Tolna Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-28 / 50. szám
6 Megyek az úton j Horogkereszt és egzisztencializmus / . Mőttem szürke szőrű messzeség Lógatja le buksi szamár fejét. A kockásbőrű hosszú gyalogút Széjjellapított kígyó-teste fut. Csak rá kell lépnem. Észre sem veszem Azt, hogy megyek, úgy vonz a végtelen. Távol kísérnek köd-gúnyás hegyek — Szinte látom poéta, ősömet. Megy az úton. Hétszilvafás nemes. Ruhája kopott. Rímeket keres. Címere a táj: kék, zöld és arany Színek fonódnak össze boldogan. Mint verse egykor, versem ölelni fut Virágot, fényt, -dúdol gató falut, Fekete pulit, szőke kazlakat, Követ hajító víg gyerekhadat, S a parasztok bölcs, megfontolt szavát. Mely lassan szántja gondok pariagát... Mindennek itt e Földön célja van: Az én utam sem lehet céltalan! LELKES MIKLÓS aZZZZZZAZAAáAZZZÁZÁZZZÁÁÁZAZAÁÁZAAZZZÁZAZAÁZZÁZZZAAiZZZZAÁAÁAZZZZi A Művelődésügyi Minisztérium n'vása felhí A Művelődésügyi Minisztérium nemzetiségi osztálya felhívja azoknak az érettségi előtt álló, Illetve érettségizett fiataloknak a figyelmét, akik valamely hazai nemzetiség nyelvét társalgási fokon jól bírják, és hivatást éreznek a nemzetiségi tanítói, illetve óvónői pályára, hogy jelentkezzenek a felsőfokú tanító-, illetve óvónőképzők nemzetiségi tagozatára. A hazai nemzetiségi nyelvű általános iskolák alsó tagozatában (az I—IV. osztályban) működésre jogosító tanítói oklevél csak a budapesti tanítóképző intézetben nyerhető három évi tanulmányi idő alatt. (A tanítóképző címe: Budapest XII,, Kiss János altábornagy u- 40.) A román, jszerb-horvát és szlovák nemzetiségi nyelvű óvodákban működésre jogosító óvónői oklevél a szarvasi (Szabadság - u. 4.), német nemzetiségi pedig a soproni (Ferenczi J. u. 1—3. sz.) óvónőképző intézetben szerezhető két évi tanulás után. A felvételnél előnyben részesülnek a régebben érettségizett, de harminc évnél nem idősebb és ipari nagyüzemben, vagy a mező- gazdaság szocialista szektorában fizikai termelőmunkát végzett dolgozók, valamint a kitűnő, jeles vagy jó eredményű tanulók. A felvételi kérelmet annak a középiskolának az igazgatójához kell benyújtani, amelyben a jelentkező érettségizik, vagy érettségizett. A további, részletes felvilágosításokat is a középiskolák igazgatói adják meg. ABBAN A TERJEDELMES szociológiai lexikonban, amely 1955-ben Stuttgartban jelent meg Wörterbuch der Soziologie címen, hiába keressük a fasizmus címszót. Ez a fogalmi száműzetés azonban távolról sem jelenti, s nem is jelentheti, hogy a nyugatnémet közéletből is sikerült száműzni a fasizmust. Az elmúlt hetek szomorú példái épp úgy ezt bizonyítják, mint az a hivatalosan támogatott filozófia, amely az egzisztencializmus jelszava mögé rejtezik s amely akarva, akaratlan a neofasizmus malmára hajtja a vizet az »egyén korlátlan szabadságának« felettébb kétes és gyanútkeltő hangoztatásával. A gyökerek mélyebbre nyúlnak s messze túlmutatnak az egzisztencializmus mai vezéralakján, Kari Jaspersen. A szá. lak a múlt század második felének irracionalizmusáig vezetnek; Schopenhauer a boldogságot úgy fogalmazta meg, mint a fájdalom hiányát, a létező valaminek a nem-létót. Ezen alapjában Nietzsche sem