Tolna Megyei Népújság, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-07 / 132. szám

f A % IRODALOM * MŰVÉSZET * NÉPMŰVELÉS Építsük, szépítsük művelődési otthonainkat Megyénk területén 1938-ban mindössze 25 »kultúrház« mű­ködött. A fasiszta államhata­lom megdöntése után. a mun­kásosztály hatalmának kiví­vásával teremtődött lehetőség arra, hogy a felszabadult dol­gozó tömegek kulturális igé­nyeinek növekedésével párhu­zamosan szinte «-gomba-mód ra« növekedhessék megyénk­ben is a kultúrházak száma. Napjainkban már 150 működő községi és üzemi művelődési házról beszélhetünk. Annak el­lenére, hogy ezek a számok óriási fejlődésről tanúskodnak, mégsem mehetünk el szó nél­kül amellett, hogy olyan nagy községeinkben, mint Magyar- keszi, Váralja, Máza, Iregszem cse, Bogyiszló, Gerjen, Nagy- szokoly egyáltalán nincsen mű velődési ház. A meglévők kö­zül is több van olyan, amelyik az épület nem megfelelő volta, vagy felszerelés hiányossága miatt nem tudja kellően kielé­gíteni dolgozóink megnöveke­dett igényét. Az egyre növek­vő anyagi jóléttel (tömeges építkezések, modern lakásberen­dezések, motor és gépkocsi-vá­sárlások) párhuzamosan nő a dolgozó tömegek kulturális igé nye is, ami egészen természe­tes és helyes Aki otthonában már kényel­mes körülmények között csil­lapíthatja kulturális éhségét (könyv, rádió, lemezjátszó, te­levízió) az nehezen, vagy egy­általán nem mozdul ki onnét azért, hogy a művelődési ház fűtetlen, rideg és barátságtalan termében, kényelmes ülőhely hiányában «szórakozhasson«, vagy a drótozott székek miatt esetleg feláldozza drága haris­nyáját is. E meglévő hiányosságok mel lett örvendetes, hogy dolgozó tömegeink kulturális igényei­nek kielégítését egyre jobban szívügyüknek kezdik tekinteni tanácsaink. 1958-ban az állami beruházosokon kívül 1 906 000 Ft-t, 1959-ben 3 790 000 Ft-t biz tosítottak a községfejlesztési alapból művelődési házak épí- sére és felszerelésére. A köz­ségié jlesztési alapok ilyen irá­nyú felhasználásain kívül egy­re több községben vállalt a la­kosság társadalmi munkát is annak érdekében, hogy mi­előbb korszerű művelődési ott­hont vallhasson magáénak. Eb­ben az évben épít modern mű­velődési házat Szakcs, Fadd, Bölcske, Gerjen dolgozó népe, mindenütt több mint egymillió forinttal és társadalmi munká­val. De nemcsak ngyobb köz­ségi tanácsaink mozdultak meg e téren, hanem kis települé­seink is. Fácánkert-Júliamajor. bán pl. már csak az avatóün­nepség műsorának összeállítása ad gondot, mert a közös erővel épített művelődési házon már A görögök visszakövetelik a miloi Vénuszt Nemcsak a miloi Vénuszt,, amely a párizsi Louvre egyik büszkesége, hanem az összes an­tik műkincseket követeli egy nem rég megindult görög sajtókam­pány. A görög kormány támogató sával indított mozgalmat azzal a céllal szervezik, hogy a világ minden táján szétszórt hellén mű kincseit adják vissza Görög- országríak, az utolsó simításokat vég­zik. Szakadáton a tsz építőbri­gádja sietett a tanács segítsé­gére a művelődési ház belső ta tarozásával, a nagytakarítást ugyancsak a tsz dolgozói végez­ték társadalmi munkában. Miszlán is, Hőgyészen is ál­lami támogatás nélkül építik az öltözőket, Pálfán közös erő­ből televíziót vásárol a műve­lődési