Tolna Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-28 / 50. szám
IRODALOM 'fhűvéMei NÉPMŰVELÉS Vasárnapi jegyzet Lesz-e Szekszárdim irodalmi élet? "A Babits Mihály Irodalmi T ársaság időszakonként adja ki a Sárköz-t. Az olvasókkal való kapcsolat érdekében szervezzenek irodalmi esteket a tömegszerveze tekkel karöltve üzemekben, termelőszövetkezetekben, állami gazdaságokban, kultúrotthonokban. Végezzenek kutatómunkát munkástehetségek felszínre hozásának érdekében és ezzel is erősítsék a társaság taglétszámát. A tagság évente egyszer, a sárközi napok al halmával rendezze meg íróinak ünnepi estjét«. (Az MSZMP Tolna megyei Bizottságának hároméves művelődési programja.) \T árosunk — de vegyünk ” csak szélesebb kört — megyénk irodalmi életét vizsgálni a nagy egész, a jelenlegi magyar irodalom elemzése és ismerete nélkül elképzelhetetlen, csak ebben az egészben nyerhetünk hű képet, hibáival, kevéske eredményeivel együtt, a részről... Hogy meg kell teremteni az irodalmi életet Szekszárdon, amely a megye irodalmi élétének, az írók tevékenységének magját alkotná, ma már túlságosan is szükség- szerű. Az ok ismert, vagy köny- nyen felismerhető; mert szükség van rá, kulturális fejlődésünknek velejárója, annak szerves része, s nem utolsó sorban, mert az irodalom jelentős tényező a tömegek világnézetének formálásában. A hogyanon viszont bárki kénytelen gondolkozni és ez a hogyan okot adhat élénk vitákra, a nézetek forró hangulatú kicserélésére. Ez természetes is, és nagyon jó lenne, ha így történne, merj; mindebből előbb-utóbb kikristályosodna egy egységes vélemény, állásfoglalás, amelynek alapján, s amelynek meghatározó vonalát követve el kell indulni. Megyénk irodalmi életét vizsgálva sajnálattal kell megállapítani, hogy tevékenységben, élénkségben, a megalkotott művek közönség elé vitelében elma rád — ne az egészhez hasonlítsuk, hanem egy másik részlethez — más megyék hasonló tevékenységétől. Az a többé-ke- vésbé sikeresnek — szándékában mindenesetre az — mondható próbálkozás, amely a Babits Mihály Irodalmi Társaság kezdeti tevékenységét jellemezte, az utóbbi években elszürkült, mondhatnánk: megszűnt. A korábban rendezett irodalmi viták, szerzői estek, felolvasó estek a maguk tényében is eredményt jelentettek, sajnos azonban megszűntek, pedig az irodalom iránt érdeklődők tábora egyre nőtt, mind többen voltak kíváncsiak, szőkébb hazájuk, Szekszárd, Tolna megye élő írónak alkotásaira. Emlékszem egy ilyen szerzői estre, amely iránt nem várt érdeklődés nyilvánult meg, és a közönség hozzáértésről, irodalomsze- retetről tett tanúbizonyságot. Megyénk irodalmi életének fellendítését, vajon ismét itt kellene elkezdeni? — vetődhet föl a kérdés. Inkább folytatni kellene itt. Különösen folytatást jelentene ez — a korábbinál — magasabb szinten most, amikor Szekszárd — de a járási székhelyek többsége is — olyan irodalmi színpadokkal, s ezeknek az irodalmi színpadoknak olyan tehetséges előadó gárdájával rendelkezik, amit módunkban van lemérni és elismerni számos alkaloménak Megvan a lehetőség arra, hogy az irodalmi színpadok műsorukban helyet adjanak élő Tolna megyei írók műveinek, esetleg egy hasonló jelleggel bíró egész estét betöltő irodalmi rendezvény keretében is. Annál inkább indokolt lenne ez, mert jelentős mértékben szolgálná formájában, külsőségében és kihatásában is az irodalmi tevékenység jelentős fellendülését. Kívánatosak lennének az irodalmi színpadok műsorán az említettek, annál is inkább, mert fennáll az a veszély is, hogy ezek az irodalmi színpadok sajnálatos módon színházszerű valamivé alakulnak, s inkább tűznek műsorukra színműveket, minthogy korábbi