Tolna Megyei Népújság, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-15 / 63. szám
N. Richard Nash: „Az esőcsináló“-ja Szekszárdim, a Pécsi Nemzeti Színház előadásában bán nem az író filozófiája, mert ó a földön áll, szilárdan és hirdeti ezzel a majdnem remekműszámba menő darabjával: olyan a világ, amilyenné formálod. A közönség fellélegzik, amikor a darab végén megdördül az ég, megjön az eső. De itt sem enged Nash a misztikumnak, mert éppen az esőcsináló döbben meg legjobban, hogy ilyen szerencséje volt: jóslata bevált. S utána eltűnik az éjszakában, mint a mesebeli hősök, a garabonciások szoktak. A lány marad, mert ő a földön keresi és találja meg boldogságát, mert a boldogság a földön található. A szép, költőien szép és becsületes darabot a Pécsi Nemzeti Színház a műhöz méltó előadásában mu tatta be. Lendvay Ferenc rendezése mindvégig gondos, mértéktartó és egyszerű. Jól hangolta össze a kiválóan megmunkált színészi alakításokat, avatott kézzel oldotta fel a drámai fordulatokat a humorban és j az egészet szép keretbe vonta az előadáson végigvonuló irónia. gvó lányt. Somló Ferenc mélységesen emberi az apa szerepében, Da- riday Róbert kitűnő, a kelleténél cseppet sem keményebb, mindvégig markáns, erőteljes. A leghálásabb szerep (a legfiatalabb fiú) Fülöp Zsigmondnak jutott s amire a szerep lehetőséget nyújt, azt ki is aknázza az utolsó cseppig. Rendkívül tehetséges, kedves az alakítása. Láng József meglehetősen, Szerencsi Hugó pedig egészen rövid szerepében jól illeszkedik az együtteshez. Befejezésül: az évad legszebb szék szárdi előadása volt. (— i —) Versek CSÁNYI LÁSZLÓ: KISVÁROSI URIJNŐK "íh&éAitafá (egy&et Nem tűzök mellemre tenyérnyi kokárdát, kétujjnyi nemzetiszínű sza laggat sem díszítem kabátom hajtó káját. Az ünneplésben sem vagyok híve a hangoskodásnak, mert valló m, hogy nem a szájnak kell ünnepelnie, hanem a léleknek, elsősorban s az ünnep és megemlékezés mindenekelőtt a magunké legyen mélyen, bensőségesen. De feltűzök ma reggel egy kis sárgaréz jelvényt, amelyről egy lobogóhajú, égőszemű ifjú szórja rettenetes átkait a bitangokra, a »dicsőséges nagyurak«-ra, s ontja egész, hatalmas szíve melegét annyira szeretett népére, melynek neve »dicsértessék most és mindörö kké«. Átkaitól rettegtek, akiknek volt okuk félni, ha egyszer megmoz dúl a víznek árja s hívó, lelkesítő, riadót kiáltó szava segített történél met csinálni egy népnek. Megemlékeztünk március 15-érö l azelőtt is, de igazi értelmet csak a felszabadulás óta nyert az ünnep lés. A frázisok, a szószékekről a sem mibe kiáltott szólamok helyébe lép ett a tett. A nép megvalósította, továbbvitte 1848 és Petőfi örökét. Most vált valóra, amit ez a csodálatos ifjú akkor megsejtett s olyan mér hetetlenül szeretett volna, aminek Táncsics is csak még körvonalait lát ta, amiért akkor és azóta annyian hullajtották vérüket. A szavak helyébe a tett lépett. S mindennél igazibb, mindennél mél több a mi ünneplésünk. 1848 és Petőfi a miénk, mint ahogy a miénk Dózsa és Rákóczi, s ahogy a miénk az 1945-ig tartó magyar történelem legdicsőbb korszaka: 1919. Az igazi, a mély és bensőséges juk amilyen, ha szeretjük hibáival sősorban az erényeknek szól s az éré mára és maradéktalanul betetőzzük zi szeretet azt is kötelezővé teszi, kát. Aki ma 1848 örökösének vallja azok vagyunk — se roppant mű me másolni 1848-at. Aki ma csak azt részben megvalósítottak, az a halad dalom akkor a polgári demokratiku telte. De még ezt is csak részben vo történelem a szocializmus felépítését örökséggel akkor sáfárkodunk jól, ladunk tovább. Ebben a harcban ve 48-as hősök, akik dicső példájukkal dig szebb, mindig nagyobb tettekre Az 1956-os ellenforradalom is m ténelem e szép örökségét. S miként