Tolna Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-26 / 48. szám

1960. február 26.

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG

s

Rövidesen megkezdődik a próbaüzemelés a Szekszárdi Kenyérgyárban

Hogyan fog működni a kenyérgyár? — Javul-e a kenyér minősége?

Hároméves népgazdasági tervünk egyik jelentős beruházása a hétmillió forintos költséggel épült és két műszakban napi 120 mázsa kenyeret termelő szekszárdi kenyérgyár. A befejező munkálatok gyors ütemben folynak, rövidesen sor kerül a több hétig tartó próbaüzemelésre. A próba- üzemelés célja egyrészt a berendezés »levizsgáztatása«, másrészt ekkor sajátítják el a dolgozók az új üzem technológiáját.

HOGYAN FOG MŰKÖDNI

AZ UJ ÜZEM,

várható-e javulás a kenyér minőségénél — bizonyára sok olvasónkat érdeklik e kérdések.

A szekszárdi kenyérgyár három épületből áll. Ezek: a főépület, a portásépület a garázzsal és a salakraktár. E három, összesen 7500 légköbmétert kitevő épület alapterülete 1300 négyzetméter. A főépületben nyernek elhelyezést a kenyérgyártáshoz szükséges helyiségeken kívül az igazgatási, szociális és egészségügyi helyiségek: iroda, étkező, konyha, női és férfi öltözők, mosdók és zuhanyozók, korszerűen felszerelve.

A liszt gépkocsin érkezik a főépület végén lévő, központi fűtéssel és gépi szellőzéssel ellátott

lisztraktárba, ahol kétheti szükségletnek megfelelő lrsztmennyi- séget lehet tárolni. A naponta felhasználásra kerülő lisztet a raktárban lévő lisztbeömlő garatba ömlesztik, ahonnét a liszt, ser. leges felvonón a lisztszitáló torony harmadik emeletén lévő »Sirály« szitába kerül. A megszitált liszt szállítócsigákkal a második emeleten lévő lisztkamrákba ömlik, majd innét az első emeleten lévő automata mérlegen keresztül a földszinti dagasztócsészékbe.

A lisztszitAló torony

is központi fűtéssel van ellátva, hogy a liszt kellő hőfokon kerüljön feldolgozásra. Az egész lisztszitáló és adagoló berendezés a földszintről gombnyomással irányítható. A torony harmadik emeletén két tartályban tíz köbméter vizet lehet tárolni, esetleges üzemzavar esetére, mivel a víz is egyik fontos kelléke a kenyérgyártásnak. A víz már sózott állapotban kerül a kenyérbe, a só feloldása és tisztítása hatalmas, PVC-vel bevont vastartályban történik szintén gépi úton. A tisztított sóiét magasnyomású levegő PVC-csővezetéken keresztül a munkateremben lévő két nagyIíocsihasxnálat, mint jelkép

■ — Elnök elvtárs, most úgy látom nincs olyan sürgős mun- lia, engedélyezzétek, hogy egy kocsival behordjam a tüzelni valómat — fordult ezekkel a szavakkal Hanzel Henrik, a murgai Előre Tsz tagja az elnökhöz.

— Jól van pajtás — válaszolta az elnök — viheleá, csak aztán vigyázzatok ra, nehogy hiba essen a jószágban, a szerszámban — tette még hozzá. Igaz, Hanzel bácsi esetében ez teljességgel felesleges volt, de nem sértődött meg. Tudja jól, hogy a figyelmeztetés inkább kétszer hangozzék el a közös vagyonra való vigyázást illetően, mint egyszer sem.

Nos e beszélgetés eredményeként rakosgatják Is most Hanzel bácsi, meg a felesége az udvarukon a kocsiról a. tűzifájukat.

Egymagában e hétközi tini esemény természetesen nem érdemelné meg, hogy írjunk is róla. Ebben az esetben azonban jelkép ez a kocsihasználat. Jelképe annak, hogyan változott meg egy nincstelen parasztember élete, munkája egyrészt a felszabadulással, másrészt a közös gazdálkodás útjára téréssel.

A múltban jó tizennyolc esztendeig Hanzel bácsi is a részesaratók, napszámosok nehéz,

keserves kenyerét ette. Ha vállalt feleskukoricát, a fuvart igen borsos áron kellett megfizetnie. — Emlékszem — mondja — egy-egy napi fuvarért nyolc napot is kellett a gazdának dolgozni. De este, amikor befejeztük a munkát, akkor sem mehettünk haza, mert még kukoricamorzsolás vagy egyéb »szórakozás« mindig kinézett.