feladatuknak megfelelően az irodalmat népszerűsítsék és terjesszék. Anyagi sikerében sem, de erkölcsi kihatásában semmiesetre sem maradna el például a szekszárdi gimnázium irodalmi színpadának előadása az élő helyi írók alkotásaiból, egy ugyancsak általuk rendezett színmű bemutatásától. Yf indenfajta tevékenység, az irodalom éppen úgy, mint a sport, anyagi feltételekhez kötött. Először anyagi — egészen kevés ez — feltételt kell biztosítani arra, hogy az irodalmi színpad például a helyi írók műveiből rendezzen előadást, s különösen akkor, ha esetleg egy ismert, vagy neves előadóművészt is meghívna vendégfellépésre ez alkalomból. Méginkább anyagi tényezőhöz kötött egy folyóirat megjelentetésé, amely talán ebben a pillanatban — csak Tolna megyére korlátozva — egyéb nehézségekbe is ütközne. Ha már megjelenési formáról, vagy lehetőségről beszélünk, s tekintetbe vesszük, hogy a megyei tanácsnak erre, és egyéb irodalmi célokra is tekintélyes ősz- szeg áll rendelkezésére egy esetleges folyóirat mellett, kivitelezhető például egy antológia kiadása, amelyben helyet kapna a Tolna megyei írók mellett, a Dunántúl néhány más tehetséges írója is. Tolna megyében jelenleg nincs annyi író, aki színvonalas —\ különösen ezt hangsúlyoznám — alkotást tudna biztosítani egy folyóirat vagy akár egy antológia számára. Tehetséges és helyet érdemlő írókról lévén szó, ez a szám nem éri el a tízet, ha ezzel a számmal is nem mondtunk túlságosan sokat. A dilettantizmusra, a polgári felfogások terjesztésére pedig nincs szükség. A megújuló irodalmi társaságnak ,is szilárd kiállása kell, hogy legyen, féltehetségű emberek, esetleg rosszindulatú próbálkozásai ellen. A Babits társaság’ munkáját megélénkíteni azzal a céllal, hogy ez a társaság az egymás műveinek — sok esetben ezek a művek mindezt nem is érdemelnék meg — meghallgatására, túlságosan is sok időt igénylő bírálására szorítkozzék, nem érdemes. Ez is egy feladata, lenne, de nem a legfontosabb. A cél, mint azt a határozat is kiválasztott testület, amely gaz-, dája falujának, gazdája a kúl' túrónak is. Az önigazgatás legmagasabb fomájú megnyilvánulása, megtestesülése falun a tanács. S az önigazgatás mellett, helyesebben azzal egy időben, az önképzés irányítója, gazdája is azoknak az embereknek az ösz- szessége, akiket a falu saját magából választott ki a vezetésre, az irányításra. Ha egyéb vonatkozásban meg' állták helyüket tanácsaink, ugyan miért kellene attól félni, hogy a kultúrának mostohaSzü- lei lesznek. Ha valakiben volt félelem, elmúlhatott azóta, mért kultúrára a magyar községekben soha annyit nem költöttek a falu közpénzéből, mint éppen manapság. Sommás tételek sora. koznak egy-egy község költségvetésében a különböző kulturális intézmények támogatósára, fejlesztésére. Csodák-csodája, egyetlen helyen sem kell a könyvtárosnak ,.veszekednie'’ a tanácsi vezetőkkel, hogy a betervezett pénzt valójában megkapja könyvtára fejlesztésére. Sőt a legtöbb esetben, anélkül, hogy a könyvtáros kérné, a falu vezető testületé maga toldja meg a tervbe vett összeget, ha a megtoldásra anyagi lehetőség nyílik. De nem is „csoda” ez, hanem nagyon is természetes valami, életünk nagyon is természetes velejárója. Jó gazdára leltek a könyvtárak, jó gazdára lelt a kultúra, amikor a dolgozó nép okos gyülekezetének gondjaira bízta sorsát. A felülről történő nagyon sokszori bábáskodás (ez persze nem akarja csökkenteni a felső szervek nagyon 'is hasznos irányító és segítő munkáját) helyett élő, a helyi viszonyokkal tisztában lévő, húsbavágó községi érdek diktálja a segítés módját és mikéntjét. Községi tanácsaink jó gaz-1 dának bizonyultak s a jó