Tolna Megyei Népújság, 1959. október (4. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-18 / 245. szám

IRODALOM * MŰVÉSZET « KÉPMŰVELÉS

Modernség és korszerűség

kát, — de váilperecünkön kivi" rágzik a7. izmos akarás — és felgyűrt ingujjú terveink szorgoskodnak.

Ne firtassuk most, hogy menynyi benne a félreértett József Attila hatás, sokkal fontosabb, hogy az előbbi idézettől csak formailag különbözik, amikor a száz év előtti költőtárs csene- vész rímeit is elvetette. A megfogalmazás ugyanolyan szertelen, sőt hamis: egyáltalán nem érezzük, hogy „utunkat nyak- csigolyák ropogása kísérné” s még ha így is lenne, ebből igazán nem következik, hogy „váll- perecünkön kivirágzik az izmos akarás”, ami egyébként is képzavar;

Szívesen beszélünk manapság „atomkorszakról”. Egyre nyitottabb szemmel járunk a világban; nemcsak a kozmoszról tudunk egyre többet, hanem a láthatatlan elemi részecskékről is. Atomkorszak, de ennek miért kellene szükségszerűen szellemi anarchiát jelentenie, a feltárt fizikai törvényszerűségekből miért kellene szellemi zűrzavarnak, asszociációs bakugrásoknak, gondolati önkénynek következnie?

A lírai szükséglet koronként változik, s minden korszaknak megvan a saját forma-igénye is. Vörösmarty hősi hexaméterei meglehetősen fórasztanak ma s az alexandrinust is ódonnak érezzük. Honfoglaláskori eposz- szál sem lehetne sok olvasót tűzbe hozni, mert egy adott kor adott feladatát jelentette. S itt térnék vissza Thiery Árpád cikkéhez: a mondernség valóban csak a világnézet és az alkotói élmény egységét jelentheti. A kérdést megkerülni nem lehet. Valóban, minden kornak megvan a saját költészete, mely legjobban kifejezi s ez a jó értelemben vett korszerűség egyben a maradandóság titka is.

Csányi László

Vasárnapi jegyset

Inkább azt a címet kellett volna adni ennek az írásnak, hogy »*lzí levél". De ez a régi, ez a megszokott is jó. Elég az hozzá, hogy az őszről lesz szó. Az őszről, amely általában a poézisben az elmúlás időszakát jelzi, amikor bánkódunk amiatt, hogy elmúlt a verőfény, hogy utolsókat lélegzik a határ, hogy a nyár vidámságát, rengeteg kacagását elmossa a reggeli köd, hogy ború jön a derűre, hogy árnyék nyeli el a néhány hete még napfényes oldalt, hogy a vidámságot a bú váltja fel. Nem a búról, nem az árnyékról, nem a bánkódásról aka rok írni, mégcsak az őszülő, a sárguló, majd lombhullató nyarat sem siratom. Miért is siratnám. Hiszen az ősz nemcsak az elmúlást, a véget jelzi, hanem az én számomra sokkal többet annál. Mert igaz, hogy az utolsókat rúgja az esztendő, ami ezután következik az már nem a termés időszaka, fényességgel is vajmi kevéssel jár, meleget meg éppenséggel nem ad, mégis szép évszak az ősz, talán a legszebb. Az én számomra’ mindenesetre az.

Nem vagyok valamiféle világfájdalmas, mindenről lemondó hangulatban. Nem ezért szeretem az őszt. Sőt. En éppen az optimizmus időszakát találom ezekben a hetekben, hónapokban.

Ősz van. Sajnáljuk a nyár melegét és számbavesszük az év termését. Mert a tavaszi fáradtság, a nyári verejték szárba szökkent és most ontja termését zsákokba, asztagokba, akókba. £s ha hűs is a dér, nyomasztja is a tüdőt a köd, a legfontosabb mégis a betakarítás, a számvetés, aminek pedig most éljük az időszakát.