Magyarországában, megint a belső Kossuth, Petőfi és a többiek, előtt emlékhez, amit elődeik, a Horthy-k olyannyira meggyaláztak. És az em 1956 hazaárulói sem. De 1848 öröksé a reászórt mocsok, mint ahogy a ne 1848 a miénk. A miénk, akik sz jövőt teremtettünk a néppel, a sék most és mindörökké«. ünneplés, ha 1848-at olyannak mond és erényeivel együtt. A szeretet el- nyekből tanulságokat vonunk le « 1848 célkitűzéseinek épületét. Az iga hogy elhagyjuk, lengessük a hibá- magát — s mi büszkén valljuk, hogy gvalósítójának, annak nem elég leakarja, amit akkor célul tűztek ki és ásnak szegül ellen. A polgári forra- s célkitűzések megvalósítását köveit képes megvalósítani 1848. Ma a teszi kötelezővé számunkra. És az ha a megkezdett úton töretlenül hűlünk vannak Petőfi és Táncsics, a ma is lelkesítenek, ösztönöznek min- a nép nevében és a nép érdekében, egpróbálta kisajátítani a magyar tör- a felszabadulás előtt a fasizmus bitangok merészelték szájukra venni ünk szent nevét. Jogot formáltak az orszak notabilitásai annyiszor és lékgyalázásban nem maradtak alul ge szilárd és tiszta, mert lepereg róla mzet is kiveti magából a szennyet, abad hazát, boldog életet és ragyogó népnek, amelynek neve >*dicsértesLETENYEI GYÖRGY ügy látszik az emberek nem érzik meg, hogy mi a jó, sőt sokszor el sem hiszik és az igazi művészettel, az igazi értékkel szemben sajnos nagyon sokszor a giccs, a művészet perifériájának termékei diadalmaskodnak. Talán ennek tudható be, hogy annyira kevés ember nézte végig — viszont árinál kitö- rőbb elismerései jutalmazta — a Pécsi Nemzeti Színház legutóbbi előadását. Amikor felmegy a függöny egy amerikai farmer és fiai keseregnek az aszály miatt. Aztán megjelenik a lány is, aki csúnya és már nem is fiatal, most jött haza egy szomszéd városból, ahol megint nem sikerült férjet találnia. A család tragédiájában egybefonódik a szárazság okozta tönkremenéstől való rettegés a lány tragédiájával, akit már megérintett az öregedés könyörtelensége és szerelemvágya hiába vár beteljesülést. Ebbe robban bele az esőcsináló, egy kedves, szimpatikus szélhámos, az álmok lovagja, a megtestesült illúzió, aki esőt ígér, de pénzt akar. Nem nagystílű szélhámos, hanem amolyan garabonciás, aki szökik a valóság elől magaépítette légváraiba s közben apró trükkjeit igyekszik ap rópénzre váltani. Szereti az életet, de az élet, amely körülfogja csúf és méltatlan a szeretetre, ezért hirdeti: olyan a világ, amilyennek magadban elképzeled. Ez a filozófia azonA sasfiók utolsó levele anyjához A reichstadti herceg rövid élete során 119 levelet írt anyjához, Mária Lujza császárnőhöz. Ezekből kettőt — a Franciaország számára legfontosabbakat — a Francia Nemzeti Levéltár vásárolta meg egy müncheni árverésen. Másfél millió frankot adtak a herceg 1832. március 17-én írt leveléért, amelyben így ír anyjának: „Abban keresem dicsőségemet, hogy türelmesen szenvedek”. A másik levelet akkor írta, amikor az orosz- országi hadjárat történetét olvasta. Arról ábrándozik benne, hogy egyszer majd ő fog hadat viselni az oroszok ellen. A Sasfióknak még 58 levelét árverezték el, összesen 180 000 márkáért. ■ Keresztes a tervezőiroda egyik legtehetségesebb mérnöke volt. A rábízott feladatokat nem csupán jól, de szellemesen is oldotta meg, szerencsésen egyesítve magában a művészi hajlamot a műszaki ismeretekkel. Tehetségét nem vonta kétségbe senki, mégse szerették. Főnökei szívesen dolgoztattak vele, kedvébe is jártak, nehogy máshova pártoljon, de őrizkedtek bizalmukba fogadni. Beosztottjai pedig egyenesen féltek tőle és azt tartották róla, hogy szavai inkább gondolatai leplezésére szolgálnak, mintsem kifejezésére. Keresztes az egészből éveken keresztül nem vett észre semmit, és lelkesen