gáz- da gondoskodása bizonyára nem marad el a jövőben sem. Letenyei György HARAGVÓ ANGYAL mondja, tehetségek kinevelése és felsorakoztatása a társaság meglévő magja mellé! (Tisztában kell lenni azzal is, hogy minden próbálkozó nem őstehetség, s csalhatatlan író, s ebből kifolyólag vállalni kell a társaság vezetőinek azt a kevéssé népszerű feladatot is, hogy mindezt megmondja, és jóindulatú elnézés formájában, nem ad helyet tehetségtelen embereknek, esetleg baráti alapon a helyi irodalmi életben...) Feladata lenne a társaságnak, a megye lakossága, munkások, parasztok világnézetének, szépérzékének formálása az irodalom nyújtotta lehetőséggel, — mindezt írói ankétok, felolvasó- estek, szerzői estek keretében, amelyre meg lehet találni a lehetőséget abban az esetben is, ha a vállalati vezetők egyelőre elzárkóznak az ilyen rendezvények elől. 'p'eladata lenne továbbá a már korábban említett megjelenési lehetőség megszervezése: — értve ezalatt olyan művek megalkotását, megalkot- tatását, amelyek érdemeiknél fogva igényt tarthatnak a megjelenésre. Mindez bőséges vitára ad okot és alkalmat, de nézetem szerint a jelenlegi állapotban még a bőséges, parázs vita is eredményt jelent, az irodalmi tevékenység dokumentálását és egyáltalán az irodalommal való törődést, munkálkodást bizonyítja. BUNI GÉZA Az elmúlt évben Tolna megyében teljesen befejeződött a községi könyvtárak tanácsi kezelésbe adása. Kísérlet volt, amelyre Tolna megyét jelöltéit ki a fennsőbb könyvtárügyi szer vek, s a kísérlet fényesen bevált, figyelemre méltó eredményeket hozott, nagy fellendülést megyeszerte, amelynek tapasztalatait valószínűleg az ország más vidékein is gyümölcsözően lehet alkalmazni. Az elmúlt évben a községi tanácsok, a kezelésükbe került népkönyvtáraknak 800 000 forintot adtak könyvek beszerzésére. Ezenkívül jelentős összeggel segítették a népkönyvtárak egyéb felszereléseinek felújítását ; szekrényeket, asztalokat, székeket vásároltak. Ott voltam, amikor a pincehelyi könyvtár olvasótermét avatták; igazán hangulatos, a célnak megfelelő — bár meglehetősen kicsi — olvasóterem ez, amely azóta bizonyosan kedvelt helye lett a község könyvtárosainak. De ugyanez még sok falusi könyvtárra mondható el és mindenütt nagy segítséget nyújtottak a helyi tanácsok rendszerint a községfejlesztési hozzájárulásból. Az idén a tervek szerint újabb 800 000 forintra számíthatnak a népkönyvtárak könyvbeszerzés céljára és 300 000 forintra egyéb felszerelések beszerzésére. Ez a terv, arra természetesen már most nyugodtan számíthatunk, hogy ezt jelentősen „túlteljesítik” községi tanácsaink. Az első pillanatban az, hogy a községi népkönyvtárak a helyi tanácsok kezelésébe kerültek, egy egyszerű intézkedés végrehajtásának tűnik. Ennél azonban jóval jelentősebb dolognak értékelték a népművelési szervek már a kezdetben is és ma már minden községben a helyi vezető, irányító szervek is látják hogy az átadás jelentősége messze túlnő egy rendelet végrehajtásán. A községekben az államhatalom szervei a tanácsok, a falu lakossága által, saját körükből Dögöljetek meg! — hajítja gyilkos kívánságát a távozók után, mint egy kézigránátot. Fülükbe szeretné ordítani a gyűlöletét, rájuk okádni, de fegyelmezi magát, még a sarkait js, amik most, évek múltával is összekoccannának a cőgeriskolában beidegzett mozdulattal mint régen, amikor ez büszkéllett elefántcsontszín elegáns névjegyén: perjési Per- jéssy Csaba Zoltán m. kir. százados. Most Perjési a neve, egyszerűen, egy s-sel, i-vel, előnév nélkül. S: Zoltán. A második nevét vette használatba, az elsőt egyszerűen elhagyta, nem jó a hangzása. Mintahogy sokmindent elhallgatott, ami