Most takarítják be az egész cvi munka eredményét, a termést. Mit szépítsük, több mindenben kevesebb lett a termés,

mint vártuk az esztendő elején. Például, nem lesz annyi bor, mint az első hónapokban mutatkozott. Mi lett volna hasonló helyzetben húsz, huszonöt évvel ezelőtt. A nyomor sújtotta volna a megye parasztjait. Ma? Hát, istenem, kevesebb termett, mint vártuk. Tévedés ne essék, nem örülünk neki, sőt, de ez sem okoz katasztrófát, sőt még különösebb gondot

sem.

Kiegyensúlyozottá vált az élet, a kisebb bajok már nem okozhatnak többé katasztrófát. Ilyen a mi idei őszünk.

Persze semmi ok sincs a kétségbeesésre, az ijedelemre, mert ha borból éppenséggel ke vesebbet is takarítunk be, mint tavaly, busásan kárpótol más. S minedenekelőtt busásan kárpótol maga az egész élet. Mert jól arattunk. Mindenből. S mindenekelőtt jól arattunk, jó a termésünk a fejlődésből. — Majdhogynem fél megyénk kollektiven gazdálkodik már az elkövetkező esztendőben. S a megye másik felének nagy része is elindult a közöshöz vezető úton.

Az ősz a betakarítás ideje. S a gondolkodásé, a tervezésé is egyszersmind. A tervezésé is, mert az egyik esztendőt lezártuk, befejeztük, de előttünk áll az új és nem mindegy, hogy milyen lesz az az elkövetkező. Ezen gondolkodik ma minden ember. S bizonyos, hogy a gondolkodás, a töprengés, a számvetés majd meghozza egyszer az eredményét. Mert igaz, hogy az ősz a betakarítás után egyszersmind az elmúlás kezdete is, de minden elmúlást kö vet a születés áz újjászületés és ez az új már valóban új lesz. különb is, más is, jobb is, ma- gasabbrendű is, mint a régi. Szóval szocialista, mert efelé mutat a fejlődés, az élet.

Parásztai György

3ooooooooocx*oooootogwooooooo>x)OonciccoooooccoocioociooooooQgooooooocioooooooooooooc

Mitől bcszéM m éueotdes tscsttrámli!

— Feltárulnak a régi sírok —

MAI IRODALMUNK

fontos kérdéseire keresi a választ Thiery Árpád, amikor a Középdunántúli Naplóban a modernség szempontjából vizsgálja a Dunántúl egyik megyéjének irodalmi életét. A kérdés fontos: alig volt jelszó és

irányzat, amellyel annyi visszaélés történt volna, mint a modernséggel s most legfeljebb ez a földrajzi leszűkítés hoz zavarába, mert a megyei számbavétel az esztétikai provincializmus veszélyeit rejtheti. Az egységbefoglalás, ha közigazgatási határok közé szűkül, akaratlanul is számbavétel lesz: a jelenlevők közül ki mennyire üti meg a mértéket. Szerencsére Thiery Árpád tovább megy a leltározásnál s eszmei oldalról közelíti meg a modernség kérdését, s ezzel újabb gondolatokat ébreszt.

A kérdés persze nem új; a kortársak ugyanolyan meghök- kenve olvasták Petőfi verseit, mint félévszázaddal később Adyét. „Kit nem hevít korának érzeménye” — vallotta Eötvös s ebben a sűrítésben egyforma jelentőséget kap minden, amit egy kor magába fogad és kivetít. Természetesen az irodalom is visszahat az életre; Goethe Wertherjét a romantika diktálta, de épp a Werther hatására fogtak fegyvert magukra a megcsalt szerelmesek;

A „kor érzeménye” természetesen nem egyértelmű: divat és felszínes áramlatok mögött ott élnek a valódi, a haladást szolgáló célok is. Petőfi így lesz a világszabadság énekese, a szelíd és befelé fordult Arany ezért válik az izomember Toldi, József Attilát pedig ez avatja a proletárforradalom költőjévé.