— A leofájóbb azonban nem is az volt, Hanem az, hogy a gazda bármikor szólt, menni kellett. Sokszor megtörtént, hogy este, nyolc-tíz óra felé üzent, pedig mi a feleségemmel másnapra a magunk munkáját terveztük elvégezni. Nem volt pardon, a magunkét el kellett hanyagolni.

— Mi tudjuk legjobban — szól közbe a felesége — mit jelent ez a mostani élet. Ezért voltam én is a harmadik a belépők közt. Nevünknek is azért választottuk az »Előre«-t, mert mindig csak előre akarunk menni. Ahol én leszek nem is lesz az, hogy az egyik erre húz, a másik meg arra. Még jobban kell igyekeznünk, mint mikor a saját egyéni gazdaságunkban dolgoztunk.

Búcsúzás után még elgondolkodom, ha mindnyájan ilyen egy akarattal fonnak munkához, valóban csak. előre mehetnek.

(Sz)

Két asszony beszélget

Autóbusszal utaztam a napokban járásunk egyik községébe. Elénk beszélgetésre lettem figyel, mes, mely a mögöttem lévő ülésen folyt két — a bonyhádi piacról hazafelé igyekvő nagymányo- ki — asszony között.

— Emlékszel — mondja az egyik, úgy ötven év körüli asz- szony. — A háború előtt az országutak tele voltak gyalogoló emberekkel, asszonyokkal, akik Bonyhádra, sőt Szekszárdra is eljártak gyalog piacra, vásárra és örültek, ha szerencséjükre egy arrafelé igyekvő lovaskocsi felvette őket. Most nézz ki! Nem látsz sehol gyalog igyekvő embert. Sok-sok kényelmes autóbusz az emberek ezreit viszi, ahová csak el akar jutni és senkinek sem jut eszébe, hogy akár a legközelebbi faluba is gyalog menjen. Minket is két tojás áráért visz a busz Bonyhádra Nagymányokról.

Helybenhagyólag bólogat az útitársnője. Ö is emlékszik az elmondottakra, a sok-sok gyaloglásra. A fejen cipelt súlyos kosarakra és mindarra, ami ennek oka volt.

— »Látod, ezt is megértük! A jó világot!«

Erről beszélgetett a két nagy- mányoki asszony, melyen érdemes elgondolkodni, különösen fiatalságunknak, akik természetesnek veszik az autóbuszok százait, kényeim., és olcsóságát és nem nagyon tudják, hogy mennyi harc és küzdelem folyt odáig felszabadult munkásosztályunk részéről, míg csak így egyszerűen kijelenthetjük, hogy »ezt is megértük, a jó világot!«.

Ne haragudjon rám a két nagy. mányoki asszony, hogy kihallgattam beszélgetésüket, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell írni mások okulására is.

Balogh József

járási népfront-titkár Bonvhád

teljesítményű dagasztócsészébe nyomja. A 120 négyzetméter alap- területű munkateremben történik a kenyértészta osztása és formálása — egyelőre kézi úton —, míg a hozzácsatlakozó kelesztő- kamrákban érlelődik majd a tészta. A munkaterem légfűtő- szellőző berendezéssel van felszerelve. E berendezés télen egyidejűleg fűt és szellőztet, nyáron pedig óránként ötször cseréli ki a terem levegőjét.

A sütőteremben lévő három — egyenként két sütőterű —

GŐZSÜTŐ-KEMENCÉBEN SÜTIK A KENYERET.

Ezek úgy működnek, hogy a sütőtér alsó és felső falába acélcsövek vannak beépítve, ezek végei a tüzelőtérben melegítődnek és a bennük lévő desztillált víz — gőzzé alakulva — hőátadás útján biztosítja a sütéshez szükséges hő. fokot. Vízporlasztás útján gőz is képződik a sütőtérben. A sütőterem szellőzését ventillátorok biztosítják.

A főépületben nyert elhelyezést a laboratórium, a morzsadaráló üzem, s az üzemeltetéshez szükséges raktárak és egyéb helyiségek, valamennyi két méter magasságig csempeburkolattal van ellátva. A helyiségek fűtését és részben a melegvíz ellátást három »Marabu« ikerkazán biztosítja.

A szekszárdi kenyérgyár- — mind technológiáját tekintve, mind egészségvédelmi szempontból — megfelel a jelenlegi követelményeknek, a korszerű üzemben lehetővé válik a szekszárdi kenyér minőségének javítása.

JOBB LESZ-E A KENYÉR.