változtatott; Schopenhauer cselek- vés-ellenességét egy mindenható, radikális szubjektivizmus váltotta fel nála. Még az én generációm is Nietzschétői tanulta az antiklerikalizmust, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ennek a harcos tagadásnak ismeretelméleti alapja — épp úgy, mint Schopenhauer cselekvés- ellenességének — az agnoszticiz. mus, melynek modern megfogalmazása a Nincsen mítosza, amely szerint bele vagyunk Színházi anekdoták Oroszországban 1784-ben Knyazsnyin »Rosszlav« című tragédiájának bemutatóján hívta ki a közönség először a színpadra a szerzőt. Amikor a színfalak mögött álló Knyazsnyin meghallotta a nézőtérről felhangzó kiáltásokat: »Szerző! Szerző, a színpadra!« — annyira megrémült, hogy a színészbejárón át elrohant a színházból. * Röviddel a francia—porosz háború után (Németország ekkor vette el Franciaországtól Elzász-Lotharingtát) Coquelin, a híres francia színész több fellépésre kapott meghívást Berlinből. A meghívást tolmácsoló távirat végén a következő kérdés állt: »Kérjük, azonnal közölje, mit kér a fellépésekért?« »Elzászt és Lotharingiát!« — hangzott Coquelin viszontválasza, amelyben visszautasította a németországi vendégszereplést. hajítva a létbe, s ez végső soron a teljes magányossághoz vezet, ahol nem nehéz Nietzsche reminiszcenciáira bukkanni. Ebben a »belevetéttségben« minden célját és értelmét ve* szíti s axiolégiailag nem lehet, de nem is érdemes különbséget tenni jó és rossz között. Sartre, aki néhány kitűnő dráma mellett az egzisztencializmus főideológusa, filozófiai summázá- sában nem Véletlenül jut erre a következtetésre: »A háború legszörnyűbb helyzetei, a legborzalmasabb kínzások sem teremthetik meg a dolgok embertelen voltát, emberfelep szituáció nem létezik; az embertelenség felett csak félelmem, menekülésem, a mágikus magatartásmódokba menekvésem által határozok magam, de ez az elhatározás emberi és a teljes felelősséget magam viselem érte.« SZÁNDÉKOSÁN IDÉZTEM n L’étre et le néant-ból ilyen részletesen, mert mindaz, amit az egzisztencializmus ehhez még hozzá tudott - tenni, a lényegen nem sokat, vagy éppen semmit sem változtatott. Maga az egzisztencializmus is csak Barkelay szubjektív idealizmusának felhígítása, mely a társadalomtól megfosztott magányos embert állítja a középpontba s mindent egy egyéni és ezért önkényes axiológia szemszögéből vizsgál. A szubjektív igazságnak ez az abszolutizálása szükségszerűen, sőt néha az egzisztencializmus apostolainak szándékától függetlenül, szentesíti a fasizmust is, mert épp azt téveszti szem elől. hogy az objektíve létezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. És itt. ennél a pontnál fonódik egybe a mai nyugati polgári filozófia és a neofasizmus. A mn- nopólkapitalizmusnak szükség' van annak bizonyítására, hogy az ember esendően szánandó lény, mert ezzé; próbálja leszerelni a forradalmi megmozdulásokat: az élet olyan kilátástalan, hogy nem lehet és nem érdemes változtatni rajta, tanítja ' az egzisztencializmus. De amikor a »létbe vetettség«, Heidegger szavával; a Geworfenheit elvét hirdeti, ezen belül kénytelen teret engedni a szubjektivitás anarchiájának. Kénytelehogy így végezze? A