Tolna Megyei Népújság, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-22 / 69. szám
/?Hméd4teí KRÚDY GYULA: A GYALOGÚTOK Mit sajnáljak a tegnapi életemből? Sajnáljam talán az ékszereket, melyek a másoké voltak? Hideg köveket meleg fülekben, fehér fényeket piros húsokon, hold ezüstjét, Ural-hegység havát, afrikai mezők kígyószemét; folyamok halálos medrében, bányák síri siket csendjében, véres ujjnyomú vasládák, vak éjszakában rejtőzködő, éjjel és loppal, kísértetlépésű, országúti aranyat, színesen fénylő, hegyek mélyének szivárványából való kavicsokat, amelyekért néptörzseket pusztítottak el, amiért a pálinkát főzték szegény vadembereknek, régi vallások papjait vándorló hajósok az oltáruknál leölték, királynék és örömlányok csókot osztogattak, fekete vitorla hasította a tengert, kaftános bolygózsidó menekült villám fényénél, pápa egyházi átkot mondott, ravasz alkimista szőke, pisze, rózsaszínű hercegnét vont a műhelyébe, öreg ember reszketett, haldokló aggodalmas kínban fetrengett, rabló kést fent és fülönfúrt leánygyerek visított? ... Mit sajnáljak a tegnap e kincseiből, amelyet bárgyú boltos a kirakatába helyezett, amikor az éhségtől szinte hallhatóan csi- korgott az emberek gyomra; bolond asszony-féle az ujjára húzott, hogy a férfik kézcsókját — az igazgyöngy sápadt nemességével és a rubint szívből cseppentett vérével kiérdemelje, pápa és király a fejére, illesztett hogy különbnek látsszék embertársainál, sanda orgazda a földbe ásott, amíg elszáradnak a hullák az akasztófán, gyep nő a sírokon a temető árkában? ... mit sajnáljak a diadémo- kon, az aranyláncokon, amelyekért erényt adtak el nők és amelyeket büszkén viseltek, holott dugdosni kellett volna árukat? Mit sajnáljak a kastélyokon, amelyekben szegény, mindennapi életünknek előkelő idegenjei laktak, akiknek legfeljebb hideg, lesújtó arcát láthattuk egy másodpercre, de könnyüket, vagy mosolyukat soha? És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magasan repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be; do- logtalan gazdagsága, bankár-elbizakodottsága, seregély-ostobasága, tétlen parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, más világból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér raf- fináltsága és agylágyult röheje: — mindig csak erre a napra, a maira s a következőkre, a megaláztatásra, a proletárpofonra látszott várakozni? Vagy sajnáljam a korszak kócsag érintetlenségével kérkedő, gyémánt könnycseppekkel hajában megjelenő, tömzsi lábszárán ringó-rezgő bankárnéját, bolyhos, elbizakodott kisasszony-lányát, a Lipótvárosnak, akiről egyformán zengtek a költők és humoristák, a divatszalonok fecsegő, látogatóit, fodrásznék, színházi hír- hajhászók ifjú nőorvosok pletykáin rágódó és izgult hölgyeit a hotvo- lénak (felső tízezernek. A szerk.). Kit sajnáljak a fénylő és ostoba szeműek közül? Az özönvíz fuldoklói közül melyik kezet érdemes megragadni, hogy kirántsuk őt a partra, ahol az ázott szegények, a nincstelenek, az ékszeresláda és a pénzeszsáknélküliek csendesen melegednek a káröröm halk kis pász- tortüzénél? Miért sajnálnám ennek a régi világnak: színházát — amelybe nem tudtam megvetés nélkül belépni; moziját, — amely elkeserített a pesti utcán, mint egy ocsmány átok; irodalmát — amely oly közönséges és íztelen volt, hogy lejjebb már nem csúszhatott, korzóját, szalonját, hitGELLERT