Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-05 / 3. szám

I960, január. 5. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 „fl kajdacsi határ várja a szorgalmas tsz-tagokat“ Baráti bes Híradás az Aranykalász Tsz alakuló gyűléséről HA ÉVEK MÚLTÁN valaki papírra veti Kajdacs község tör­ténetét, a nevezetes dátumok kö­zött feltétlenül említse meg 1960. január 3-át. Ehhez a dátumhoz ugyanis olyan esemény kapcsoló­dik, amilyen az utóbbi évtized­ben nem volt a faluban. Tizenöt esztendővel ezelőtt volt hasonló jelentőségű esemény a faluban, amikotis több száz földhöz ragadt szegényember gyülekezett a falu főterén, hogy elinduljanak ki­parcellázni a földesúr nagytábláit, birtokba vegyék jogos ősi jussu­kat, a földet — hogy embersége­sebb, jobb életet kezdjenek. A kajdacsiak — teljes joggal — éle­tük sorsfordulójának nevezik ezt a napot. Ugyanilyen sorsforduló­nak számít a legutóbbi vasárnap is, amikor szintén együtt volt a falu közel félezer felnőtt lakója. Igaz, nem a főtéren volt a gyü­lekező, hanem a tizenöt év óta létesített kultúrházban. Egy új paraszti életmód beindítása, leg­fontosabb feladatainak megbeszé­lése céljából jöttek ide a falube­liek. A nagy érdeklődés — amely ezt a napot megelőzte — érthető. Nem kevesebbről volt itt szó, mint arról, hogy kinek a kezébe teszi le 380 tegnapi egyéni gaz­da gazdaságának közvetlen irá­nyítását. Hogy ez mennyire nagy dolog, azt Molnár Lajos bácsi, ez az őszbecsavarodott kilencholdas paraszt így magyarázta a gyűlés előtt Szigeti Jánosnak, a megyei pártbizottság osztályvezetőjének. — Tudja, kedves elvtárs, ez a szövetkezet csak akkor lesz jó, ha hozzáértő, lelkiismeretes em­bereket választ mag vezetőnek a falu népe. Ezt alaposan meg kell hányni-vetni, mert hiszen jó­részt az ő munkájuktól függ, hogy | mekkora darab kenyér jut a szö­vetkezeti tagok asztalára. Én úgy vélem, ha most valamit a válasz­tásnál elhibázunk, azt nagyon ne­héz lesz helyrehozni. — A döntés joga a maguké, bá­tyám. Maguk jól ismerik egy­mást, tudják, hogy ki milyen gazda, azt választják meg a veze­tőségbe, akit legjobbnak tartanak. Ebbe nem szól bele sem a járás, sem a megye — nyugtatta meg a bácsit Szigeti János elvtárs. De mielőtt a vezetőségválasz­tásra sor került volna, a falu­gyűlés részvevői meghallgatták Soczó József elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát, aki az el­múlt 15 év alatt elért eredmé­nyekről, a párt politikájáról be­szélt. A VEZETŐSÉG TAGJAIRA Szigeti János elvtárs tett javasla­tot, aki legutóbb közel két hóna­pot töltött a faluban és ezalatt nagyon megszerették őt a kajda- csiak. Olyannyira, hogy minden­áron őt akarták megválasztani elpöknek. De mivel ehhez a me­gyei pártbizottság hozzájárulása is szükséges, a falugyűlés öttagú küldöttséget választott, hogy az tolmácsolja a kajdacsiak kérését a megyei pártbizottságon. Az volt ugyanis az egybehangzó véle­mény, hogy a szövetkezet kom­munista elnököt akar. A tsz-elnök személyéről a megyei pártbizott­ság állásfoglalásáig tehát nem történt döntés. A vezetőség tag­jait demokratikusan, egyenként választották meg. Először a két elnökhelyettes megválasztására került