nyelvét leharapná ha tudná, de már hiába! Zavaros ködök úsznak a szemére, ijedtsége szédületbe torkollik; ml leszíl Aztán egészen váratlanul elfekszik benne a félelem, mint egy le- híggadt állat. Megismeri az embert. A reszkető, téveteg' arcba néz. aki szembemered vele. Félre- fltult száj, kicsit bárgyúformán elferdült vonások, rángatózó fej a rángó nyakon: Lipity. Ezen a néven szólítja mindenki, amit a gyerekek akaszthattak rá... Mázsás súly esik le a könyvelő szívéről; ez nem baj, nem számít, hogy ez az emberroncs hallotta, ettől úgysem tudja meg senki. Előtte lehet beszélni, nem képes elmondani! Megkönnyebbülten gyújt cigarettára, mélyen leszívja a füstöt, mint aki most szabadult. Nézik egymást. Szinte a hála lobban föl beijne a nyomorék iránt, azért, mert ilyen szerencsétlen néma az ajka, nem árulhatja el. Olyasféleképpen érzi magát, mint amikor nagy szívességet tettek neki, s ő tudta, hogy valamivel viszonoznia kell. - Gyere — szólal meg váratlanul. — Gyere, gyújts rá! Fény libben a zavaros szemeken keresztül, s a nyomorék közelebb jön. — Eeee... köszöni a cigarettát. Szívnak. — Ülj le! — szólal meg Perjési. Az elvigyoro- dik, kiveszi mankóját a hóna alól, s nehézkesen leereszkedik egy székre. Füstölnek. Perjésiben még vibrál az előbbi izgalom Utórezgése, nem bír hallgatni. —- Mit keresel itt?... A másik arcán szélesül a torz vigyor, de szólni nem tud mást, csak újra: eeeeee... eee... s kezével tétován körbeint magamögé, ami bármit jelenthet. — Na, ez tényleg nem tud beszélni, — ül el a félés végképpen Perjésiben. — írni sem biztosan, hiszen mennyire reszket a keze, a feje! Arcában homályosak a szemek, mint a ködös esték. Hallotta már a faluban, hogy negyvennégyben egy bombatámadás intézte el Lipityet, azóta ilyen, de nem érdekelte. Most összekerültek, hát nézi; mit csináljon tíz óráig? Unalommal nézi, undorral, mint egy gusztustalan állatot. — Ez is élet? Ez is ember? Rángó fej, duzzadt, vörös, persze, az egészségtelen életmódtól, hiszen nem tud eleget mozogni. Rázkódik az egész test. Légnyomás, idegsokk — állapítja meg tárgyilagosan. Megismeri, eleget látott a fronton. — A felsőtest érés. »alkalmas« — villan eszébe, — de balkeze nincs és a jobblába béna, mereven nyúlik előre a székről... Ez is élet? — Mit keresel? Mit keresel ebben az életben? —• hölcken ki a száján, hogy maga is csodálkozik. A rokkant élvezettel szívja ösz- szenyálazott cigarettáját, de a kérdésre abbahagyja a szlpáko- lást, pislogva néz a könyvelőre. — Azt kérdem minek élsz te? Nyomorék vagy!... Látod, nekem mindenem ép, és mégis így kell élnem! Nem volna jobb megdög- leni? Miért nem fordulsz föl?! Lipity akadozó szájából torzan tolakszanak egymásra a hangok: eeee! Kezei kalimpálnak azokkal az érthetetlen mozdulatokkal. A másiknak tetszik, hogy a szerencsétlen így izgalomba jött, folytatja a piszkálódást. Szórakozik. — Én a te helyedben a teherautó alá feküdnék! Minek neked élni? — Eeeeeee!... —- Látod, nekem még így is érderqes, én tudom, mire várok. Még eljön az én időm!... Hallatlan élvezetet okoz neki, hogy büntetlenül, következmények nélkül kiadhatja amit magában hurcol titokban, mint rákos a sebét. Ellenállhatatlan