Tolna Megyei Népújság, 1959. október (4. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-04 / 233. szám

IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS

Vasárnapi jegyxet

Nőm tagadom, szeretem a rádió gombját csavargatni, s meghallgatni, egy vagy más dolgokról hogyan vélekednek a különböző rádióállomások. Csak egy állomásnál fordítom gyorsan tovább a készülék gombját, ha a magát »•szabadnak«, s a tetejében még »európainak« is nevező rádiótársaság valamelyik bemondója repíti világgá minden eddigi ocsmányságot és talán minden eddigi szemérmetlenséget megfölöző hazugságait. Hogy most mégis meghallgattam egy magát Galli- cus-nak nevező úr okosnak, szellemesnek egyáltalán, tisztességesnek még kevésbé nevezhető eszmefuttatását, úgy annak köszönhető, feltámadt oennem a kíváncsiság, ugyan mennyi alávalósá- got képes elviselni az éter, amelyről úgy mondják, tovaszállítja a rádióhullámokat.

Ez a Gallicusnak nevezett..; hogy is mondjam — valaki, valamiféle lakásrendeletet kommentált és arról beszélt, milyen sötét állapotok uralkodnak ma Magyar- országon a lakásfronton és menynyivel jobb volt a helyzet a múltban, amikor az emberek válogathattak a kiadó lakások között, akinek három vagy négy szobára volt igénye, úgy azt is megtalálta, nem volt társbérlet, és miegyebek.

Hát, ami a szűkolködést illeti, az tényleg van. Lakáshelyzetünk, bár egyre javul, nem a legrózsá- sabb, sőt nem is kielégítő. Ezt nem tagadtuk sohasem és nem tagadjuk most sem. Sőt ha kell, bíráljuk is a jelenlegi helyzetet, vagy azt, ha valahol a bürokratizmus, a lelketlenség akadályozza a lakáshelyzet enyhítését.

Először talán a bírálatról, bár azt hiszem, az egész ügyben ez a leglényegtelenebb. Úgy érezzük, nekünk jogunk van bírálni. Hogy csak kis városunknál maradjunk, Szekszárdon jogosan bírálnak azok — amennyiben van rá okuk —. altik társadalmi munkájukkal segítenek építkezni, új lakáshoz juttatni a legjobban rászorulókat. De mennyiben van joga a bírálathoz egy hazaárulónak, egy gyávának, aki megszökött innen, ahol egy ország munkálkodik ragyogó jövője érdekében, aki megszökött a munka elől és talán — a felelősségrevonás elől. Gallicus pedig megszökött, hogy mi elől, én igazán nem tudhatom, de hogy hazaáruló, azt valamennyien tudjuk. Mondom, ennyit a bírálat kérdéséről.

Ami a lényegi részt illeti, fiát a múltban tényleg nem volt ritka a kiadó lakás. Sőt nem volt ritka a két-, három-, de a négyszobás sem. Ilyen értelemben tényleg »lakásbőségről« lehetett beszélni. Ilyen értelemben. De arról megfeledkezett Gallicus beszélni, mekkorák is voltak abban a boldog világban a lakbérek. S ugyan, hogy megint csak kis városunknál maradjunk, miért volt tömött a Benedek-szurdok, meg a Szücsén-szurodok, meg a Remetehegy melletti barlanglakások? Talán azért, mert azok tökéletesen megfeleltek az ott lakók igényeinek? Vagy mert nekik nem kellett a négyszobás, összkomfortos lakás a Széchenyi utcában?

Az igényeket ma még valóban nem tudjuk kielégíteni. Kormányunk igazán nem manikűrözi rózsaszínre a szürke valóságot, amikor csak tizenötesztendős távlatra ígéri meg a lakásviszonyok megoldását. De őszintén ígéri, az ígéret mögött realitás húzódik meg és én — pusztán magánemberként, hiszen ebben az ügyben nem is vagyok több — hozzá bátorkodom tenni, nem kell ahhoz tizenöt esztendő, ismerve népünk szorgalmát, alkotókészségét, lendületét. Majdnem mindenkinek vágya az új lakás. De ez az új ne akármilyen legyen. Nagyapáink még a szájukból köpték tenyerükbe a vizet, úgy mosdottak, ma akinek nincs fürdőszobája, az elégedetlen. Hadd tegyem hozzá, nem_ is^ teljesen .jogtalanul. Mert a fürdőszoba is hozzátartozik a kultúrált élethez. Harminc évvel ezelőtt a legtöbb házban petróleummal világítottak, mert a villany drága volt. Tessék megpróbálni ma megint petróleumot ajánlani a villamosáram helyett. Én nem merném megtenni. Pedig az talán olcsóbb. Több ismerősöm meséli, szénfűtéses cserépkályháját visszaállíttatja fafűté- sesre, mert az tisztább. Pedig sokkal drágább a fafűtés, mint a szén. A bútorgyárak nem tudnak annyi bútort gyártani, ami el ne fogyna. Legfeljebb a gyengébb minőség nem kell senkinek. Pedig az olcsóbb, és a szép és jó az drága.