A fonna kísérőjelenség, amelynek létét a tartalom szabja meg. Azok a formabontó törekvések, amelyek a század első évtizedéig nyúlnak vissza, kétség- beesett kísérletet jelentettek, hogy az irodalmat felújítsák,^ kiemeljék az évszázadok megszokott gyakorlatából. Persze vigasztalan dolog azzal lázadni a múlt ellen, hogy felbontjuk a zárt formát, vagy verset írunk a versenyautomobilhoz. Marinetti, akinek nevéhez annyi vélt forradalom fűződik, végül maga is kiábrándult s élete alkonyán már csak abban hitt, hogy emberek boldogabbak lennének, ha üvegből készült kalapot hordanának;

Az, ami mai irodalmunkban modernség néven döngeti a kapukat, jobbára formabontással akar hatni, vagy inkább meghökkenteni. Az a gyanúm, ha Appolinaire tíz évvel előbb jut el hozzánk, majdnem teljes fordításban, már sok mindenen túl lennénk. A mondernség nem forma kérdése: Appolinaire naA bonyhádi tájmúzeum felhívása

A bonyhádi tájmúzeum szervező bizottsága felhívással fordul valamennyi társadalmi szervhez, a megye valamennyi dolgozójához. Felhívásában hangsúlyozza, támogatást kér a szervezendő tájmúzeum anyagának biztosításához. Kéri, hogy a szántás, talajíorgatás alkalmával napfényre kerülő edényeket, régi kő ég csonteszközöket, bronz és vasszerszámokat, fegyvereket, juttassák el a múzeum vezetőjének. Ezenkívül kéri a szervező bizottság, hogy népművészeti tárgyakat is adományozzanak a múzeumnak.

A múzeum minden ajándékozott tárgyat az ajándékozó nevével lát el és úgy állít majd ki.

Kérik, hogy az ajándékozott tárgyakat vagy a bonyhádi járási művelődési ház, vagy Knábel Vilmos múzeumvezető címére küldjék el Bonyhádra.

gyón sokszor csak szabadversben találta meg zaklatott korának jelképét, a kortárs Rilke ugyanakkor tiszteletre méltó mű gonddal ötvözött versekbe szedte a XX. század vergődő, magányos emberének életét.

' *

KEZDJÜK EGY PÉLDÁVAL.

Találomra választom ki a következő versszakot:

Amidőn aluszik a fergeteg Egy őrült lelke sző vad állmokat.

Irtóztató kép lehet ezien [álom.

Mint egy veszett oroszlán [cérnaszálon.

Ne tessék mosolyogni. Ez a költő nyilván modern akart lenni, egy bonyolult korszakot akart kifejezni szertelen képeivel. A baj csak ott van, hogy ezt a szertelen csapongást nem tudjuk követni: feltehető, hogy benne az inferno rémségeit keltette a vad álmokat szövő őrült és a cérnaszálhoz kötött oroszlán, nekünk azonban nem mond semmit. Ilyen sorokat csak az írhat le, aki félreérti a költészetet, jóllehet itt minden csalás már az első pillanatban kiderül, Ne firtassuk most, hogy mi a titka, egy kétségtelen: a meghökkentő önmagában nem jelent eredményt. Nem mentség az őszinteség sem: ha az érzés hőfokából semmit sem érez meg az olvasó, akkor a versnek létjogosultsága sincs. A vélt modernség álarca mögött is ott érezzük az ürességet, a mondanivaló hiányát, amit semmiféle frázis, vagy blöff nem pótol.

Idézetünk szerzője egy Tóth Endre nevű, régen elfelejtett költő, aki kereken száz évvel ezelőtt így próbált „modern” lenni.

A MÁSIK PÉLDÁT

irodalmi hetilapunkból veszem, s az idézet így hangzik: Gerincünkön érezzük e kort — nyak- csigolyák ropogása kíséri utuníl)

Silót építettek a szekszárdi Béke Tsz palánki kertészetében. Egy alkalommal a beton silógödör körültöltésébez földet hordó tsz-tagok ásója a mintegy száz méterre lévő »földbányában" kemény tárgyba ütközött. Először tégladarabnak vélték, de sokkal nagyobb volt a közönséges, ma használt téglánál, cserépnél. Az odasiető Márton József, a kertészet vezetője és helyettese, Janó József azonnal leállították a munkát: Emberek ne nyúljunk hozzá, mert itt kincsek vannak a föld alatt. Persze, a kertészet vezetői itt nem olyan kincsekre gondoltak, ami majd a szövetkezet jövedelmét növelheti, hanem gazdagabbá teheti a várost, az országot olyan tudományos kincsekkel, leletekkel, amelyekkel bővíthetjük ismereteinket a környék múltjáról, arról, milyen emberek éltek évszázadokkal, esetleg egykét évezreddel ezelőtt a Sió völgyében, milyen volt életmódjuk, milyenek szokásaik.