dicsérte szemtől szembe az igazgató vezetésben megnyilvánuló bölcs mértéktartását, noha az maga is jól ismerte természete legfőbb hibáját, a hirtelen indulatosságot, s látszólag örömmel gratulált beosztottjainak azokhoz a rajzaihoz is, melyeket a főmérnök előtt teljesen használhatatlannak jellemzett. Ilyen előzmények után a közelmúltban találkoztam vele össze egy hangulatos pesti szórakozóhelyen. Meglepett a találkozás, mert józan és otthonülő családapának ismertem, akinek este tízkor már ágyban a helye. Még szokatlanabb volt az állapot, melyben rátaláltam. Egy kis asztalnál üldögélt A címszereplő, Szabó Ottó, végig motorja volt az előadásnak. Szellemesen formálta meg az esőcsináló alakját, mértéktartó finomság jellemzi mindvégig kitűnő alakítását. Kóós Olga egyszerű, póztalan és végig megható eszközökkel rajzolja elénk az öregedő és boldogságra vá Paul Pohoson találkozása szovjet filmművészekkel Szovjet filmművészek március 5-én klubjukban vendégül látták Paul Robesont. A találkozón a szovjet filmművészet ezernél több képviselője vett részt. Itt mutatták be első ízben a Robe- son életéről és munkásságáról szóló új, szovjet dokumentumfilmet. A film szerkesztői felhasználták Robe- son gyermek- és ifjúkori fényképeit, valamint az angol és amerikai filmhíradó régi felvételeit is. A bemutató után Robeson az országok közötti kulturális kapcsolatok fejlesztésének távlatairól beszélt, majd néhány dal előadásával tette emlékezetessé a találkozót. magányosan, nagy halom palack és pohár mögött, réveteg, bizonytalan pillantásokkal bámulva a semmit. Éreztem, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történni, és mert egyedül voltam magam is, az asztalához ültem. Bevallom, a kíváncsiság gyötört és nem is kellett nagyon törnöm magam, hogy megtudjam a titkát. — Olvasd — tett elém egy géppel írt papírlapot. A minősítése volt, melyet aznap kapott ki észrevételezésre az igazgatótól. Könyörületből, na meg az udvariasság is vezetett, megpróbáltam védelmembe venni: — Méghogy a te őszinteségedhez kétség fér? Te lennél kétszínű? Hallatlan dolog! — Ne hazudj! — szakított félbe határozottan, hogy alig akartam hinni a fülemnek — Neked is ez lehet a véleményed rólam, meg a többieknek is, csak nem mondjátok a szemembe. Most azonban elolvastam tízszer is, százszor is, hogy milyen vagyok. Hát vedd tudomásul, hogy nem voltam mindig ilyen. Közelebb húzta a széket, s úgy folytatta remegő hangon, idegesen. — Emlékszel még Ivánkára? Akkor ment nyugdíjba, amikor mi nyolcadikosok voltunk. Az egész gimnázium készült a búcsúztatásáAz öregedő nők, akik »jobb napokat« is láttak itt, ülnek az olcsó és fakó szépítőszerek illanó felhőjében, oly roskatag, mint tépett tollú madarak. Viszi a szél az út porát, mindenki rokon vagy barát, száll a pletyka és száll a por, kis, jelentéktelen pokol, amelyben soha semmi új, a szomszéd lány angolt tanul, vagy zongorázik és a ház álmélkodik, hogy mily csodás! Bizony az élet ennyi csak, tavasszal új kalapdivat, télen a szél havat kavar, ülnek, mint éhes varjúraj, s múlik az óra és a nap, légycsapó-nyelvük le-lecsap, ennyi az egész. Pletyka, s por, kis, jelentéktelen pokol. * * * KORATAVASZ A madárhad, mint víg dalárda, énekszó ül a csupasz ágra, alig ébred, még nem is éled a tavasz s úgy zeng már az ének, hogy még a lomha táj is mondja, mert talán nincs is másra gondja. Hideg a szél, de fent a dombhát virágai már szirmuk bontják s úszik a táj az égi kékben, madárdalban és napsütésben. A LECKE ra. A tanulók nevében nekem kellett a beszédet mondanom, mert én voltam az önképzőkör elnöke. Tudod jól, hogy mennyire utáltuk Ivánkát. A kisdiák is megérzi tanárában az embert, mennyivel inkább meg tudtuk ítélni őt mi, akik már az érettségi