MINT EDDIG?

Ehhez a kitűnő berendezés már megvan, így ez most már a jóminőségű liszten kívül a sütőipari dolgozókon múlik. A kivitelezésért dicséretet érdemelnek a Tolna megyei Tanácsi Építőipari Vállalat, valamint alvállalkozóinak dolgozói. Remélhetőleg e megállapítást a próbaüzemeltetés is meg fogja erősíteni.

Sántha Jenő főmérnök

Erről is beszélni kell

Jegyzetek

egy statisztikai adathoz

Jelentéktelennek látszó számadat, a közegészségügyben járatlan számára jóformán alig mond valamit. Az avatatlanok csak az összehasonlítás révén gondolkozhatnak el: Szekszárdon az elmúlt évben 2,9 százalékra csökkentették a csecsemőhalálozást. Ha gondosabban utánanézünk, kiderül, hogy végeredményben ez a kitűnő eredmény nem is a teljes igazságot mutatja, mert az elmúlt év hat meghalt csecsemője közül, négy életképtelen, koraszülött volt. A múlt év utolsó negyedében Szekszárdon egyáltalán nem volt csecsemőhalálozás, ami egy 20 000 lakosú város esetében nagy szó.

Az összehasonlító adatok szerint megyénkben tavaly négy százalék felett volt a csecsemőhalandóság, de ez Is jobb az országos átlagnál, ami meghaladta a 6 százalékot. És még ezzel sem kell szégyenkeznünk, mert ez a szám világviszonylatban is a magyar közegészségügy jó munkáját dicséri.

Nagy szavak, hangzatos jelzők helyett álljon itt példaként annak a magyar disszidens-családnak az esete, amely Ausztráliában telepedett le, s kisfiúk is ott született már. A beteg csecsemőt kórházba kellett szállítani, s az ottani viszonyokkal még tájékozatlan család ekkor tudta meg, hogy a kórházi ápolás súlyos pénzbe kerül. „Mindketten dolgozunk, — írta szekszárdi rokonainak B. L.-né — a háromhetes kórházi ápolás azon.

ban annyiba került, hogy részleteit félévig fizethetjük”. A kisfiú három hónapos korában, minden anyagi áldozat ellenére is, meghalt.

Nálunk, ahal a lakosság túlnyomó többsége SZTK-tag, ma már szinte természetes, hogy a gyógykezelésért fizetni sem kell. A nyugati oi’szágokban ez elképzelhetett len. Nem olyan régen a Sabin-vé- dőoltásokkal kapcsolatban valaki levélben kérdezte meg, mit keíl az életmentő gyógyszerért fizetni. Természetesen semmit, a meglehetősen drága gyógyszer beszerzését az állam vállalta magára, a dolgozók állama, amelynek számára minden csecsemő élete nagyon fontos. S a betegség, még a legsúlyosabb betegség is, ma már nem jelenti azt, hogy az illető anyagilag tönkremegy, vagy hónapokig fizetnie kell az ápolási költségek részleteit. Természetesen mindez az egészségügyi juttatás díjtalan, s népi államunk egyik nagy vívmánya és eredménye;

A szekszárdi csecsemőhalandóság örvendetesen jó arányszámában ott van államunk minden'erő- feszítése a közegészségügy megjavításáért. De nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akik mindent elkövettek, hogy városunk ilyen kitűnő statisztikai adattal szerepeljen a magyar egészség- ügyi kimutatásokban. Dicséret és elismerés érte!

(cs)

AZ UTAS PANASZA

Egyedül voltam a szerkesztőségben, amikor az indulattól nekitü- zesedve egy idős bácsi keresett fel bennünket.

— Kérem én panaszt szeretnék tenni a vasút ellen!

— Miért?

— Mert a bátaszéki jegypénztárnál annak ellenére, hogy mindig.külön kihangsúlyozom, hogy biztosítás nélkül kérem a jegyet, ráragasztják a biztosítási bélyeget a jegyemre.

— Hogy hívják a bácsit?

— Gulyás János vagyok. Báta- szék, Kövesdi út 4. szám alatt lakom.

— Fordult már máshoz is panaszával?

— Igen, az állomásfőnökhöz, de az is csak azt mondta, hogy abból a néhány fillérből nem érdemes problémát csinálni.

— Gyakran jár Szekszárdra?

— Minden héten kétszer jövök az SZTK-hoz. Nyugdíjas, beteg ember vagyok.

