Tolna Megyei Népújság, 1960. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-05 / 3. szám

4 •PfirtWA MHOTn NÉPÚJSÁG lfKJO. jaSíHÁr. 5. ............ f iz újságíró NEM VOLT IGAZUK ASSZONYBESZÉD Bősze Józsefné és Somogyi Já- nosné tolnanémedi parasztasz- szonyok egy percre sem hagyták el egymást. Együtt járták végigaz istállókat, sertésólakat, a baromfi­tenyészetet, kertészetet, a tengeli- ci Petőfi Tsz-ben tett látogatás al­kalmából. Bősze néni és társnője kiváltak a csoportból »külön utakon« jár­tak, mert mint mondották alapo­san meg akarnak nézni mindent. — Szépek, igazán szépek ezek az anyakocák. Az irigy sem ta­lálhat kivetnivalót rajtuk, — mondják elismeréssel. — Hát itt meg mi van — für­dőszoba? néznek be az istálló vé­gén levő zuhanyozóba. Talán a borjakat fürdetik — kérdezi az állatgondozótól, aki szarvasmarha istállóban tesz-vesz. — Nem, ez a fürdőszoba az ál­latgondozók kényelmét szolgálja. Mi szoktunk itt zuhanyozni, ami­kor végeztünk az állatok körüli piszkos munkával — adja meg a választ az egyik állatgondozó. — Olyan ez az istálló, mint amilyent a mezőgazdasági kiállí­táson láttunk, de az állatok is szé­pek, — mondja egymásnak a két asszony. A hatalmas szénakazlak láttán (a tsz-nek lucernaszénából 84, fű­szénából 5, zabszénából pedig 14 vagon áll rendelkezésére) álmél- kodva csapta össze két kezét Bő­sze néni. — Nahát, ennyi szálastakar­mány! És ez mind a termelőszö­vetkezeté? S amikor igenlő vá­laszt kap, a következőket mond­ja: — Valamikor három falut be­járva sem láttunk ennyi, szálas­takarmányt, — ingatja fejét hi­tetlenkedve. — Most már megmondom, pe­dig magamat árulom el: Amikor a rádióban a tsz-ekről beszéltek, hogy ilyen jól, meg olyan jól dol­goznak, nem hittem el és azok hallatára elfutott a méreg. Ami­kor pedig a nótákat küldözgették nekik, olyan méregbe jöttem, hogy menten kikapcsoltam a rá­diót. Most már elhiszem, hogy jól dolgoznak, és megérdemlik a nótát is. PARASZT-FURFANG Domokos István 11 holdas szed- resi gazdát gyakran meglátogat­letbe. Egyszerre észrevette ezüst vállpántjaimat: ettől fogva csak engem pécézett ki, nagy ordíto- zásában hangja elcsuklott: »Az ilyen taknyos kölykök, mint te, csak arra valók, hogy csillogó ci­comáitokkal együtt karácsony­fára akasszanak benneteket! Hiá­ba nézel rám olyan gügye ártat­lansággal, még a mai napon meg- szánkóztatunk egy kicsit!« Eddig még senki sem nyúlt hozzám, s így összerezzentem, ami kor váratlanul egy kéz neheze­dett a váltamra. Megfordultam. Egy matróz volt. azok közül, akik­kel röviddel ezelőtt a császári csokoládé fogyasztása közben még el is viccelődtem. Tizenkilenc éves lehetett, éppen annyi, mint én. — Ember — suttogta —, tűnj el! Könnyen rosszul járhatsz. Sajnál­nálak, mert tulajdonképpen egész rendes fickónak látszol. — Szívesen eltűnnék, de ho­gyan? — Na várj csak! Maradj itt, meglátom, mit tehetek érted. Eltűnt, de pár pillanat múlva néhány baj társával együtt vissza­tért. Ulánusommal együtt köz­refogták, s egyikük nyersen ránk kiáltott: — Indulás, csürhe banda, most majd ellátjuk a bajotokat! Az ablakpárkányon a fanatikus szónoknak bizonyára az