kény szert érez, hogy mindent kimondjon, hallja végre a gondolatait, vágyait fönnhangon megszólalni, a gyűlöletét, aminek savában ázik minden idegszála. — A bosz- szúra várok! A bosszú órájára, amelyben mindenért megfizethetek! Az édes anyjába kívánkozik vissza a büdös proli parasztja, úgy megfizetünk! Lipity izgatottan gurguláz, kezei Járnak, mint a csóphadaró, de Perjési nem törődik vele, a bosz- szúállás gyönyöre remeg minden porcikájában. Kéjelegve úszik a leikéből íölbugyogó vérszennyes árban s tajtékzik: — Mindenért megfizetünk! Békét akartok? Békét?! Elfullad a gyűlölettől, suttog, mint a sátán: — nem lesz béke! Háború lesz. Háború!... A nyomorék kínlódva nyöszörög, püffedt képe verejtékben úszik. Perjési fürdik a kegyetlen örömben, mintha máris füstölgő tisztirevolverrel járná a bosszúállás útját. Szép arca eszelősre férdül a gyűlölettől. Remeg. — Félsz?... Féljetek csak! Van mért. Háborút akarunk és pusztulást, hogy újra megérezzétek a fegyver hatalmát, és alázatosan könyörögjetek uraitoknak! A hernyótalpainkkal taposunk rajtatok keresztül, bombáinkkal tépünk szét benneteket, hogy véres cafatjaitok a fákra repülnek! Lipity agyában villám hasít keresztül, a pillanat ugyanazzal az iszonyú fájdalommal terhes újra, amit akkor érzett, amikor a megbomlott, ordító ég leküldött valami retteneteset, s ő egy villanásra látta széjjelomló házukat és a letépett félkarja véres kalimpálását az eperfa ágai között, mielőtt a forró, dörgő megsemmisülésben eltűnt előle minden, ami azelőtt volt. Késként hasítja az iszonyat, rettenetes félelemmel kapja feje fölé védekező kezét, s állati ordítás szakad ki a száján: — nem!!! A mankó csattanva vágódik végig a padlón. Lihegnek mind a ketten. Remegő árnyékuk maga a borzalom. Perjésiben félelem nyüszit fel. — Mi ez, irgalmas isten, mi ez? Beszél?!!!'A koponyáját ólom béleli, süket tompaság zúg benne — mi ez?... Aztán összeáll mégis a gondolat; beszél, az izgalom fölszabadította a gátlását, hallani lehetett már ilyent... Na kutyaúris ten, most mi lesz?!,.. Csaknem fel- sikoit a félelemtől; ez az állat most mindent elmondhat, el is mond biztosan, hiszen olyan gyűlölettel bámul a szeme közé!... — Barom, mit tettél barom? -» visít a lelke, — Véged van! Véged van! Merednek egymásra. ' Az idő megáll. — Nem! Nem elveszni!... Mindent inkább, csak meg ne tudják!... Agyában örült rohamban a gondolatok, —« Senki sem látta, amikor bejött... Biztosan elmondaná! Vagy ő, vagy én! Meg kell!... Nem tudják meg ki volt! Késő vai\, a falu alszik. Alattomosan körülpillaht. — Ott a kályha mellett a piszkavas! Három lépés,.. Megvillan a szeme. — Azzal! Elugrik a másik mellett. Hajlik a súlyos vasért. Amannak nem kell lépnie, csak fölveszi a mankót. Csattan a koponyán a kemény fa. Hasad a osont. Perjési elzuhan, előre. A rokkant úgy áll felette, mint egy haregvó, szigorú angyal. Tisztán mondja: — Pusztulj! Vasvára László nek vagyunk távolab_ példát keresni: Schopenhauer az emberi szabadságot úgy képzelte el, mint a sakkfigurák mozgását: az akarat csak egy megadott vonalon haladhat, eleve meghatározott szabályok szerint. Az egzisztencializmus rész. ben ide tár vissza, a Geworfenheit