ház. Szekszárdon nap­jainkban készült el az 1000 főt befogadó szabadtéri színpad és szélesvásznú szabadtéri mozi. amely ugyancsak állami támo. gatás nélkül, közel egymillió Ft költséggel épült. Nem célom tovább sorolni a megye területén közös erőből épülő művelődési házakat, csu pán azt szeretném, ha az évek­kel ezelőtt elindul «Építsük, szépítsük iskolánkat« mozga­lom párjaként az „Építsük, szépítsük művelődési házain­kat« mozgalom is — említeti községek példáján elindulva — barátságosan és kényelmesen berendezett, télen is jól fűthe­tő, valóban «-második otthont- adna, — a KISZ fiataltól kezd­ve a tsz nyugdíjasig — minden művelődni és szórakozni vá­gyó dolgozónak. PÁRTÁI GYULA népm. csop. vez. CSÁNYI LÁSZLÓ: Sztregovai fák Madách emlékének Hideg szél fúj a sötét parkon át, zúgnak a fák, a sztregovai fák, árnyékuk a földdel egybeolvad, konok felhők fedik el a holdat, — bolygóközi éj! ó, nem leled nyomát, annak ki itt járt, csak a fák, a fák a sztregovai fák zúgnak a szélben s a hegyek mögött él a régi Éden, az elvesztett, a sugaras és boldog, itt szél ráz bokrot, sárga őszi lombot, csak így üzen, a szél mondja tovább, vele zúgnak a sztregovai fák. Aki elment, nem őrzi semmi jel, minden őt rejti, ég s föld rejti el, bezárul itt és kint is a vi lág, zúgnak a fák, a sztregovai fák, s csak ez a fájó, rideg, monoton bánat visszhangzik a tört lombokon, e daróc-magány, amelyet belep a feledés s a tél, a ztíy cl telek, s a csörgő lomb sem érti a. szavát, zúgnak a fák, a sztregovai fák. N egysoros Kezemben könyv. Lásd, így köszönt a reggel, két pohár bor és két verssor között. Hiába kérném azt, hogy ne feledj el. Időtlen vagy. A múlandó örök. Vasárnapi jegyxet S árpilisen jártamban töb­bek között beszélgettem a községi népkönyvtár vezetőjével is. Elmondotta, hogy örvendetesen sokan olvas nak a községben, a könyvtár forgalma példamutatóan nagy. (Amint erről egy előbbi cik­kemben már be is számoltam.) Ugyanakkor azonban panasz­kodott is, mégpedig arról, hogy azok viszont, akikre a legjob­ban kellene számítani, akiknek a leginkább szükségük lenne az olvasásra, a művelődésre, azok nem olvasnak. A húsz-huszon- két évesekről van szó. Többen azt mondják: hagyják, őket bé­kén, a motor, a gép érdekli őket, nem pedig az irodalom, meg a művészet. Az egyik Tolna megyei kö­zépiskolában körkérdést intéz, tek a diákokhoz. Az is a kér­dések között szerepelt: ki volt Homeros? S bármilyen szomo­rúan hangzik, olyan is akadt a válaszok között, hogy »görög mitológiai alak-», sőt, »görög po litikus-». Ne értsük félre, nem azt mondom, hogy ifjúságunk mű­veltsége hiányos, hogy a fiata­lok túlnyomó többsége kültúrá latlan, buta. Nem erről van szó, hanem arról, hogy szór­ványosan az előbb említettek­hez hasonló esetek is előfor­dulnak. És, ami még gondolat- keltőbb, nagyon sokan vannak, akik lebecsülik a művelődést, az irodalmat, a művészeteket. És azt mondják, amit a sárpi­lisiek közül sokan: bennünket a gép érdekel. Sőt megtoldják azzal a hamis érveléssel, hogy a technika korszakát éljük, ma semmi más nem fontos, csak az, hogy az új, a modem kor nagyszerű gépcsodáihoz men­nél jobban értsünk, a többi lényegtelen, szükségtelen, mert, ha valaki nem tudja mi az a karburátor