volt a vé­leménye, hogy most valami sötét pincébe dugnak minket, de én is csak akkor éreztem magam va­lamennyire bátorságosan, amikor szerencsésen. kiléptünk a kapun, melyet pár órával azelőtt oly di­csőségesen megostromoltunk. Egy ták a tsz-t szervezők. Okosan ér­veltek, agitáltak, a legjobb tudá­suk szerint. Beszéltek a gépi szántás előnyeiről is többek kö­zött. — Hogy mennyivel gazdaságo­sabb a gépi szántás, azt én na­gyon jól tudom. Már nem egyszer kiszámítottam, hogy egy hold föld szántásával napi 25 kilométert gyalogoltam. Tudom azt is, mi a különbség a kézi és a gépi ara­tás között. Láttam kombájnt is, kévekötő aratógépet is munkaköz­ben, ezzel sem mondanak újsá­got, — mondta. — Úgy látjuk, sok mindennel tisztában van István bácsi, mert nem tudunk magának újat mon­dani, s látja a nagyüzemi gazdái-» kodás nyújtotta előnyöket is. Miért yan az, hogy mégsem akarja aláírni a belépési nyilat­kozatot. — Bármennyire is furcsa fiaim, de én maguknak nem írhatok alá. — De hát miért nem? — Azért, mert már aláírtam azoknak, akik délelőtt itt jártak — mondja Domokos István elé­gedetten. KIK LEGYENEK A VEZETŐK? Sok községben a tsz felfejlődé­se során komoly gondot ad, hogy kik legyenek a vezetők. S ezzel kapcsolatban rendszerint nehezen tudnak dűlőre jutni, mert na­gyon megoszlik a vélemény. így van ez Závod szövetkezeti köz­ségben is. Azon már nincs vita, hogy fel­vidéki, székely, vagy német he­lyet kapjon a vezetésben. Az ilyen fajta megkülönböztetés már tel­jesen megszűnt. — Olyan vezetőket kell válasz­tanunk — mondta Sánta Mihály tsz-tag egy alkalommal, akiknek megvan a tudásuk ahhoz, hogy a gazdálkodást fel tudják lendí­teni. Sorolják a neveket, s köztük olyan gazdákat említenek meg, mint Czanik Boldizsár, aki jó ál­lattenyésztő, vagy mint Szabó Gá­bor, aki ugyan egy kicsit szigorú ember, de jó gazdálkodó, mert egy hold földből az elmúlt évben 6000 forint jövedelmet hozott ki. Tudják a falusiak, hogy kik azok, akik alkalmasak vezetésre. P-né Mohrmann nevezetű ulánusom megbotlott a széttört császári sas­nak még ott heverő törmelékhal­mában, csúnyán felsebezte a tér­dét. Ketten támogattuk a sántiká- lót a sűrű tömegen át, mely szi­dalmakat szórt ránk: — A Spreebe az ilyen kutyák­kal! Lámpaoszlopra velük! Le ez­zel a disznó bandával! — Az én matrózom megtett minden tőle telhetőt, hogy le­csillapítsa a tömeget: — A bajtársak még nincsenek felvilágosítva. Most jöttek a front­ról, ott csak maszlagolták őket! Gőzük sincs róla, mi van ideha­za! Jó sokára állt be a pályaudvar­ra a Potsdamba induló első vo­nat. Újdonsült barátom egész idő alatt azon fáradozott, hogy felvi­lágosítson bennünket. Akkor sok mindent nem értettem abból, amit mondott, de azért valameny- nyire mégis másképpen láttam a világot, mint annak előtte. És mindenesetre megfogadtam ma­gamnak: semmiféle Tschirschky vagy Ebert nem fog engem még egyszer utcai harcokra felhasz­nálni saját népem ellen. Amint a vonat megindult, inte­gettem a matrózomnak, és csak akkor jutott eszembe, amikor már késő volt: — Ö, én ökör, miért nem kér­deztem meg legalább a nevét meg a címét? Pedig szívesen maradtam vol­na vele kapcsolatban, mert lát­tam, hogy nagyon derék fiú, s bi­zonyára sokat tanulhattam volna tőle. Döbröközi parasztemberek vM - lak és Dombóvárott találkoztam velük. Nem ismertem őket, csak hangos vitatkozásukra lettem fi­gyelmes. Egy vasutas ismerősük ült közéjük és azzal vitatkoztak. Nem tudom hogyan kezdődött, csak erre lettem figyelmes: — Azért nincs egészen igazuk, mert sok minden épül a megyé­ben, meg az országban. 