Ja kérem, van az embereknek pénzük, meg tudják fizetni. De hiszen éppen erről van szó, Gallicus uram. Éppen erről. Van az embereknek pénzük. Lakásra is van pénzük, ezért nem jó már a kuckó, fezért nem jó a szűk férőhely, ezért kevés az egy szoba — hogy a barlanglakásokról ne Is beszéljünk, ezért van minálunk lakáshiány. A pénzt, a biztos megélhetést pedig mindehhez ez a rendszer adta. A múlt rendszer csak kiadó lakásokat tudott produkálni s szegénységet és pénztelenséget, aminek eredményeképpen lett olyan sok a kiadó lakás.

S ahogy ez a rendszer jómódot adott, úgy majd a lakáskérdést is megoldja. Mert a karaván halad, Gallicus meg legfeljebb ; s: izé — kommentál.

Letenyei György

Megyei képzőművészeti kiállítás nyílik november 8-án Szekszárdon

Megyénk képzőművészeti élete, I amely hosszabb idő óta nem sokat hallatott magáról, egyes képzőművészek jogos, vagy vélt panaszán kívül, ismét fellendülést mutat. A napokban tartották a képzőművészek negyedévi munkaértekezletüket, amelyen jelentős határozatot hoztak. Elhatározták, hogy november 8-án a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumban megyei képzőművészeti kiállítást rendeznek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 42. és megyénk felszabadulásának 15. évfordulója tiszteletére. A kiállításon nemcsak a festők, hanem a szobrászok is bemutatják legújabb alkotásaikat*

A kiállítás .rendezését a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a Hazafias Népfront vállalta magára. A kiállításra kerülő képeket előzetesen a Képzőművészeti Alap áltál kiküldött bizottság zsűrizi.

A szekszárdi kiállítás után a képanyag jelentős részét vándor- kiállítás formájában elviszik az összes járási székhelyre és megyénk nagyobb községeibe, hogy ott is bemutassák a dolgozóknak és fellendítsék a községek művészeti életét. Ezenkívül cél az is, hogy a kiállítással hozzájáruljanak a dolgozók esztétikai neveléséhez.

Üszi SOTÄH1

Ősz van. Sárgulnak a lombok, és a vénülő fák puha, süppedő szőnyeget hullatnak a játszótéren hancurozó gyerekek lábai alá. Az ablakban könyökölök magam is, és így élvezem a bérház második emeletéről a téli utazásra készülő napsugarak utolsó melegét.

Alattam gyermekzsivaj tölti be a teret. Az egyik sarokban fiúk golyóznak. Csak ívbén feszülő hátukat látom, s a kinyújtott gömbölyű fejeket, amint hallatlan izgalommal, szinte megkövültén figyelik a golyók gurulósát a földön. Arrébb kötélen ugrálnak a lányok kipirult arccal, boldogan, s gondosan ügyelve a távolságra, mely elválasztja őket a futball- labdát kergető nagyobb fiúktól. A csendesebb részeken, ahol legkevésbé vannak útban, játszanak a kicsinyek.

A tarka gyermekruhák színes össze-visszaságában egy kék-fehér tüneményt követ tekintetem. Kék bársony a nadrágja, mit talán óvatosságból adott rá a gondos édesanya, s kék színű a szok- nyácska kilibbenő szegélye is, melyből alig látszik valami a fehér kötény alól. S tágra nyílt nagy két szeme is k c, benne tükrözik a mennybolt, s az aranyszőke hajfürtöket takaró kendő ismét csak fehér. Ez ízlésesen összeválogatott ruhadarabok irigylésre méltó tulajdonosa most boldogan közlekedik ide-oda. Egy teherautót húz maga után spárgán, s az autónak utasa is van. Egy nagy, barna, bundás maci.

