Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-04 / 3. szám

959. január 4. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAG A lEHfiELEN II. Átadták rendeltetésének az első társadalmi erőből épült iskolát — Én nem tehetek róla — nyögte a lány. — De tehetsz. — Segíts... — Valaki egy doronggal hátulról fejbe vágta és előre bukva összeesett. Mintha évszázadok szenvedését, kinját és gyötrelmét rázták volna le magukról az asszonyok, a bosszú örö­métől megittasultan a földön fetren- gő két lányra rohantak és egymást lökdösve, egymás ruháját téve, csap­zott hajjal, ziháló tüdővel ugráltak körbe a földön vonagló meztelen ala­kok körül. A hullámzó tömeg alkotta kör mind szűkebbre szorult, míg vé­gül összeért és az asszonyok egybe­olvadt, alaktalan tömegként topogtak a meztelen testeken... 2. Tikkadt meleg volt. Az ólakban a disznók elnyújtózva hevertek, és olyan csendes volt a puszta, mintha az emberek elköltöztek volna az apró ablakú házakból. Nem füstöltek mái a kémények, a baromfiak szárnyaikat széttárva pihegtek a fal tövében... A lakók közös kemencéje az udvaron volt, s a mellette levő nagy akácfa ár­nyékában néhány meztelen gyermek hempergett a porban. A cselédházak egy tető alatt voltak. Minden család­nak egy szoba, konyha jutott, tekin­tet nélkül arra, hogy mekkora a csa­lád: volt, amiben még tízen is lak­tak. Visnyeiéknél tizenegyen aludtak éjszakánként a földre terített szal­mán. Az istállók felőli harmadik ajtó volt Szabó Jóskáé. S mióta az asz- szonyt eltemették, napközben mindig zárva volt, csak esténként nyílott meg, amikor a puszta férfiai össze­jöttek itt beszélgetni. Mindig tudtak valami új hírt, amit aztán közösen megtárgyaltak. — Úgy hírlik, hogy jönnek a fehé­rek — újságolta legutóbb Kaszás Pista bácsi. A hírre valamennyi ott levő a zsebébe, a bicska után nyúlt, Pista bácsi a városban hallotta a hírt. Ott már akkor akasztottak is a fehé­rek, az állomás környékén pedig agyon lőttek egy asszonyt, aki a fér jét kérte számon tőlük... Nyílott az egyik ajtó, és sovány, la­pos hasú asszony nézett ki rajta, el a ház vége felé. Szemét körüljártatta, s amikor meglátta a porban hancurozó gyerekeket, elmosolyodott: — Jancsi, héé... Gyere ide. Az egyik meztelen gyerek felállt a porból és anyja felé indult, futtában szétrúgva a másik gyerek várát. — Vidd el apádnak ezt a... — el­akadt a hangja, mert amint ismét a ház vége felé tekintett, észrevette a két csendőrt, akik éppen akkor for­dultak be a ház elé. Megragadta a gyerek karját és berántotta a kony­hába. Éppen az ajtót akarta becsúkni, amikor az egyik csendőr odakiáltott. — Ne menjen be! az asszony vállát, lerántotta á küszöb ről. — Beszélsz, vagy... — Beszélek, jaj. Én nem voltam... Csak egy rossz szoknyát loptam, a többiek hoztak a ruhákból. Én a lá­nyokat sem bántottam, én hátul vol­tam a gyerekkel... — hadarta az asz- szony ijedten. — Hol van az a Szabó Jóska? — kérdezte a parancsnok és kezére csa­varva az asszony vastag hajfonatát, maga felé fordította az arcát. — Hol van?! mondd meg! — Ott hátul, az istállónál — ordí­tott fájdalmában az asszony. A csendőr megfordította, hátulról belerúgott és belökte az ajtón, hogy a lendülettől megbotolva a küszöb­ben, hasra vágódott és egész hosszá­ban elnyúlott a konyha nemrég sikált földjén. Szoknyája