1 — Még akkor is... Szóval, nem egészen stimmel minden — mond­ta az egyik döbröközi. — Meg aztán azt mi megfizet­jük tízszeresen, — toldotta meg a másik. — Hogy, hogy megfizetik? Csak nem azt akarják mondani, hogy a döbröközi parasztemberek épíitetik az iskolákat és a bérhá­zakat. Itt kezdett kissé paprikás lenni a hangulat. — Hát mit gondol, kinek a pénzén építtetik azt. Tudja, hogy én hétezer forint adót fizetek évente. — Az igaz, hogy nem mi vol­tunk megrendelni az építkezést a vállalatnál és nem is közvetlenül fizetjük ki. Az államé a megren­delés, az állampénztárból fizetik. De az állam pénztárában egy fil­lér sem lenne, ha mi nem fizet­nénk az adót. — Most már érti? Ezért mond­juk mi. hogy tízszeresen is kifi­zetjük mi parasztok azt, ami épül itt a megyében. A mi adóíillé- reinkből fedezik az ilyen közér­dekű kiadásokat. A vasutas, nem tudom mit vá­laszolt — el kellett jönnöm. Nem szólhattam bele a vitába, isme­retlenül illetlenség odamenni va­lakinek az asztalához. Minden­esetre nagyon meglepett, hogy ez a néhány döbröközi ember — ha a nevüket megtudtam volna, most akkor sem írnám le — milyen elfogult. Úgy vélik, mintha a pa­rasztság lenne az ország »eltartó­ja« és kizárólag a falu fedezné az állami kiadásokat a befizetett adólilléreikből. Nem szándékozom velük vitat­kozni. de úgy érzem, el kell mon­dani két élményemet. A közelmúltban részt vettem a Tolna megyei tanács ülésén, ame­lyen éppen a megye 1960. évi költségvetését tárgyalták. Tanul­mányoztam az előterjesztett be­számolót, a költségvetési adato­kat, hiszen erről írni kellett az újságba. A megye I960, évi költségveté­se 257 millió forint, azaz a követ­kező évben ennyit fordítanak a tanácsok szociális, kulturális és különféle közérdekű célokra. — Ezen kívül mintegy 31 millió fo­rint a megye jövő évi beruházási kerete. Ez összesen — nem ne­héz kiszámítani — 283 millió fo­rint. Ezt jóváhagyták, ennyivel gyarapszik majd a megye 1960- ban. A részletezést most mellő­zöm. hiszen ezernyi közérdekű problémát oldanak meg ebből a pénzből. Olyanokat, amelyekről az a néhány döbröközi paraszt- ember kissé lekicsinylőén beszélt tekintettel arra, hogy — szerin­tük — azt ők, mármint a paraszt­ság tízszer is megfizetik adó for­májában. A jegyzetfüzetemben találtam egy újabb érdekes részt is, ame­lyet ugyancsak a költségvetési vi­tán készítettem. Dr. Vigh Dezső a megyei vb. elnökhelyettese fel­szólalásából például többek kö­zött ezt jegyeztem fel noteszem­be: — A beszámolóban feltüntetett költségvetési és beruházási vég­összegben természetesen nem sze­repelnek olyan nagy összegek, amelyek egyéb úton kerülnek me­gyénkbe és ugyancsak közérdekű célokat szolgálnak. Az utak