abból a legnagyobb bajok származnak, de ha nem tudja, hogy ki volt Janus Pan­nonius, abból semmi baja nem lesz. Amint mondom, vannak, akik már elméletet is fabrikál­nak arra, hogy a kultúra, a mű veltség, a művészet, irodalom a múltban lehet, hogy jó volt, le. hét, hogy szükséges volt, ma azonban felesleges, a modern embernek semmi szüksége nincs reá. Persze az élet rohan, a tech­nika szédítő ütemben fejlődik, amit tegnap tudtunk az ma már kevés, amit ma tudunk, holnapra hiányossá válik. Az élet ilyen s nekünk nem szabad lemaradnunk. Növelni, meg­sokszorozni kell ismereteinket, amelyek a mai kor gyermeke számára már életszükségletet jelentenek. De a kultúra, — nem a technikai, hanem a má­sik, — az irodalom, a művé­szet sem felesleges, sőt Nem mondom azt, ha valaki betéve tudja Arany János verseit, az az esztergapad mellett nagyobb teljesítményt fog elérni, vagy az a termelőszövetkezeti tag, akinek tetszenek Moliére szín­művei, több munkaegységet sze réz a cukorrépa-sarabolásban, mint a másik, aki tájára se megy a színháznak. De viszont az is igaz, hogy aki az olvasás sál és egyéb eszközökkel is mű véli elméjét, okosabb lesz. Aki okosabb, annak mindennemű ismereteket könnyebben befo­gad a feje. Aztán igaz, hogy mi a munkát tartjuk az ember leg nemesebb életmegnyilvánulásá) nak, a munka számunkra szent, de a napnak csak egy hányadát és a jövőben majd még kisebb hányadát töltjük munkában. S nem mindegy mi vei töltjük a fennmaradó időt. Hasznosan-e, vagy haszontala­nul'! A kultúra, az igaz művé­szet gyönyörűséget jelent, de nem csupán gyönyörködtet, ha­nem nevel. Nevel az emberies­ségre, a becsületre, az élet, a mi életünk szeretetére. Formál ja jellemünket, formálja éle­tünket. Segít megmutatni a célt és a célhoz vezető utat. Pluszt jelent az életünkben, többletet, amely nélkül élni le­het, de igazán és igazul élni nem. A munka tette emberré az embert, de a kultúra segít, hogy még különb emberré vál­junk. Segít ebben Shakespeare és Rembrandt, Arany János és Puskin, Gorkij és József Attila, Thomas Mann és Solohov és mindazok, akik lángelméjükkel hozzájárultak ahhoz, hogy éle­tünk (, téren is szebb legyen és mindazok, akik most és a jövő­ben szórakoztatnak, gyönyör, ködtetnek, művelnek, taníta­nak bennünket. LETENYEI GYÖRGY Jóestét kívánok! Szabad a meg hívóját? Köszönöm. A jegyet... ott parancsoljon, és a ruhatár lent van a Télikert mellett. Kö­szönöm. Kellemes szórakozást ki vánok... — (és máris a követke­zőknek) Jóestét kívánok! Szabad a ... (És ez már így megy órák óta! Gépiesen nyúlok a jegyekért, szakítom, belepillantok a meghí­vókba, udvarias mosoly, határo­zott, de kicsit konvencionális mozdulatok, s aztán újból elöl­ről.) — Szabad a meghívót? A ruhatár... Köszönöm! (Milyen kü lönös szeme volt! Mint két élű fekete gyöngy! Nyilván meghív­ta valaki a bálra. Nézzük csak? Egyszerű sötétkék ruha volt raj­ta, magassarkú fekete cipő, és... és, igen, hát a szeme?! A szeme is fekete volt. Érdekes, hogy csak a szemét tudom igazán magam elé idézni. Hogy is volt?) Par­don! A ruhatár lent van a Téli­kert mellett. Erre tessék. (Tulaj­donképpen nem is tudom, hogy hogyan volt. Vagy talán nem is volt semmi? Csak én akarok va­lamit kitalálni? Érdekes. Már