felcsúszott a háta közepéig, s csontos, meztelen testén látszott a rúgás vörös foltja. A csendőrök megvárták amíg fel- tápászkodott, vérző orrát belefújta a szoknyája aljába és félelemtől resz­ketve becsukta az ajtót. — Ki ne gyere, mert baj lesz — szólt utána az egyik, s röhögve elin­dultak az istállók felé. Ahogy elhaladtak a cselédlakások előtt, az apró ablakokban riadt tekin­tetű asszonyfejek jelentek meg, és ahogy távolodtak, úgy szakadt fel egy-egy mély sóhaj az asszonyok aj­kán, ugyanakkor kétségbeesve néztek az istállók felé, ahol a legtöbbnek a férje dolgozott. Az egyik asszony kimerészkedett az ajtó elé és onnét nézett a ház túlsó végénél eltűnő csendőrök után, s mikor már nem látta őket, a szom­széd lakás ablaka felé intett: — El­mentek. Szavára sorra nyílottak ki az ajtók és kijöttek az asszonyok, de amíg be­szélgettek, egyik szemük az istálló felé figyelt, hogy nem jönnek-e visz- sza a csendőrök. Amikor már szinte minden asszony a ház előtt egy cso­portban volt, kinyílott Fejősné ajtaja is, s még mindig szipogva, könnyeit törölgetve kilépett rajta az asszony. Ahogy közeledett feléjük, lépésein meglátszott, hogy fájlalja a-combját, mert a jobb lábát húzta egy kicsit. Mit mondtak, Maris?... Mit kérdez­tek?... Mit csináltak? — záporoztak feléje a kérdések, s mielőtt még fe­lelhetett volna, az egyik asszony oda­nyúlt a fenekéhez és megtapogatta. — Nagyon megrúgott a mocsok? Válasz helyett felrántotta a szok­nyáját és megmutatta a combját, me­lyen már felpüffedt a rúgás helye. Kíváncsian járták körül a többiek, és mindenkinek volt egy-egy sajnálkozó szava, amikor egy pillanatra meg­állt mögötte. Az istállók felől most egy csoport gyerek szaladt kiabálva a házak fe­lé. — Itt vannak a katonák... Elviszik a Szabó Józsi bácsit. — Egy kis útravalót legalább hadd tegyek... — torpant meg az asszony a mellének szegezett szurony előtt, s amikor a csendőr feléje lépett és mel­léhez nyomta a szuronyt, jajveszé- ke’ve hátrált néhány lépést: — Átko­zottak — ordította kétségbeesve, és haját kezdte tépni — átkozottak... — Pofa be... — kiáltott rá az egyik csendőr és a puskacsővel oldalba vágta az asszonyt. A szurony bele­akadt a szoknyájába és amikor rán­tott rajta egyet, végig hasította a ru­hát, felsértve az asszony csípőjén a bőrt is. — Hagyd, Zsófi — kérlelte az ura, s megpróbált nyugodtságot erőltetni magára. ...Az asszony egész a fenyvesig sán- tikált a négy férfi után, ahol kocsi várakozott rájuk. Közben folyton szipogott, jajgatott, szinte lélegzet- vétel nélkül. Átkot szórt a csend­őrökre, de azok már nem törődtek vele. A két férfit felrakták a kocsira és megparancsolták a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé és nyargaljon a kövesút felé... Az asszony ideig ug­rált, sántikált a vágtató lovak után, de nem látott a kocsiból semmit a felvert portól, s a kocsin ülők sem látták, amikor egy kiálló göröngybe megbotlott és elvágódott... A kocsis nem mert hátra nézni, pe­dig a lovak patáinak dobogása és a kerekek zörgése mellett is hallotta, amint jajgattak, nyögtek hátul az emberek. Tisztán hallotta egyszer, amint valamelyik fájdalomtól elcsuk- ló hangon ezt kiáltotta: — Jaj, a sze­mem. Amikor az akácoshoz értek, a csendőrök megállást parancsoltak. A foglyokat leszállították a kocsiról, s a