A beszélgetés után megérdeklődtem hivatalos helyen, hog'y jogos-e abban az esetben biztosítási bélyeget ragasztani, ha aj utas nem akarja: Azt a választ kaptam, hogy nem jogos

(—H—)

PUTLITZ:

Nem etor szagból

C Németországba

(45)

A GONOSZTETT ÁTKA

A német—angol flottaegyezmény következményei nem sokáig várattak magukra.

Hitler bebizonyította, hogy a brit oroszlán nem olyan harapós, amilyennek látszik. Miért féljen hát akkor Mussolini tőle? S Mussolini még azon a nyáron elkövette azt a merész tettet, hogy ő is a farkára hágott az oroszlánnak. Betört Abesszíniába. Komolyan csak Anglia akadályozhatta volna meg ebben, mert csapatai ott álltak a Szuezi-csa- tornánál, flottája pedig uralta a Földközi-tengert és a Vörös-tengert egyaránt. De Anglia most egyedül állt; nemigen számíthatott arra, hogy szövetségest talál a többi érdekelt nagyhatalom között. Franciaország, amelyet az újra erőre kapott német militarizmus most jobban fenyegetett, mint valaha, úgy érezte, hogy Anglia cserben hagyta öt. Ezért minden bizonnyal kerülni fog mindent, ami további nehézségeket támaszthatna közte és olasz szomszédja között. Valóban, Pierre Laval miniszterelnök igen megharagudott a londoni flottaegyezmény miatt, s tüntetőleg Kómába utazott, hogy Mussolinit barátságáról biztosítsa.

Ebben a helyzetben Anglia nem határozta el magát arra, hogy a Szuezi-csatomát elzárja az olasz expediciós hadtest elől. Csupán arra szorítkozott, hogy a Népszövetségnél indítványt terjesztettbe és javasolta, hogy az alapszabályoknak megfelelően léptessék életbe az előírt gazdasági szankciókat a támadó fél ellen. Ennek a bojkottnak Mussolini nyugodtan nézett elébe. Az olasz hadigépezet egyetlenegy dologban szenvedett hiányt — üzemanyagban. Illetve ebben sem szenvedett hiányt, mert a nagy nemzetközi olajmonopóliumok fütyültek a papíron hozott blokádintézkedésekre, és továbbra is szállítottak üzemanyagot Olaszországnak. Sőt nyíltan ki is jelentették, hogy nem óhajtják teljesíteni a Nép- szövetség bojkott-előírásait. Végeredményben az angol olajtársaságok is óriási összegeket kerestek az abesszíniái üzleten, és a Szuezi Csalna Társaság részvényeseinek, akik nagyobbrészt Londonban ültek, szintén nem volt kifogásuk a megnövekedett profit ellen. így hát végül az angol kormán}’' sem tehetett mást, mint hogy jó képet vágjon a csúnya játékhoz és az úgynevezett Hoare—Laval-paktumban kénytelen-kelletlen elismerje az olasz hatalom megnövekedését.

Közben Abesszínia népét lemészárolták és leigákták. Hajié Sze- lasszié császárt az angolok még idejében kimentették az országból, és Bathban egy villát bocsátottak rendelkezésére. Száműzetésének éveit ott töltötte övéi körében. Persze nem nagyon bőkezűen gondoskodtak a fekete császárról. Egy londoni barátomnak volt valami kapcsolata Bathban az abesszíniái udvartartással, ő mesélte az alábbi tragikomikus históriát. A császárnak Addisz Abeba-i kincstárából' sikerült ma gával hoznia egy arany étkészletet tartalmazó ládát. A hagyomány szerint ezek az aranyedények valamikor Sába királynőjének asztalán díszelegtek. Minthogy a négusnak pénzre volt szűk sége, megpróbált ezekből az oroszláncímeres, értékes tányérokból egyet Londonban eladni. Ugyancsak megdöbbenhetett, amikor az ékszerész közölte vele, hogy a nehéz arany valójában nem más, mint közönséges ólom.

A nyugati nagyhatalmak egysége, mely oly reményteljesen indult Strésában, egyre jobban szétesett. Hitler is vakmerőbb vállalkozásokkal merészkedhetett ismét elő a külpolitika -terén.

1936 márciusában se szó, se beszéd, a Wehrmacht. bevonult a versaillesi szerződés értelmében demilitarizált Rajna-vidékre. Vajon tűrni fogják-e ezt a szövetségesek háború nélkül?

Nemcsak a külügyminisztérium, hanem a. berlini hadügyminisztérium is tűkön ült, idegeskedett. Még mindig túlbecsülték ott a nyugati hatalmak ellenál-