A totyogó közlekedés e szívderítő rendszerét hárman kísérjük figyelemmel. Én az ablakból, a pádon üldögélő édesanya egy könyv lapjai mögül, s egy igazi férfi a teherautó közvetlen közeléből.

Az igazi férfinak egyenes a tartása, arcán a teremtés koronája nak méltósága borong, csak a járása kacsázó kissé, amint követi a mackót. A három évet már betöltötték tiszta kiejtésével könyörög:

— Deltike, hadd húztam én is!

Dcttike gúnyosan a lovag szemébe néz, elbiggyeszti száját, in- gerkedően riszálja formás popsiját, és nevetve kacarász:

— Nem húzod, Lacita!

így kínozza tíz perce már Det- tike Lacikát. Megtagadja a kérést, s ugyanakkor minden kiejtett szónál felragyog szemében az ígérő biztatás. Lacika ki van neki szolgáltatva teljesen. t

Dettike most hirtelen megáll. Nagy kék szemének csodálkozó pillantása pár méterrel maga elé mered. Parányi ujjával a zöld gyepszőnyegből ki kukucskáló sárga pontra mutat:

— Vijág!

Az események ezután gyorsan

követik egymást. Lacika ugrik egyet, leszakítja a, virágot, és szótlanul nyújtja a pici leány felé. Ez néz megbűvölten, hosszan, édesen. Nyoma sincs már arcán a gonoszkodásnak, egész lényét elönti valami bájos varázs. Aztán előrelép, kis hasával Lacikához simul, kövérkés karjával magához rántja annak kerek fejét, és arcára lehel egy puszikát.

Lent a játszótéren játszanak a gyerekek Dettike és Lacika is együtt húzzák már a macikát. S miközben szórja rájuk áldott sugarát az ősz utolsó melege, az én apai szívemet dermesztenl kezdi a féltékenység első, télzimankós hidege.

Bakács Tibor

Arcképek

KANASZ

Tülke még a régi, szarv-tülök.

Bunkós botja szívós somfabot',

Konda körül fá.ikutya sürög, s kajsza süldőt halk füttyszóra: fog.

Kilenc szálú még az ostora, de hol a zsíros, vén kanászkalap?

Bőrtüszőben klsbalta foka?

Hát a rongya, szennye hol maradt?

Havi bérét postás hozza ki.

Kettő szobás új házban lakik, s tiszta haszna néha húsz malac.

Míg a konda hűs sárban delel, jólíakottan ő is elhever, s könyvet olvas árnyas tölgy alatt.

TRAKTOROS

’isbéresből se volt ennyi hajdan, s ringó léptű, címeres ökör se. ahány traktor mászkál füstös zajjal s nyergén hetykén ül ebadta kölyke.

Mert még kölyök a legtöbbje, évre, s lám! — szolgája mégis a vasállat!

Milyen idők! Süvölvény legényke és szakértőn gépet zabolázgat.

Versenyben szánt. Virtusból: különb-e.

Versenyben küzd: kinél futja többre s jutáim«, sok csókot, pénzt és dalt kap.

Olvasni sem tudott öregapja, s szájból mosdott. Ö — fürdik naponta, s továbbképző tanfolyamot hallgat.

Zsikó Gyula

,Vt

S Ezzel el is érkeztünk történetünknek ama részéhez, melyet az első sorokban zordonan nevetségesnek hívtunk s most még inkább démoni erők játékát érezzük a szegény, megtévedt Hirena sorsában. Megtévedt? — szándékosan használtuk ezt a szigorú kifejezést, mert erre a konok, szinte megátalkodott viselkedésre alig lehet más szavunk. Az is kétségtelen, hogy a továbbiakban Fabiust sem tudjuk menteni, szerelmi elvakultsága, az őrülettel határos szenvedély valóban kegyetlenné tette. Formálisan ugyan joga volt hozzá, hogy a két nővért megetesse az oroszlánokkal, de egy római világfitól mégis mást várna az ember.

De folytassuk a történetet.