kocsis borzadva látta, hogy Szabó Jóska bal szeme helyén vörös alvadt vércsomó éktelenkedik, az arca fel- ismerhetetlen volt a vérbe, izzadt­ságba ragadva a portól. Neki azt parancsolták, hogy fordul­jon meg és vágtasson megállás nél­kül a pusztáig és ne merjen szólni senkinek arról, amit látott... Alig tett meg talán visszafelé száz métert, ami­kor két lövést hallott, aztán nem­sokára egymás után még kettőt. ...Három napig nem mert kimoz­dulni a lakásból, csak ült az asztalra borulva egy falat élelem, egy csepp víz, egy percnyi alvás nélkül. A har­madik nap éjjelén nagy vihar volt, és olyan sötétség feküdt a pusztára, hogy az emberek nem láttak el az orrukig. Akkor ketten elmentek az akácosba, és eltemették a két hullát az egyik fa tövébe, amit megjelöltek, hogy el ne feledjék a két ember jel­telen sírját. Atádi Géza Decs községhez tartozik a gyön­gyösoldali tanyavilág, ahol eddig 60 iskolaköteles gyerek közül 30, sőt rossz időben még több volt a mu­lasztó. Egyszerűen azért, mert az egyetlen környéki tanyai iskola az egyes lakott részektől még kétlovas kocsival is csak nehezen közelíthető meg a rossz útviszonyok miatt. Ezért elhatározta a decsi községi ta­nács, hogy saját erőből iskolát épít a tanyavilágban. A Megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya közbenjárá­sára 90 000 Ft állami támogatást is kaptak saját erőforrásaikhz, mely 50 000 Ft községfejlesztési alapból és 50 000 Ft értékű társadalmi mun­kából, valamint bontási anyagból állt. Az építkezést 1958. szeptember 1- én megkezdték és már december 23-án jelentették, hogy a két tan­teremből, nevelőszobából és szertár­ból álló iskola elkészült. December 30-ra kérik az átvételt. Időközben az eredeti programot szolgálati lakáslétesítéssel és 220 fm kerítésépítéssel bővítették. Ehhez a helyi aktivitás láttára további 50 000 Ft állami támogatást kaptak. December 30-án az átvevő bizbtt- ság térdig érő, vendégmarasztaló sárban kiment a munkahelyre és Ha a jelek nem csalnak, 1959. ja­nuárjától kezdve többé nem fordul­hat elő, hogy az amerikai nép egyik­másik magasrangú képviselője zse­béből előhúzza az 1836-ból szárma­zó mezőgazdasági naptárt, vagy az 1958. évi telefonkönyvet és a szená­tusban felolvassa, megakadályozva ezáltal egy neki nem tetsző törVény elfogadását. A novemberi választá­sok a többek között azzal a váratlan eredményei is jártak, hogy az észa­ki államokból sok új, liberálisabb irányzatú képviselő került a szená­tusba és lehetővé vált a szenátus 22. számú paragrafusának megváltozta­tása. E szabály értelmében eddig egyetlen szenátortól sem lehetett megvonni a szót, ameddig állt és nem hagyta el a termet. A rekordot e téren 1953. április 25-én Wayne Morse oregoni szená­tor állította fel. Megszakítás nélkül 22 órán és 26 percen át beszélt arról, hogy mennyire káros az a törvény, amelynek értelmében a partmenti vizekben lévő olajforrások kiakná­zását az egyes szövetségi államokra bízzák. A szenátusi rekorder azonban nem sokáig élvezte dicsőségét, mert 1957. augusztus 28-án szólásra emel­kedett Strom Thurmond dél-kalifor­niai szenátor, aki 24 óra 18 percen megállapította, hogy a legrosszabb szállítási viszonyokkal küzdve a község valóban teljesítette vállalá­sát, sőt olyan teljesítményt ért el, amelyet építő vállalatok, építő szö­vetkezetek