sor. Az egyik ifj. Szántó János, a másik Pilisi Kovács Ist­ván lett. Mindketten a legjobb gazdák közé tartoznak: nagy te- | kintélyük van a faluban. Közü­lük az egyik, ifjú Szántó János már be is jelentette, hogy még az idén beiratkozik a mezőgaz­dasági technikumba, tanulni akar, hogy ezzel is jó szolgálatot te­gyen a közösségnek. Annak rend­je és módja szerint a vezetőség mind a 13 tagját, valamint az ér­tékelő bizottságot is megválasz­totta a közgyűlés. Végül a tsz ne­vét határozták meg. A többség akarata szerint Aranykalásznak hívják a 4500 holdas új kajdacsi közös gazdaságot. Az első, az alakuló közgyűlés után megkérdeztem az elnökhe­lyettest, ifj. Szántó Jánost, hogy az Aranykalász Tsz-ben mikor kezdődik el a közös munka, i — Még ezen a héten. Már hol­nap felvesszük a kapcsolatot a gépállomással, traktorokat ké­rünk, mert a 4500 holdnak több mint a fele még szántatlan. Az idő viszont még alkalmas erre a munkára. Kihirdetjük a faluban, hogy akinek fogata van, az is menjen szántani, egyelőre arra a területre, amely a sajátja volt. Ez a munka már a közösnek szá­mít, munkaegységet írunk érte jóvá. Megkezdjük a mezei leltár elkészítését is, meg összeírjuk, hogy hány állatot, mennyi gazda­sági felszerelést ajánlanak fel a közösnek — hangzott a válasz. — S hogyan vélekedik a közös munka azonnali megkezdésétől Mohai István? — tettem fel a kérdést az egyik tsz-tagnak. — HELYESNEK TARTOM. Én leszek az első, aki szántani me- gjek, mert a lovaim már kirúg­ják az istálló falát. Muszáj dol­gozni kérem, mert ha nem ezt tesszük, nem lesz egység, na meg nem lesz mit osztani az egység­re. Meg aztán a kajdacsi határ várja a szorgalmas tsz-tagokat — mondta. — Szóval komolyabb hiba nincs a munkájával? — Nincs. De úgy hiszem, ami­ről itt beszélgettünk, elmondjuk neki. Hadd lássa, hol kell javí­tania a munkáján, magatartásán. — Milyen a szakmai fejlődése? — Bizony, én úgy látom, hogy vannak, akikkel együtt szabadult és már előrébb tartanak. — Milyen programot javasol­junk a továbbképzésére? — Ta­lán jó lenne a »Lakatosipari is­meretek« és a »Géprajz« című szakkönyv. — A kettőt soknak tartom. Ve­gye át előszór az elsőt, az egy esz­tendőre elég lesz, utána majd jö­het a »Géprajz«. A beszélgetés végére értem ide, a Bonyhádi Zománcgyár TMK irodájába, ahol Németh József gé­pészmérnök, az osztály vezetője és Dér Mátyás, a lakatosegység csoportvezetője minden bizonnyal az egyik dolgozóról cserélték ki véleményüket. De nem kellett so­ká várnom, már itt is van az il­lető, egy nyúlánk, svájci sapkás fiatalember, hogy most már hár­masban folytassák a »diskurzust«, az 1959-es esztendő utolsó nap­ján. — Biztosan tudja, miért hivat­tuk — kezdi az osztályvezető —, hiszen több szaktársával már el­beszélgettünk. Itt az év vége, kez­dődik az új esztendő, úgy véljük, nem árt, ha egy kis mérleget csi­nálunk az eddigi munkájáról, fej­Igaza van. És ha nem hiába vár­ja a tsz-tagokat a határ, akkor ezt a második sorsfordulót kö­vető években elmondhatják a kaj­dacsiak: megint könnyebb lett életük, mert a közösben keveseb­bet dolgoznak, mint a kisparcel- lán és mégis jobban élnek. Dorogi Erzsébet * lődéséröl, aztán