OSZKÁR: A három hegycsúcs Hegycsúcsra értél: Negyvenkilenc tavaszán volt. Győztes csaták, ledöntő ti trón, Kossuth, Petőfi —t Világ csodája lett hazád ból! Az volt a hegycsúcs! De letelt egy emberöltő. Új nemzedék jött s a magyar történelemben Oly mély még soha nem volt a fertő. Hová zuhantál! Mélyebb mocsárt soha annál, Mint harminc év múltával az a sanda törvény, Mely Kossuthot tett ho ntalanná! S hegycsúcsra értél: Tizenkilenc tavaszán volt, Midőn a magyar név új ra a régi fénnyel Nyugatnak utat mutatv a lángolt. Óh Moszkva küldte S óh lelkesítve is intő Üzenet! örök bizonyítvány, amit akkor akkor Kaptál magyar proletár, Lenintől. Hogy úgy érezted: Többé a magyar nem árva, Az volt a hegycsúcs! s u tána, jaj, lezuhantál A még feneketlenebb mocsárba. Egy emberöltő Telt el újonnan azóta. S te árva fejedre tizenkilenc bukása A véres adót megint kirótta. De nincs bukás több! Csak előre s egyre feljebb, Hogy mind amit száz év folyamán veszítettél Most kamatostul vissza pereljed. Hegycsúcsra értél Szomszédnépek tavaszában Harmadszor is. Kezedben a szent lobogóval S a végső harc dalával a szádon! vány mulatságát és társaságos életét — amelyben a legordinárébb emberek éltek, mutatkoztak, nyüzsögtek, hivalkodtak, szoknyát és tekintélyt emeltek ... Miért sajnálnám a tegnapi Pestet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány tét, minden érdemes fiaihoz fid, bűneiben a kivégzésre érett régi Magyarországot — amikor csak amolyan mostoha gyermek voltam itt? (Magyarország, 1919. április 9.) PespermegSZATMÁRI SÁNDOR: flz ötágú csillag felfutott az egre (Részlet a költő »Históriás ének — 1919« című verses krónikájából.) ÍV ’ em volt olyan csillag A szép magas égen, Mint a kommunisták Kis pártja az éjben. Feléje törtettek A láncravert vágyak, Amik eddig h’jába Pusztaságba szálltak. S most e vágyak gyűltek, Gyűltek egyiramba, Magas éj peremén Gyöngyös koszorúba. Majd e vágyak egyszer Nagy viharrá válnak, Megtépik üstökét A burzsuj világnak. Osztályok, tömegek Harca meddő marad, Hogyha nincs vezető, Hogyha nincs élcsapat, Hogyha a tömegnek Nincsen erős pártja, Ha húzó darvaknak Részeg a gúnárja. Az ilyen családban Vércsék uraskodnak, Erzsébet körúton Urak udvarolnak. Az ilyen tömegből A fiatalabbja Uj utakra törtet — Már az okosabbja — Uj pártba verődnek, Uj jelszók akadnak, A munkástömegek Uj hősöket adnak. Novemberi ködből Láng tör, s a szikrája Magyar kommunisták Lobogó fáklyája. Akkoron minálunk Üstökösök jártak, Már bimbaja eredt A fiatal fának. Noha télben jártunk, Virágok fakadtak, A proletárszemek Újra kigyulladtak. Először lett ember A világ prédája, Budapest legénye, Gyönyörűszép lánya. Szegény gányó Julcsák, Vándorló legények — Remegő ajkukon Felharsant az ének. Magyar kommunisták Növekvő pártja Bennük fiát, lányát, Az elvtársát látja. Ok meg Kun Bélához, Mint apjukhoz mentek, A fejlődő pártnak Támaszai lettek. Munkások Csepelen, Újpesten, Tatában Mind egyet akartak Gyárban, a bányában. Ha eddig csak kértek. Most már követeltek, Visegrádi utcát Nyíltan emlegettek. GABOR ANDOR: ÉVFORDULÓN — 1925 március 21 — Időben tőle egyre távolabb, lélekben hozzá egy re közelebb, emléke bennünk nemes ak megmarad, de nőve nő, s mint óriás mered szemünkbe, rnely tizenkét hét alatt nem nyílt ki, ámulattal nézni rája: Nem látta, mit lát, mily hatalmasat; de most, hogy fordulón a múlt hasad, már tudja, hogy csudánkat hogy’ csodálja. ó, most megérted, rab, kit újra vág húsig kötél, hogy vo Ital már szabad! Nem kellett lesned hajcsárod szavát és érezhetted embernek magad.’ S ha egy percnél nem is tartott tovább: e percnek íze mindig ég a szádban, s mind égetőbben ég, mikor veled hóhérok egyre rosszabbat nyelet az újra rád-igázott szolgaságban. Q; most megérted, rab, ki újra vak börtönben ülsz s a fényről álmodol, hogy voltak itt már éles sugarak, amiktől szétlazult a jégpokol; hogy éltél egy tavaszt, s egy fél nyarat mik már jövőd napját lökték az égre; hogy voltál másképp, mint ahogy ma vagy, nem kéz és láb csak. Nem. Voltál az agy, mely mit kigondol büszkén hajtja végre. S hogy volt e volt, s ne m híg álom csupán, melyből kiébredtél, hogy elveszítsd, kérődzve rajta bambán és tupán, kínlódva, hogy megint életre szítsd: azt most tudod csak enn yi év után, mert minden év töb bet beszél a múltról: a hősökről, akiknek sikerült, a vértanúkról, akikbe került, s a leckéről, a jobban megtanultról. Most már tudod: nem ú gy van az, hogy ott kisíklott csak a történet-szekér. Most már tudod, hogy v égleg elfogyott a többi út, mely más irányba tér, s hogy akkor nem hamisat, csak nagyot léptél s az egyetlen utad ra leltél. Nem voltál légbe málló puszta szó, ábrándozó sem s nem k alandozó, csak kérdést kaptál s hangosan feleltél. S felelted azt, ami a felelet! s amit felelned kell majd holnap is! S ha emlékkel múlt han god’ neveled, attól lesz majd jöv endőd hangja friss. S ha láncodat még egyszer levered, nem lesz kovács ki visszapörölyözze. Ha újra mozdulsz: végs ő mozdulat, nem gyűr le többé rabtartó urad, s az épület nem rád, reá dűl össze! Mikor volt? Tegnap, Holnap újra lesz! Agyunkban van s iz munkban van a mag. Mért mondjam, hogy kedvet s erőt ne vessz? Erőben s kedvben éh s lánc tartanak. S mert egyre szűkebb lesz a szűk rekesz, amelybe visszadxigt ak rossz robotra: kitörsz belőle, szabadulni fogsz, igát, bilincset, béklyót, félredobsz, s lecsapsz e kőbe- d ermedt állapotra. Ki mondja azt, hogy el veszett csatánk? hogy győzniük, rajtunk, lehet nekik? Mi most van: farsang és farsangi fánk, nyeljék mohón, soká nem nyelhetik. Nyeljék, de nézzenek reszketve ránk, mert öklünk dugja le végső falatjuk’, s e társaságot, mely leik ünk’ eszi, vélvén, ez halhatatlana á teszi, igen, mi mégis, mégis meghalatjuk! Igen! mi meg! Van ennek záloga! Keletre nézz: egy or szág-óriás, élő valóság, nem tündér-csoda! Csak arra nézz és ujjongón kiálts önüdvözítő üdvözlést oda. ök megcsinálták! S mink is mertük egyszer! Ez most már mindig be nnünk zakatol, nem törli ki se gyilkos darutoll, se orvul ömlő ámítá st vegyszer. Nem tévedés volt és ne m vakmerés, nem kísérlet a nem- lehet felé; s ha érte jár halál, vasrács, verés, mi álltunk bot, tömlöc, kötél elé. S ha mozdulunk, az újra fölkelés, az küzdelem lesz, vé rés bál, virradtig. Vér-siberek és hulla-láncosok, úrficskák, úrnők, shim my-táncosok, mi készülünk. Mulassatok ti addig. Jöjj, ünnepeljünk! Volt! És elbukott? Nem! Nem bukott el. EI nem bukhatik. Kelet riadja ezt s a nagy Nyugat még nem nyugodt, és m eg se nyughatik. Nem holt a holt, a sír felé rúgott, nincs élőbb élő nálunk s holtjainknál: Napunk már bontja tűzarany haját, rajongva nézd a múlt koporsóját, mellette száz piros bölcs őcske ring már.