elárulhatná, hogy ki volt ő. Most itt könyvelő a csoportnál, megbújik, autóbusszal jár ki mindennap a városból, gyűlöli a szövetkezeti parasztokat, és gazsulál nekik, nehogy gyanússá váljék. Buzgóbb, a buzgónál, igazán nem mondhatnak rá semmit, nagy -szabadság“-okát köszön előre a legegyszerűbb tagnak is, csakhogy szemébe ne akadjon valakinek véletlenül, s elkezdjék piszkálni. Előre köszön, de sokszor már csak a levegőben tudja visszafogni mozduló kezét, hogy arcába ne vágjon valamelyik vitatkozó parasztnak, mint tizenöt éve még megtette minden további nélkül, ha az egyenruhába rázott paraszt nem elég feszes Vigyázzban állt előtte. — A pofátokba! Szarvas bőrkesztyűs képzel vágok meg a tahó pofátokba! — fogadko ik ilyenkor magában, de azért sima arccal és kutyakészséggel terz meg mindent, amit mondanak neki. Amolyan -pótolhatatlan ero- ber«-ré nőtte ki magát. Most is, hogy a békegyűlésre készültek, ki máshoz fordulhatott volna az elnök; — ugyan Perjési elvtárs, fessen már nekünk egy föliratot! Természetesen megfestette, mintahogy természetesen megcsinált mindent évek óta, amit kellett. Ott függ a felírás a színpad fölött -Békét akarunk!« Alatta tartották meg a gyűlést. Későig elhúzódott, mert sokan voltak és sokat beszéltek. Még csodálkozott is. hogy ennyien. — Úgy látszik, ezek a marhák tényleg mind békét akarnak... Na, ha rajtunk múlik, megkapjátok majd a békéteket, az -örök békét«!... Persze fölszólalt, nehogy feltűnjék a hallgatása, még vállalást is tett. A békehare tiszteletére vállalta, hogy a munkaegység-kimutatást minden hónapban határidőre elkészíti. Ez ugye semmi pluszmunkát nem jelent, de jól jön, erősíti a bizalmat egy ilyen kis fölajánlás. Mivel a gyűlés hosszúra nyúlott, lekéste az esti autóbuszt, csak a tízórás »nejlonnal« mehet haza. Ajánlkozott az elnöknél, — majd én leszedem a dekorációt elnök elvtárs, ne vesződjenek vele. — Úgyis ráérek, míg a buszra várok. Itt maradt a hűlő, emberszagé teremben egymaga. Még az elmenők után hajított gyűlölettel is szegényebb lett a szíve, s olyan reménytelen volt, mint a kétség beesés őszi éjjeleken. Az utóbbi időkben egyre gyakrabban elővette ez az érzés, a gyöngeség és elmúlás érzése. Sokszor mái' úgy érezte véglegesen vereséget szen- vedelt, visszavonhatatlanul alulmaradtak ők, akik ennek a világ nak megváltozásában bíztak. — Ezek olyan erősek és bizakodók, nem lehet őket többé láb alá tiporni!... Dühe azért felülkerekedett mindig, nem tudott belenyugodni. Remények táplálták gyűlölete savas, maró áradását, remények — amelyekről tárgyilagos perceiben maga is érezte, hogy el fognak apadni, kiszáradnak, mert ez a sorsuk. Áll a színpad előtt, néz föl a világító vörös betűkre. »Békét akarunk!« — Békét akartok.? Én, én eltüntetem a kívánságokat! Megsemmisítem! — hörken a dühe. És mintha valóban a szívekből téphetné ki ezzel az óhajt, gyűlölettől remegő, ideges kézzel rántja le máris a transzparens papírját, hasúja, cibálja, tépi, hogy minél előbb eltűnjön a szeme elől az utált, idegen akarat, azoknak az akarata! — Békét altattok? :— Rekedten fullad gyűlöletbe hangja. — Békéi? A halál békéjét kapjátok meg tőlünk, csak még egyszer miénk legyen a hatalom! — robban a sráján a bosz- szú, a pusztítás vagya. Ijedten körülnéz, az örökké,ré- senállés riadója figyelmezteti: — nem hallotta-e meg valaki? Amint megfordul, két fürkésző evemmel találkozik a tekintete. Az ember ott áll az ajló közelében a terem mélyén, s néz öreá mereven. Egy perc idejéig far- kasszernei néznek, a hátgérincén hideg fut végig. — Elszólta magái! MeghrMotldk! Vége!!! Lerogyni kéne; ezért volt annyi megalázkodás, képmutacás, várás.