megbeszéljük azt is, hogy a jövőben hol kell változ­tatni. Persze, maga is mondja el, milyen problémákat lát a vezetés­nél, mit kellene nekünk jobban csinálni. — Már vártam, ezt a beszélge­tést — így a fiatal lakatos. — A csoportvezetője és én is, Újévi pillanatképek — Ismét öregebbek lettünk egy évvel! — ezzel a megállapítással koccintottunk az új év.első per­cében, amikor újra kigyűlt a vil­lany. A szilveszter a vidámság estje, mégis sokaknak nem volt lehető­sége a gondtalan mulatozásra. Mert hiszen a vigasság közben sem állt meg az idő múlása, a sors kereke forgott, egyre forgott. .. Hogyan is zajlott le az idei szilveszter? délután négy óra... Városban, falun a lányok már készítgették elő a báli ruhát — nylont, taftot, bársonyt —, amikor jó néhány asszony már huszad­szor kérdezte férjét — az, sze­rencsétlen az állandó hitvesi há­borgatás miatt teljes letargiában, magába roskadva gubbasztott a fotelban. — Milyen ruhát vegyek fel szí­vem? Már nincs egy rendes ru­hám, amit ilyen alkalomra felve­hetnék ... (Vagy huszonöt van a szekrényben.) Az éttermek konyháiban pedig a szilveszteri ételek — a korhely- leves, a malacpecsenye, a halász­lé és egyebek — sütéséhez, főzé­séhez készülődtek, a pincékben hordókat csapoltak, készítették elő a pezsgőt. Tehát mialatt az előkészületek folytak, a mentők szállítottak kórházba egy beteget — bokatö­réssel. Neki nem végződött vala­mi kellemesen az óév. De nem jól kezdődött az új sem . . ESTE NYOLC ÓRA... Nagy a jövés-menés az utcá­kon, ki-ki a mulatóhelyekre, vagy az úgynevezett »házi murira« igyekezett. Sokan már céltalanul iöttek-mentek az utcán, mert sem a Kispipában, sem a Szabadság­ban, sem a télikertben, sem a — szóval sorolhatnánk a vendéglő­ket — nem lehetett leejteni egy gombostűt, pontosabban kifejez­ve: asztalhoz jutni. ' i Akkor rohant egy gépkocsi az árokba, széttörve a vaskorlátot, a I régi kórház előtt. A mentőknek nem is kellett messze menniük. A gépkocsivezetőnek semmi baja I nem történt, a gépkocsinak annál több. A »pilótában« már ugyan- j csak benne volt a szilveszteni »légkör«. Neki sem igen köszön­tek másnap boldog új évet..; ÉJFÉL UTÁN... A Kispipában kisorsolták az újévi malacot, egymás után puk- I kantak a pezsgősüvegek, és a tető- ' fokán állt a jókedv a házimurikon is, Ismerősök, ismeretlenek köszön I tele egymásnak boldog újévet. Háromnegyed kettőkor Tolnáról vajúdó asszonnyal robogott a 1 mentőautó a korház felé. HAJNALI ÖT ÓRA... Itt-ott oszladoznak már a szil­veszterező társaságok — az utca­sarkon háromszor is egymás nya kába borulnak —, ismét a mentő ! tűnik fel az utcán. A szilveszteri muri egyik elhullottját viszi — egy úgynevezett »totál«-részeget. KILENC ÓRA... Megérkezik az újévi első „ven­dég« a szekszárdi korház szülé­szeti osztályán. Megszületik az új I évben az első újszülött: Kárpáti I Mária, öt egymás után követik | az újszülöttek. Ügy látszik, ha 1 megnő, sok férfi jár utána, mert csupa fiú követi: Sipos Dénes, Katies László, Erős Dezső, Halász József és Vladícs István. Hat gyerek született az új év első nap­ján. Csendesen, békésen telt el az év első napja. Másnap még meg­tartottuk a