is megirigyelhetnének: Az állami vállalati szinten 400 000 forintot érő építkezést 160 000 Ft-ból megoldották, a négy őszi hónap alatt a vasútállomástól 15 km-re, a leg­rosszabb útviszonyokkal. Megoldot­ták úgy, hogy a műszaki átadási jegyzőkönyv hiánypótlási rovatai üresen maradtak. Ellenben szüksé­gesnek látta a bizottság rögzíteni, hogy Kovács Sándor vb-titkár, Ser­főző István vb-elnök és Erdős Emil iskolaigazgató támogatásával, az építkezésben közreműködött mun­katársaival, Végh József kőműves csoportvezetővel, Gyöngyösi Pál ács és Varga Sándor mázoló részlegve­zetőkkel olyan munkát végeztek, mellyel kiérdemelték a bizottság legnagyobb elismerését. Egyben be­bizonyították, hogy a lelkesedés és akarás néha több, mint a legtökéle­tesebb felszerelés, gépesítés, vagy más tárgyi, műszaki adottság. Jó munkájuk legyen példa a ha­sonló feladattal küzdő tanácsi és oktatási szerveknek. Prajda Vendel keresztül vitézül szembeszállt a faji egyenlőség gondolatával. Az obstrukciónak ezt a módját most meg akarják szüntetni. Tizen­három újonnan megválasztott de­mokrata és három új köztársaság­párti szenátor beadványt intézett a szenátushoz, amelynek értelmében kétharmad többséggel meg lehet ezentúl állítani egy szenátor szó­áradatát. (A »Süddeutsche Zeitung«-ból.) Aranyláz a Mont-Blanc tetején öreg Európa mindig újabb meg­lepetésekkel szolgál, holott ilyenek tulajdonképpen csak újonnan fel­tárt földrészektől várhatók. Grenob- lei újságok jelentései szerint a Montblanc jeges hómezőin kitönt a leghevesebb aranyláz. Egy francia mérnök, két hegyivezető kíséretében állítólag 3000 méter magasságban aranyszemcséket, sőt aranyrögöket, valamint aranytartalmú kvarckőze­teket is talált. Chamonix téli üdülőhely szállodái alig győzik elutasítani a tömegesen érkező szobarendeléseket, amelyeket jövendő, lelkes aranyásók eszközöl­nek. (A »Basler Nachrichten«-bői) Megszűnnek a maralheni beszédek az amerikai szenátusban Egy rendelet margójára Az asszony elsimította a hasán a föl tos szoknya ráncait, feljebb tolta a kontyát és várt. Nekidőlt az ajtónak, mert remegett a térde, és kezét hátul ökölbe szorítva, körmét a tenyerébe nyomta, hogy uralkodni tudjon ma­gán. — Jónapot kívánok — köszönt mé­lyen meghajolva a két csendőr felé. — Hol vannak a férfiak? — kér­dezte az egyik csendőr, láthatóan a parancsnok, mert a másik feszesen állt mögötte, parancsra várva és pus­káját a kezében tartotta, mintha vá­ratlan támadástól tartana. — Dolgoznak, ki itt, ki ott. — Ott voltál, amikor meggyilkolták az urat? Hogyan történt?! — Én nem... — Beszélj, hogyan történt! — ordí­tott rá a csendőr — mit csináltál? — Én csak egy szoknyát..., egy ron­gyosat... — Fogd be a szádat... A gyerek bent a konyhában sírni kezdett ijedtében, és rángatta az anyja szoknyáját. A hátul álló csend­kor most előre lépett és megragadva — Ne ordítsatok — szólt rájuk egy asszony. A gyerekek megszeppenve álltak egy ideig az asszonyok körül, aztán visszaódalogtak az istállók felé. A kútnál, az itatóvályú végénél, most a két csendőr tűnt fel, előresze­gezett puskákkal, s előttük két össze­kötözött kezű ember haladt. Az egyik a Szabó Józsi volt, a másik meg a Varga kovács. A kovács sánta felesége amikor meglátta férjét, pár lépést bicegett előre, aztán megállt egy pillanatig, míg