azonban szabadjára enged a szubjektivizmussal együtt mindenfajta önkényt, gonosz indulatot. Jaspers, aki a mai nyugatnémet filozófia legnagyobb tekintélye, amikor a »jelenkor emberének szellemi megújhodásáért« száll síkra, az »egyén korlátlan szabadságát« hirdeti, éppen a »marcangoló bizonytalanság, a nyugtalanító kilátástalanság« ellenszeréül. Schopenhauer sakktábla hason, latén belü] visszakanyarodtunk a szubjektivizmus mindenhatóságához, s ebbe már belefér a neofasizmus jóváhagyása is. A következő lépésen nincs is okunk csodálkozni: Jaspers »Az atombomba és az ember jövője« című írásában humánus eszköznek mondja az atombombát is! Legfeljebb következetességét dicsérhetjük: logikailag valóban csak erre a következtetésre juthat. A POLGÁRI FILOZÓFIA VÁLSÁGA szükségszerűen vezetett idáig. Kant még úgy képzelte, hogy objektív idealizmusával ki tudja békítőm a materializmus és az idealizmus eredendő és feloldhatatlan ellentétét. A kísérlet reménytelenségét most az egzisztencializmus csak aláhúzza, amikor még Kant kategorikus imperatívuszát is elveti, amelyben pedig töretlenül hitt a polgári filozófia, sőt ebből vezette le a homo religiosust, s a létbe-dobottság- gal a felelőtlen er.bér katekizmusát fogalmazta meg. Minden az ellentétévé] jelentkezik: az egzisztencializmus amikor úgy véli, hogy felszabadítja az embert, n másik oldalon épp a Geworfenheit jelszavával próbálja felkelteni a vallásos érzést; a reményvesztett, magára hagyott embernek ezért kínálja Jaspers a »felsőbb szellemiség« örök üdvösségét. Ez már bizony nam egyéb, mint a kereszténység képmutató, kétszínű bűnbocsánata, mely a mennyország kapuját egyformán szélesre tárja szentek és tömeggyilkosok előtt. Itt már elemében van Jaspers és az egzisztencializmus; százezrek lemépzá}'..sa épp úgy megbocsátható bán, mint a pénteki húsevés ... Ha tetszik, ha nem, itt találkozik a mai egzisztencializmus a nyugati politikai gyakorlattal és ezzel együtt a neofasizmus- sal. Mert az »egyén teljes szabadsága«, amit Háns Fréyer hirdet, jól tudjuk, hova vezet. (Egyébként ugyanez a Hans Freyer a hitleri idők egyik vezető ideológusa volt.) A Nyugat ma az eltömegesedés veszélyétől fél. Jaspers és a nyugati egzlsztenoialisták nem győznek emiatt keseregni, de erről írt tekintélyes könyvet az ismert Julien Huxley is. A megfogalmazás azonban pontatlan. Az »eltömegesedés« helyett a tömegek öntudatra ébredésének vagyunk tanúi, ez a mozgatója a gyarmati országok szabadság- törekvéseinek, s ez a növekvő öntudat jellemzi a nyugati országok munkásosztályának harcát is. A Vaimy mellett lefolyt nevezetes csata szemtanúja, Goethe, látva, hogy a francia forradalmi hadsereg megsemmisítő csapást mér a szövetségesekre, azt mondta, hogy az; öntudatra ébredt népek fellén- tével új korszak kezdődik a világtörténelemben. Az azóta eltelt idő azt bizonyítja, hosrv a népek öntudatra ébredése fokozódik s ezt a folyamatot az irracionalizmus talajába kapaszkodó egzisztencializmus sem tudja megállítani. A különböző nyugati elméleteit légüres térben mozognak, mert konokul elzárkóznak a valóság elől, amint, az irracionalizmus egyetlen hajtása sem tud túljutni a fikciókon. Csányi László