pót-újévet — ugyan­olyan békésen. (Milyen békésen szunyókált az egyik sétákért» pá­don másodikén délben egy járó­kelő!) (Bognár) Lapzártakor szerzett szerkesz­tőségünk tudomást a megyei párt- bizottság állásfoglalásáról, amely szerint nem járult hozzá, hogy Szigeti János elvtárs legyen a kajdacsi Aranykalász Termelő- szövetkezet elnöke. A fentebb említett küldöttség és a pártbi­zottság vezetői azonban megálla­podtak abban, hogy a megyei pártbizottság részéről Szigeti elv­társ patronálja a termelőszövet­kezetet, rendszeresen kijár veze- I tőségi ülésekre és közgyűlésekre. I meg vagyunk elégedve a munká­jával. Igen jó oldala az, hogy amikor olyan »megfogás«, »haj­rá« munka van, példát mutat a többieknek is. A kiadott munkál mindig rendesen elvégzi, de bi­zony néha előfordul, hogy nem megy vissza egyenesen a műhely­be, hogy új munkát kérjen. — No, ez csak néha fordul elő... — Különösen hétfőn — jegyzi PÜTLITZ: Németországból—^ C Németországba (3) Reggel még jóval virradat előtt kivonultunk, és állásokba men­tünk; magam két gépfegyverrel a dómnál egy oszlopbalusztrád mö­gött helyezkedtem el, pontosan a palota V. bejáratával szemben. Előttem volt a nagy császári cí­merrel ékesített erkély, amelyről 1914. augusztus 1-én II. Vilmos a tegnapi Ebert-beszédhez hason­ló kijelentést tett, amikor azt mondta: »Én ma csak némete­ket ismerek«. Néhány söröskocsi hajtott el előttünk szép kényelmesen, de amikor észrevették minket, a ko­csisok a lovak közé csaptak, s mint az őrültek vágtattak keresz­tül a Seprre-hídon. A kastélybe­járat .előtt kis csoport állt, buz­gón vitatkoztak valamin. Ahogy jobban odanéztem, megismertem közöttük a kövér Kriegsheimot és még néhány tisztet. Nyilván­valóan arra szólították fel a mat­rózokat, hogy adják meg magu­kat. A mieink egyszerre csak megfordultak, s futólépésben jöt­tek vissza állásainkba. Ugyaneb­ben a pillrnrtban eldördült a Lustgarten felől az első ágyúlö­vés a kastélyra, s a fél császári címerpajzs nagy robajjal hullt le pontosan arra a helyre, ahol az imént a parlamenterek álltak. — Pár perc múlva Kasperczok, bal­oldali gépfegyverem irányzója, sa­ját gránátunkból egy repeszdara- bot kapott a combjába. Feljaj- dult, de sebesülése nem volt sú­lyos. A lövöldözés pár óra hosz- szat tartott, míg végre úgy tíz óra tájt fehér zászlót vontak fel a kastélyra. A kaput belülről ki­nyitották, s mi diadalmasan vo­nultunk be a palota udvarára. A matrózok minden oldalról körénk sereglettek, átadták fegy­vereiket, amelyeket aztán az ud­var sarkaiban halmoztunk lel. No de most mit csináljunk? Egyi­künk sem reggelizett, éhesek vol­tunk, mint a farkasok. A matró­zok közölték velünk, hogy néhány teremben nagy keksz- és csoko­ládékészletekre bukkantak, me­lyeket valószínűleg a császárné gyűjtött össze magának. S mi, akik az imént még egymásra lö­völdöztünk, most együttesen ve­tettük rá magunkat a császári inyencfalatokra, s csakhamar élénk és barátságos beszélgetésbe merültünk. A legnagyobb frater- nizélás közben egyszerre csak f elcsattant a parancs: meg mosolyogva Matyi bácsi, a csoportvezető. — Akkor ugye egy kis kerülőt kell előbb tenni az üzemben, megbeszélni a