felzokogott, mintha erőt gyűjtött volna hozzá, aztán szaladni kezdett feléjük, közben fenekét úgy dobálta, mintha nem is a testéhez tartozott volna, hanem bő szoknyája alatt há­tul valami idegen holmit hordana. Amikor már csak egy rövid dobás- nyira volt a csendőröktől, újra felzo­kogott és kiabálni kezdett feléjük: — Ne vigyék el az uramat, nem csinált az semmit... Jó ember az, még a légy­nek sem ártott. — Mozgás — szólt a csendőr a kovácsra, amikor az meglassította lép teit és feleségére nézett gyengéden, mintha egy kezéhez szokott szerszá­mot vennének el tőle. Nem rokonszenves dolog az eb­kérdéssel foglalkozni, mert vannak emberek, akik a személyüket ért sé­relmet elviselik, de az ebüket ért bántalmat nem tűrik. No, de érzé­kenység ide, érzékenység oda, köz­érdekből foglalkoznunk kell az ebekkel. A múlt napokban találkoztam egy veterán barátommal, aki az SZTK- ba tartott. Egy héttel ezelőtt — be­szélte nekem — az utcán egy ku­vasz hirtelen belekapott a lábszá­ramba. Most orvosi kezelésre járok. Régebben történt, hogy szememlát- tára egy jól megtermett farkaskutya — ugyancsak az utcán — ráugrott egy iskolás gyermekre. A kutya gaz dája biztatta ugyan a gyermeket, hogy ne féljen, nem harap, csak ját­szik, de ettől ugyan szívbajt is kap­hatott volna. Hasonló esetek minden gyanútlanul közlekedő egyénnel meg történhetnek. Hogy ne történjék meg, annak csak egy módja van: végre kell hajtani a most megjelent BM rendeletet. A Népszabadság múlt heti számá­ban olvastam, hogy a BM rendele­tet adott ki az ebek kötve tartásá­ról, a kóbor ebek kiirtásáról, mert az ebek betegséget terjesztenek, a vadállományt pedig pusztítják. Na­gyon üdvös rendelet! Aki ebet tart, az gondozza is. Kös­se meg, lássa el élelemmel az utcára pedig csak szájkosárral ellátva, pó­rázon vezetve eressze. Nincs joga senkinek sem embertársa testi épsé­gét veszélyeztetni. Hiszen nincsen család, akit olykor-olykor fel ne kel­lene keresnie vagy a levélhordónak, vagy a nevelőnek, vagy a kézbesítő­nek, vagy a villanypénz, vízdíj be­szedőnek, vagy az összéírónak, stb. Ezeknek nem közömbös, hogy ép ruhával és ép bőrrel térhetnek-e ha­za, vagy pedig megtépázva, sánti kálva. Vegyük hozzá, hogy mennyi­vel több és jobb munkát tudnának végezni, ha nem kellene folyton su­nyi kuvaszoktól óvakodniok, vagy velük harcolniok. Azok, akik azzal érvelnek az eb­tartás mellett, hogy az jó házőrző, nagyon is tévednek. Mert ha meg­van kötve, vihetnek tőle mindent, ha pedig szabadon van, elcsavarog. Meg aztán a valódi tolvaj érti a módját, hogy a legveszedelmesebb kutyát is elhallgattassa. Egy szó mint száz, rendet kell te­remteni, a BM rendelstet szigorúan végre kell hajtani — a köz érdeké­ben. Mi tehat a teendő? Szigorúan kö­telezni az ebtartókat, hogy ebeiket tartsák kötve, az utcára ne bocsás­sák ki. Iskolákban ebet tartani mm szabad. A közbiztonság őrei tartsa­nak razziákat és szabadon talált ebekért első ízben magas pénzbírsá­got rójanak ki, isméiéit esetben pe­dig rendeljék el az állat kiirtását. Az ebadó felemelése és pontos végre­hajtása is javítana a helyzeten. Any nyi bizonyos, hogy csak szigorral és kellő ellenőrzései lehet a veszélyes­ségtől megszabadulni. De minél előbb, jobb ma, mint holnap. DR. NEMES

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom