös munkából. Munkaegységrendszert vezettek be. A szövetkezet ifjú tagjai, több mint 210 munkaegységet teljesítettek és ennek alapján mintegy 6000 forintnyi jövedelemhez jutottak.’

Az elszámolás szerint egy munkaegység értéke 18 forint. Ez kb. öt óra alatt végzett munka díjának felel meg.

Okos gondolat volt a szövetkezet megszervezése, nemcsak azért, mert fiatal tagjai anyagi jövedelemhez jutottak, hanem azért is, mert a szövetkezet egyúttal szorgalomra, közösségi szellemfe, munkára is nevelte tagjait.

Nem etországból—)

C Németországba

29.

Hitlernek ezek a közeledési kísérletei egy-két ember kivételével nemigen gyakoroltak hatást az angolszász laptudósítókra. De már akkor is volt közöttük néhány bizalmasa, aki láthatóan már régebb idő óta közel állt hozzá. Két vagy három olyan konferencián voltam jelen, amelyen a Berlinben akkreditált angol és amerikai sajtóképviselők teljes számban összegyülekeztek. Amikor menni készülődtünk, Hitler minden alkalommal odaszólt:

— Delmer úr, Wiegand úr, maradjanak még itt egy percre!

Ezek ketten különváltak a többiektől, és visszamaradtak. Sef- ton Delmer a Lord Beaverbrook tulajdonában lévő londoni Daily Express fiatal tudósítója volt, Karl von Wiegand pedig, aki már az első világháború alatt közeli kapcsolatba került a császárral, az amerikai Hearst újságkirály konszernjének megbízásából utazott.

Néhány izgalomtól eltekintve tehát a Harmadik Birodalom első hónapja nem hozott szárromra különösebb változásokat. Kósza hírek keltek szárnyra azokról az iszonyatos borzalmakról, amelyeket az SA-kaszárnyálc foglyainak kell elszenvedniük; ezeket részben a külföldi sajtó is jelentette. Különösen a Hedemann- és a Pa- pestrassénak volt félelmetes híre. Általában azonban még úgy gondolták, hogy a fordulattal járó elkerülhetetlen kilengésekről, egyes rabiátus elemek túlkapásairól van szó, amelyek rövidesen meg fognak szűnni.

A sajtóosztályon tisztán láttuk.

Senki sem volt hajlandó komolyan venni a nácikat. Ha magunk között voltunk, vicceket me. séltünk róluk, mulattunk rajtuk, s meg voltunk róla győződve, hogy ez az egész bolondolt háza legfeljebb pár hónapon belül önmagától összeomlik. Persze, bedugtak már közénk néhány spiclit, akiknek jelenlétében vigyáztunk a nyelvünkre. De ezt is inkább csak kellemetlen átmeneti jelenségnek tartottuk. A spiclik nagyobb része feneketlen tudatlanságot árult el a nemzetközi politika kérdéseiben; szolid, rendszeres munkára merőben képtelenek voltak.

A REICHSTAG ÉGÉSE

Ez volt a helyzet február végén, röviddel a választások előtt, amikor felrobbant az első nagy

hogy az új kormány gátlástalanul bomba. Volt ebben az időben egy és szemtelenül hazudik. Egy dél- barátnőm, aki egy charlottenbur- után például állítólagos kommu- gi kioszkban meleg virslit, limonista röplapokat kaptunk, melyeket másnap reggel azzal a kommentárral kellett átadnunk a sajtónak, hogy a röplapokat ismeretlen nemzetiségű repülők az éj folyamán dobták le Berlin fölött. De a nyomdafesték még ned. vés volt a röplapokon, a szóban forgó éjszakáig pedig még hosz- szű óráknak kellett eltelniük.

— De hát az ilyen svindlik- nek a legostobább ember sem dől be! — jegyezte meg Maus kollegám a belföldi osztályból, akinek •'öldelattiba, másnap reggel a korai szclgála- '-’sétáltunk tot kellett ellátnia. Megjegyzése tipikus volt arra a könnyelműségre. amellyel hagytuk, hogy rrindr-e'- a dolgok menjenek a maguk útján.

nádét, cigarettát és hasonlókat árult, és minden második héten éjfélig volt szolgálatban. Ha időm engedte, elálldogáltam egy félórácskát a pultja mellett. Semmi különösre nem gondoltunk, nem sejtettünk semmit, amikor azon a bizonyos estén úgy kilenc óra tájban egy utcalány újságolta:

— Ott lent ég valahol. Azt mondják, a Reichstagban.

Mielőtt beszálltam volna a hoev hazamenjek, a Charlottenburger Chaussée-n a Brandenburgi Kamiig, s valóban megláttuk a tűz

v'sszfénvét a heri-mnton.

Másr-n r—»»e1 a Re»ent»hstras- sén vitt keresztül az utam, ami-