Hirena még néhány napig a Via Appián maradt s a szolgák tanúsága szerint állandó imában töltötte napjait. Fabius mégegy- szer felkereste, szemére vetette konokságát, sőt' nővérei haláláért is őt vádolta, ami ugyan túlzás. S midőn látta, hogy sem szép szó, sem fenyegetés nem töri meg a lányt, majdnem búcsú nélkül távozott. S még azon a napon maga elé hivatta Varius nevű felügyelőjét, akivel egyébként is bizalmas viszonyban volt s mindent elmondott neki.

— Add kezemre, — mosolygott a tapasztalt férfiú. — Úgy látom, mégsem tudsz a nőkkel bánni.

Hirenát pedig, már a következő napon elvitték á Via Appiáról s Varius elé vezették. Úgy vélem, legjobb ha a kettejük között lezajlott beszélgetést szó szerint lejegyzem, úgy, ahogy a Nyulak szigetének apácái megfogalmazták; kár lenne bármit is változtatni ezen a darabos, de nagyon őszinte és kifejező szövegen, mely a maga tömörségében, aggály nélküli szókimondásában

drámaian adja vissza kettőjük beszélgetését. íme:

»Mondá neki Varius:

— Olyat teszök rajtad, hogy kitől félsz!

Mondá Hirena:

— Valamit énrajtam téssz, mind meggyőzőm Krisztus segét- ségével.

Feleié Varius:

— Én az bordélyba vitetlek té- gödet és az te testödet ott igen megförtőztettetem.

Mondá Hirena:

— Jobb hogy az test megför- tőztettessék akárminémű bosszúságokkal, hogynem mint a lélek bálványimádásokkal.

Mondá Varius:

— Ha társuk léssz az ...........n

ak, nem számláltatol ozton az szüzeknek társaságokba.

Mondá Hirena:

— Az gyönyörűség nemz ként, az szükség koronát. Nem mondatik az bűnnek, amire nincsen akaratja az lélöknek«.

De elég is az idézetből. így történt, hogy Hirenát, a keresztényi leányzót, az egyik divatos lu- panarba vitték s midőn még ama napnak estéjén Fabius, mint az újdonsült hetéra első vendége a hangulatos szobába lépett, a lány azzal a köteles udvariassággal fogadta, amit egyébként gyorsan elsajátított társnőitől. Fabius pedig mondá:

— Kellett ez neked, te bolond? Élhettél volna velem a Via Appián, ahol mégis jobb dolgod lett volna, mint ebben a szurtos lu- panarban!

A leány mosolygott:

— Ahhoz az kellett volna, hogy én is akarjam. A szándék a bűn, nem a tett, kis csacsi.

— A szándék, — merengett Fabius. — És az, ami most történik veled, nem olyan iszonyatos, mint amennyire tiltakoztál ellene nálam?

Hirena sokáig gondolkozott.

— Nem, — mondta végre. — Nem is olyan irtózatos és te egyébként is már az elején tetszettél nekem. De ez más. Én csak az Égi Jegyest akarhattam és nem téged. Te persze megkívánhatsz engem, lupanarba lökhetsz, mert pogány vagy és hatalmadban vagyok. Érted?

Fabius vállat vont.

— Nem értem, — mondta végül. — Mert akkor szívesen engedsz az erőszaknak, ha szabad így kifejeznem magam, örömödet leled az erőszakban.

— De nem én csinálom, hanem te. Ezt kellene megértened.

Fabius nem tehetett egyebet, fizetett és fütvörészve elment.. Hirena pedig a lupanar lakója maradt, Isten és az emberek igaz gyönyörűségére. Társnői is megkedvelték, mert szerény volt és jószívű istenfélő és kegyes s amennyire foglalkozása engedte, erényes életet élt. A pénzt, amit keresett, nem herdálta el, hanem szétosztotta a szegények között, akidnek egyébként is igyekezett sok őrömet szerezni, s akik ezért »benedictának« nevezték el. Ha jól tudjuk, őrá gondolt jökulli szent Sámuel, Izland szigetének remetéje, midőn híres levelében egy helyütt ezt írja: »Aki a bűnben felmagasztosul, kétszeres az ő dicsősége. Igaz ugyan, hogy az erény útja vezet a mennybe, de aki a bűn segítségével jut oda, kétszeres, háromszoros leend jutalma«.

Itt végződik a kegyes Hirena története, akinek emlékét kegyelettel őrizték meg kortársai és a nem mindenben hálátlan utókor* (Vége.)

CSÁNYI LÁSZLÓ