kar­bantartására, felújítására sok­millió forintot fordítanák. Ugyan­akkor a különféle minisztériumi beruházások is gazdagítják a megyét. Nos, a 288 millióhoz tehát még hozzáadhatunk néhány milliót. Pontosan nehéz lenne összeszá­molni, hogy mennyit, de az üze­mek fejlődése is mulatja egyebek között, hogy nagy összegekről van szó. Mielőít e »téma« megírásához kezdtem volna, felkerestem a me­gyei tanács vb. pénzügyi osztály­vezetőjét, Vancsa Sándort s fője, mint az első számú illetékestől kérdeztem meg, hogy mennyi a megye egy évi rdóbevételi terve. — 1960-ben 103 millió forint a megye adóbevételi terve. Ebben benne szerepelnek az egyéni gaz­dákon kívül a termelőszövetkez*»- tek és kisiparosok is. Kár, hogy amikor Dombóvárolt találkoztam a döbröközi gazdák­kal, még nem ismertem ezt ez adatot. Mert azért illem ide, il­lem oda, nyugodt lelkiismersttel megszegtem volna azt, hozzájuk lépek és figyelmeztetem őket: — Nono, egy kicsit lassabban azzal a »tízszeresen is megfizet­jük« kijelentéssel. Mert az adó — noha az is alapvető — de csal: egy kis része a megyében a köz­érdekű célokra felhasznált' pénz­összegnek. A különbség pedig honnan is jöhetne máshonnan, mint a szocialista nagyiparból? BODA FERENC Érdekességek és furcsaságok MIÓTA ESSZÜK A VAJAT? A régi rómaiak csupán testápo­lásra használtak vajat, ételeik el­készítéséhez olívaolajat kedveltek. Az olasz nép széles tömegei máig is olajjal főznek. Az első keresztények előszere­tettel égettek vajat mécseseikben. A gall és germán törzsek hajukat kenegették vajjal, ez a szokás még ma is divat a tibetieknél, akik vajjal kenik be testüket és ha­lottaikat elégetés előtt ugyancsak vajjal kenik be. Ez az élményem egész életemen át megőrzött attól, hogy valaha is elfogjon a kommunisták elleni gyűlölet. Nemcsak én, valamennyi tiszt­társam is épen és sértetlenül ér­kezett meg a Jägeralleeba. Még ugyanaznap este körülültük a ke­rek kaszinóasztalt; a kövér Kriegshiem szitkozódott, mert a bundája elkallódott valahol, Schimmelmann grófnak könny­ben úszott a szeme, annyira sze­gy eilte magát, amiért hagyta, hogy levágják a vállpántját. Ezek tői a csekélységektől eltekintve, senkinek semmi baja nem tör­tént. De azért a legszörnyűbb rémhistóriákkal traktálták egy­mást. Állítólag egyes tiszteket levá­gott újakkal bedobták a Spree- be, másokat a tömeg agyontiport, vagy valamilyen más, bestiális módon gyilkolt meg. Csak éppen az volt a furcsa, hogy ezeket a tiszteket közülünk senki nem is­merte, a szörnyű esetek mindig valamilyen más csapattestnél tör­téntek. A rémhistóriáknak azon­ban fenntartás nélkül hitelt ad­tak, és szörnyű bosszút esküdtek. A társaságban én voltam a leg­fiatalabb, s tulajdonképpen soha­sem vettek komolyan. Éppen ezért megengedhettem magam­nak, hogy néminemű kételyeimet nyilvánítsam. Ez estétől fogva a gárdalovashadosziály köreiben so­ha meg nem szabadultam többé a »Vörös mókus« gúnynévtől. (Folytatjuk.) Európában a középkorban a va­jat csak hashajtónak használták. Még a XVI. században is csak a legszegényebbele táplálkozásában szerepelt, egyes városi tanácsok egyenesen tiltották a vaj