öt­száz vendég meghívóját »ellen­őriztem« — és — érdekes?! azí hiszem, senkire sem emlékszem... Az arcok, mint az alacsonyan fu­tó felhők elúsztak előttem. Csak meghívót láttam, jegyet és két ím m meleg, kábítóan meleg, fekete szembogarat. Furcsa! Olyan jó volt beléjük pillantani. Azt hi­szem a szokásos »fogadásnál« to­vább tartott. Lehet, hogy a pil­lanat tört részéig — csak, és — mégis?! Csodálatos! Nem megy ki a fejemből. — Na, elég eb­ből! A végén még...) A jegyeket ott tetszenek megvenni. Köszö­nöm. (... a szeme, igen! A szeme olyan megnyugtató, olyan, mint az ijesztő ólmot tovasodró édes, békés ébredés. Ez per­sze túlzás, mert én egyre nyug­talanabb vagyok. Csak már tíz óra lenne! Akkor váltanak. Meg kell találnom! Mégegyszer látni akarom azokat az eleven gyöngyö két. És aztán? Aztán persze nem történik semmi. Megnézem és... »Tanár úr kérem, diákoknak sza­bad inni sört? — Csak óvatosan, fiam! nehogy megártson. —• Kö­szönöm!« — Boldog elrohanás. (Mi is történhetne aztán? Semmi! Csak nem fogom megszólítani?! Elvégre én...! Csacsiság!) — Hát akkor szórakozz jól Fe­rikém! Átveszem az ügy eletet. — Köszönöm. Jó »munkát«, — Jó szórakozást. (Na, végre. És most megkeresem. Nem megy ki a 'fe­jemből. Ugyan, hogy én...? Én is ismerem azt az évezredes »örök igazságot«: »meglátni és... stb.<­Nem! Nem erről van szó. Csu­pán a művészi szép érdekel. Tud­niillik a szeme ecsetre való!) Fenn az erkélyen láttam újra. Egy fejkendős néni mellett ült, kezét ölébe ejtye, kicsit pnegnyí- lottak nedves ajkai, amint csil­logó gyémántjait rófelejtette a kavargó forgatagra. Mint az Ezer egyéjszaka Seherezádéja, amint gyűjti csodálatos meséihez az ih­letet. Abban a pillanatban meg mertem volna esküdni, hogy alt hangja van és azzal a hanggal muzsikálni lehet. És aztán — nem tudom, hogy hogyan — de a népballadák Bíró szép A-nnája ju tott az eszembe. Seherezádé és Biró szép Anna?! Az egyik me­sél az életéért, — a másik is az életéért könyörög — és mégis micsoda távolság? Az egyik a mesés Kelet — s a másik? A ma­gyar nép leikéből kiszakadt har­matos rózsa, hamar elvirágzott, szerelmében vérző rózsa. Sehere­zádé és Biró szép Anna így ol­vadt eggyé bennem és lett ró­zsává a felzaklatott képzelet te­remtő vajúdásában. Szerettem volna hallgatni Seherezádét és visszaadni őt az életnek. Szeret­tem volna Biró szép Anna elomló testét felfogni és utolsó szavait feljegyezni a szép után áhítozó utókor számára. Szerettem vol­na letépni a rózsát és megőrizni, hogy örökké emlékeztessen: nem élhetünk virágok nélkül. Szeret­tem volna... szerettem! És nem mondtam neki sem mit. Csak néztem, néztem távol­ról és tudom, hogy nagyon közel vcltam hozzá. És azt is tudom, hogy ő nem tudja mit éreztem akkor. Nem tudja, hogy azóta ismét elolvastam az Ezeregyéj­szaka meséit és Biró szép Anna könnyes tragédiáját már soha nem fogom elfelejteni. Nem tud­ja azt sem, hogy a májusi rózsa- fakadás soha nem volt rr.ág ilyen kedves és ilyen fájó sem —mint a mai. Pedig csak a szemére emlék­szem — azokra a csodálatos gyé • mántokra, amelyek úgy röpítet­ték magasba a lelkemet, mint ahogy napba tör a hajnali rigó szava, mikor a tavasz megzendül a harmatos lombok között. « bor. T-m ,,

Next

/
Oldalképek
Tartalom