előtt álltunk. Ivánka egy közönséges disznó volt. Miniszteri tanácsos nagybátyja csinált belőle gimnáziumi igazgatót. Hiányos felkészültségét nagyképűséggel pótolta. Erkölcsről prédikált, és sötét éjjeken a jól ismert házak felé osont, abban a hiszem-* ben, hogy elrejtheti jellemtelensé- gét a feltűrt kabátgallérok mögött. A gazdagok fiaival kivételezett, nekünk a köszönésünket is alig fogadta. Szadista módon kínozta a feleségét, minket meg pofozott. Ez volt hát Ivánka, akit búcsúztatnom kellett. Napokig készültem a beszédre, Már nem tudnám pontosan idézni, hogy miket írtam össze, de a lényegre emlékezem. Mondanivalóm mottója az volt, hogy tévedni emberi dolog, de a tévedésben megmaradni ostobaság. Mindnyájunk életében rengeteg a gyöngeség, s bölcs ember nem ítél mások felett. A Biblia, mini „harci eszköz" Az angol és izlandi halászok, akik már hónapok óta hadakoznak egymással a tőkehalak miatt, új harci fegyvert találtak: a Bibliát. Egy izlandi vizeken haladó német halászhajó fogta fel az angol halászoknak az izlandi »ellenséghez« szóló következő üzenetét: »Salamon 23. fejezet 10. és 11. strófa«. Pillanatok múlva jött a válasz: »Salamon, 27. fejezet, 23. strófa.« Ne hánytorgassuk hát mi sem a búcsú percében a múlt keserű emlékeit. Ezután elláttam távozó igazgatónkat csomó jótanáccsal élete még hátralévő szakaszára, s beszédemet majdnem szívélyesen zártam be azzal, hogy az ifjúság tiszteletének zászlaját mindenképpen meg kell hajtanom az aggkor előtt. A beszédet előzetesen be kellett mutatni osztályfőnökömnek. Soha nem felejtem el azt a kínos-komikus képet, amit olvasása közben vágott. — Ezt így nem lehet, fiam — mondta röviden. — Miért, nem írtam igazat? — ütődtem meg rajta. — Szamár vagy — zárta le a vitát —, jeles diák, jó, fiú, de nagy szamár. Gyere el holnap, megírom majd én neked. Másnap rajtam volt a megbotránkozás. Kijelentettem, hogy ezt a beszédet nem vagyok hajlandó elmondani. Rajtam nevetne az egész világ. Az osztályfőnök viszont ragaszkodott személyemhez, mint az önképzőkör elnökéhez. Mikor sehogysem hajlottam rá, megfenyegetett, hogy elvág az érettségin, és a szüleimmel is revolvere- zett. Jó helyen támadott. A gimnázium udvarán volt az ünnepély. A díszemelvényen feszengett Ivánka zsakettben, kitüntetésekkel a mellén, körülötte a taA német halászok siettek megfejteni a rejtjeles közlést és fellapozták a Bibliát. Az angol üzenet a következőképpen hangzott: »Tartsd tiszteletben a fennálló határokat, ne foglald el az árva mezejét, mert hatalmas az Ö támasza és ellened fog fordulni.« Az izlandiak így válaszoltak: »Vigyázz a te juhaidra és őrködj a te nyájaidon.« nári kar hasonlóan ünneplőben. A szülők a dísztribünnel szembe« foglaltak helyet, s félkör alakban állták őket körül a diákok. Először egy tanár beszélt, aztán következtem én. Azt hittem, hogy lesül arcomról a bőr. Dicsértem Ivánka izzó hazafiasságát, fényes képességeit, szorgalmát, kiváló pedagógiai érzékét, nevelői felelősségtudatát, igazságos atyai szigorát és példamutató erkölcseit. Egyre csak azt vártam, hogy kitör a vihar, rám szakad az ég, elsodor a felháborodás, vagy hangos röhejbe fullad az egész. Tévedtem. A tanári kar méltósággal és meghatottan hallgatott, a szülők feszült figyelemmel, a gyerekek unottan, bambán. Csak a hátsó sorokból küldtek felém néhány gúnyos és őszinte vigyort, de azt is hangtalanul. Nagy volt a siker. A tanárok könnyeztek, a szülők éljeneztek, a gyerekek tapsoltak, Ivánka megcsókolt. Jeles diák voltam mindig, jól megtanultam a leckét, megjegyeztem magamnak kitűnően ezt is. így lett belőlem kétszínű, ravasz ember... — Mond — sírta el magát pillanatnyi csend után —, én tehetek róla? Hirtelenében nem tudtam válaszolni rá. Bakács Tibor