haszná­latát a kenyérsütésnél. Még 1361- ben is pénzbüntetéssel sújtották azokat a manchesteri pékeket, akik vajjal készült kenyeret árul­tak. A vaj csak a XVII. században emelkedett mai rangjára. FIZESSENEK A KÖVÉREK! Egy dán orvos a pénzügyminisz­terhez intézett beadványában ja­vasolta, hogy a normálisnál na­gyobb testsúlyú embereket kilón­ként adóztassák meg. „A kövér­ség fényűzés — hangoztatta Svend Rudolfsen doktor — és ezért mél­tányos, hogy adót fizessenek utá­na. Manapság senki sem kénysze­rül arra, hogy kövér maradjon, mert ezen megfelelő orvosi keze­léssel segíteni lehet. Ha viszont a dohányzást vagy a hazárdjáté­kot megadóztatják, miért ne le­hetne a fölös kilók után is adót kivetni?" Felmerül a kérdés, vajon Svend Rudolfsen doktor nem foglalko­zik-e „csodás hatású fogyókúrák" rendelésével? A MESTERDETEKTÍV 900 ÉV ELTELTÉVEL MEGÁLLAPÍTJA A HALÁL OKÁT A Münchenben megjelenő „Kri­minológiai archivum"-ban dr. Walter Specht közli azoknak a kutatásainak eredményét, ame­lyekből kiderül, hogy II. Kelemen pápa volt bambergi püspök 1047 októberében krónikus ólommér­gezésben halt meg. A 900 évvel ezelőtt elkövetett bűntényt a pápa szarkofágjából vett szövetrészek­ből, egy bordából és néhány haj­szálból derítették fel. Kiderült, hogy II. Kelemen pápát még bambergi püspök korában ólom­mal mérgezték meg, a kis meny- nyiségben adott ólom egy év alatt végzett vele, KÉSZÜL A FAGYLALTÁRUSOK INDULÓJA Angliában a kis fagyialtos ko­csit toló utcai fagylaltárusok ed­dig “mindig valamely ismert tánc­szám dallamát játszották a kocsi­ba beépített kintornájukon, hogy felhívják magukra a gyermekek figyelmét. Az angol zeneszerzők szövetsége most követelte, hogy a fagylalt­árusok fizessenek jogdíjat az el­játszott slágerek után. A fagylalt­árusok úgy döntöttek, hogy ez túl magas költségekkel terhelné meg iparukat és ezórt „fagylaltárus indulót” Írattak egy zeneszerző­vel. hogy ezentúl saját indulójuk dallamával hirdessék árujukat. „UGRÁSTAN” — AZ ÜJ AMERIKAI TÁRSASJÁTÉK Az amerikai társaságokban egy újabb őrület kapott szárnyra, az úgynevezett „jumpology", azaz ugráselcmzés. A játék abból áll, hogy a ven­dégeknek ugrálniok kell s egy fényképész u. n. Polaroid géppel, amely a helyszínen készíti el a képet, ugrás közben lekapja őket. Ezután a képeket körbeadják és nagy nevetés közepette megindul a jellemek elemzése. Ha valaki kicsit ugrik, ez félénkségre vall, magas ugrás kinyújtott karral nagyravágyást, ugrás ökölbe szo­rított kézzel energiát, vagy fe­szültséget, behajlított térddel fia­talos kedélyt, összefont kar­ral méltóságra törekvést jelent. KÉTTÖRZSÜ HAJÓ A gorkiji hajógyárban két acél­törzzsel rendelkező, de közös fe­délzetű Diesel-teherhajót építe­nek. A hajó hossza 71,8 méter, szélessége körülbelül 16 méter, a két törzs közötti távolság 3,5 mé-. tér. Az új Diesel-hajó vízkiszorítása 999 tonna, terhelőképessége 600 tonna. A külön-külön 540 lóerős két hajtómű óránként 27 kilomé­teres sebességre képes. A tervezők most két törzsű utasszállító Diesel-hajó tervrajza­in dolgoznak. A hajó távvezérlést! lesz, a partról irányítják. \ V

Next

/
Oldalképek
Tartalom