vasárna­pi meccset. — Meg aztán a szakmai fejlő­désben is többre lenne képes. — Például jobban mehetne már a rajzolvasás, nem? — Az a hiba, hogy ritkán ka­punk rajzot, különösen jó rajzot. Többet fejlődhetne az ember, ha mindig jó rajzot kapna. így folyik a beszélgetés a mun­káról, szakmai képzésről, maga­tartásról, a szakma egyes gyakor­lati és elméleti kérdéseiről, míg megszületik a megállapodás: A fiatalember igyekszik majd kikü­szöbölni a hibáit, kiveszi a könyv­tárból a »Lakatosipari ismere- tek«-et (egyébként most tudta meg, hogy van műszaki könyvtár is az üzemben), és egy év múlva kis házi »vizsga« formájában be­számol a tanultakról. Ha közben bármilyen probléma akadna, a vezetők szívesen segítenek neki. Igyekszik majd jobban részt ven­ni a különböző mozgalmi rendez­vényeken is. A megállapodást, amely most már kötelezettséggé vált, kézfogás és kölcsönös újévi jókívánság pe­csételi meg. Pár héttel ezelőtt kezdték meg az efajta foglalkozást a TMK osz­tály dolgozóival minden felsőbb utasítás nélkül. Az eredmény, — ami természetesen majd csak hosszabb idő után lesz lemérhető a részleg munkájában, — ma még csak az, hogy mindenki tud­ja, hogyan vélekednek munkájá­ról a vezetői, a vezetők is isme­rik beosztottjaik véleményét. Dér elvtárs például most tudta meg, hogy sokkal jobb vezetési mód­szer az, ha egy-egy munka meg­beszélésénél nem kész megoldást javasol a lakatosoknak, hanem először őket kérdezi meg. Hadd törjék ők is a fejüket a megoldá­son. Meg kissé erélyesebb veze­tést is várnak tőle. De az ered­ményekhez tartozik az is, hogy a. részleg dolgozói közül öten vál­lalták, befejezik az általános is­kolát, hárman pedig beiratkoz­nak a gépipari technikumba. A felvételi vizsgára a TMK-részleg vezetői készítik őket elő. J. J. — Tűzelőállást elfoglalni az ab­lakoknál! A parancs természetesen csalt ránk, győzőkre vonatkozott. A matrózok könyörögtek nekünk, hogy ne lőjünk saját honfitár­sainkra. Az ablakokhoz rohan­tunk. Félelmetes, aggasztó volt az elém táruló látvány. Fekete áradatként beláthatatlan tömeg hömpölygött felénk a Lustgarten felől. Mintha a berlini milliók mind felkerekedtek volna, a szi­geti hidakon az őrszemek láncát már elseperték. Már messziről hallottuk nyilván nekünk szóló szitkozódásaikat: — Vérebek! Hóhérsegédek! Szaggassátok őket darabokra! Bizony megijedtünk. Vitatkoz­tunk: lőjünk? ne lőjünk? "mind­egyikünknek voltak Berlinben ro­konai, barátai, ismerősei. Nem tudtuk a szívünkre venni, hogy a tömeg közé lőjünk, így tétlenül néztünk sorsunk elébe. A törne* persze akadálytalanul nyomult be a kastélyba. Most mi voltunk a foglyok minket fegyvereztek le. Tehetetlenül álltam tíz-tizenkét emberemmel beékelődve a kas­tély udvarán tolongó felizgatott, hadonászó tömeg között. Havazni kezdett, helyzetünk percről-perc- re válságosabbá vált. Éppen előt­tünk egy már nem egészen fia­tal, alacsonylermetű ember fel­mászott az ablakpárkányra. Fur­csa szerzet volt szétborzolt hajá­val, huszárnadrégban, matrózsáp- kában, egyébbként civil öltözék­ben. Vad beszédbe fogott, s min­den szavával egyre jobban bele­lovalta magát a féktelen gyűl»-

Next

/
Oldalképek
Tartalom