Ezek feltárására pedig a régészek az illetékesek, a hivatottak. ök tudják e »kincseket" minél kisebb károsodással kiemelni a földből.

Tudták már korábban is, hogy ezen a területen egy régi temető van. Amikor három és fél évvel ezelőtt, az 1956-os tavaszi jeges árvíz fenyegette a várost, innét hordták a földet a Sió töltésének megerősítéséhez. Akkor is találtak csontokat, cserepeket, de a nagy sietségben, a fenyegető veszedelem közepette nem lehetett vigyázni. Hisz a gátépítés versenyfutás volt az idővel, az árral, az óva- toskodásra nem volt idő. De most Márton elvtárs első dolga az volt, hogy azonnal, jelentette a pártbizottságnak, mit találtak és másnap már kint is volt a múzeum vezetője, Mészáros Gyula, hogy megállapítsa: Brdemes-e kutatni.

Három hete folyik az avarkori temető feltárása. Mert azt már az első napon meg lehetett állapítani, hogy egy honfoglalás előtti avar temetőt rejt itt — nem is nagyon mélyen — a föld. Mivel »rokon-ásványok« környezetében vannak a csontok, mésztartalmú a talaj, közel másfél évezred óta elég jól »konzerválja« a csontokat és a halottakkal együtt eltemetett különböző használati tárgyak egy részét.

A feltárási munka nem köny- nyű. Ásóval kezdik, először ku- iatóárkokat ásnak. Ahol a sárga löszt fekete humusz szakítja meg — a, sírok betemetésénél nem vigyáztak mindig arra, hogy alulra kerüljön a sárgaföld — ott kell lenni a sírnak, ott kell folytatni az ásást. Néha azonban a nyomok tévútra vezetnének. Kutatóárkok ásására másodszor kerül itt sor, az első »ásatásokat« jó ezer évvel ezelőtt sírrablók kezdték, ők is kutatóárkokkal. Bizonyára valami külső jele is lehetett annak, hogy itt temető van, a sírrablók megkeresték a sírokat,

elvitték az ott talált ékszereket. Éppen ezért a legritkább esetben fordul elő, hogy a mai kutatások teljesen ép. sértetlen sírokat találnának.

Ahogy az ásó nyomul lefelé, egyre óvatosabban kell haladni. Majd csakhamar feltűnik egy csontnak a vége, egy cserépdarab, vagy egy gyöngy, esetleg egy brosstű, ruhakapocs maradványa. Tóth bácsi ilyenkor szól Mészáros elvtársnak, most már félreteszik az ásót, szerepét átveszi a »spakni«, a kefe és az ecset. Szinte morzsánként szedik ki a földet, hogy ne sérüljtenek meg az értékes leletek. Mert amit a talaj egy évezredig konzervált, az most könnyen elpusztulhat egy vigyázatlan mozdulattól. Igen aprólékos munka a sír tartalmá nak megtisztítása, kiszedése. — Előbb eentiméternyi pontosságú rajz készül róla — amelynek alapján majd a múzeumban is eredeti formájában lehet összeállítani, tudományosan elemezni.

A városi pártbizottság és a tanács nagy figyelemmel kíséri a feltárást. Az ásatás költségeit a tanács fedezi. Nem múlik, el nap anélkül, hogy a vá- ro-s vezetői közül valaki ne keresné fel, ne látogatná meg a kutatókat. Gyakori vendégek a szekszárdi iskolák tanulói is, akiket nagyon érdekel a város múltja.

Mit rejtenek ezek a több, mint ezereszíendős sírok, milyen volt az ekkor itt élő népek életmódja, mi a tudományos jelentősége a palánki leleteknek? — Mindenekelőtt beigazolódott, hogy Saskszárd területét már a népvándorlás korában is benépesítették az emberi települések. Bővebben erről lapunk következő számaiban tájékoztatjuk olvasóinkat.

Lete.nyei György Jantner János (Folytatjuk.)

1