Tolna Megyei Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-07 / 106. szám

1958 május 7. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 8 Kigyűlt a fény KISZ-tagok, együtt a kívülálló fiatalokkal.. — Egy pedagógus munkájának eredménye — Nem egyszer adódik olyan eset, hogy egy személy te­vékenysége is változást tud hozni valamiben Ez történt például a grábóci fiatalokkal is. Igaz, keve­sen vannak, mivel a község is ki­csi, így a tevékenységükről sem lehetett (említést 'tenni. Kultúr- munka, sportolás — egyikkel sem törődött senki az elmúlt évben. Nem volt szervezet sem, amely a fiatalokat összefogta volna. Tavaly, az iskolaév kezdetére új pedagógus került a községbe, Czik- lin Béláné. Hamarosan feltűnt neki, hogy a grábóci fiatalokkal nem fog­lalkozik senki és hiányában vannak szórakozási lehetőségeknek is. Fel­kereste Kovács Jánost, a községi pártszervezet titkárát, megbeszélni vele, mit lehetne tenni a fiatalság összefogásáért. Utána beszélt szá­mos fiatallal, vállaljanak részt a Kommunista Ifjúsági Szövetség lét­rehozásában. Így sikerült létrehozni tavaly októberben a KlSZ-szervéze- tet Grábócon is. Alig fél éves múltra tekinthet még csak vissza a grábóci KISZ- szervezet, de munkájáról érdemes beszélni. Miután megalakult a szer­vezet, a tanács gondoskodott szá­mukra helyiségről, a pártszervezet pedig anyagi támogatást nyújtott, amelyből a fiatalok otthont terem­tettek maguknak. Igen, otthont a szó szoros értelmében, mert egész télen keresztül ott voltak minden áldott este. Asztaliteniszeztek, sak­koztak, rádiót hallgattak, táncokat, színdarabokat tanultak. Ha valaki bekukkant a helyiségbe, nem cso­dálkozik, hogy olyan szívesen men­nek oda a fiatalok. Az asztalokon sárközi-mintás térítők, az asztalok körül kényelmes, PVC-bevonatú székek, a padlón szőnyegek, a fala­kat ízléses keretbe foglalt Munká­csy, Hollósy Simon, Csók István reprodukciók díszítik. A helyiséget csillárok világítják meg, egyszóval olyan barátságos, vonzó a kis he­lyiség, amilyen — egy eszményi KlSZ-helyiség lehet. Vigyáznak is rá a fiatalok. A télen például, ami­kor meghallották, hogy valaki az ajtó előtt topog, a lányok kórus­ban kiabáltak ki: „Be ne jöjj, amíg le nem tisztítottad a cipőd... !” Nem csoda ezekután, hogy olyan szívesen jöttek a KISZ-be a szervezeten kívüli fiatalok is. Nem sokkal ezelőtt még az a megállapí­tás járta: — Nem lehet itt csinálni semmit. — Erre azonban rácáfolt a szervezet tagsága, a kívülálló fiata­lokkal közösen mutatták meg, hogy igenis, lehet. Cziklin Béláné és Ga­rai Éva beszélnek erről: akarunk venni a szpartakiád-verse- nyeken kerékpárban, futásban, röp­labdában. Már beszéltünk arról is„ ki milyen számban indul. Bakii Ist­ván 1000 méteres futásban, Lőrincz István kerékpározásban, Schmieder József súlydobásban, Pere Éva ma­gasugrásban, Simon Anna távolug­rásban, Kovács Margit talajtorná­ban. Aztán a szervezetben folyó neve­lőmunkára terelődik a szó. — Volt mit megváltoztatni — ■— mondja Garai Éva —, a fiúk például sapkával, kalappal a fejü­kön mentek táncolni, a beszédmo­dorukban is sok volt a kifogásolni­való, de már sokat változtak. Érde­mes volt megfigyelni, hogy az este a gyűlésen — a sportkör létrehozását tárgyaltuk —, amikor idősebb jött be, felálltak és átadták a helyüket. Végül a további feladatokról ér­deklődünk, amelyekről így beszél Cziklin Béláné: — Az őszig némi­leg alábbhagy a szervezet tevékeny­sége, mert a fiatalok nagyrésze dol­gozni jár, a lányok, köztük Simon Anna, a szervezet titkára is, az er­dőgazdaságba járnak dolgozni, a fiúk közül is többen más helyen dolgoznak. Azért alakítottunk egy segítő brigádot, amelynek az lesz a feladata, hogy nyáron idősebb pa­rasztembereknek segítsen az ara­Negyvenkét szempár tüzében a katedra elé lépek és néhány kere­setlen szóval az édesanyákról be­szélek második osztályos tanítvá­nyaimnak. Elmondom nekik, hogy minden május első vasárnapján az édesanyákat ünnepeljük. Felidézzük áldozatos munkájukat és mind azt a sok szépet, amit értünk tesznek. Hogy fáradságos munkájukat és a sok aggódást mi is kifejezhessük, egy verset fog közülünk valaki el­szavalni az édesanyák ünnepén. A verset először magam mondom el. Az arcokon feszült figyelem tük­röződik, csillognak a szemek és do­bognak a meleg kis szívek: — Va­jon ki lesz az a szerencsés, aki ezt a szép verset szavalhatja? Amikor megkérdezem tőlük, hogy ki szeretné ezt a verset elmondani, több mint húsz kéz lendül a ma­gasba. Püantásommál végigfutok az tásban. A segítőbrigád tagjai kö­zött is találunk kívülállókat. Aztán tervezünk egy balatoni kirándulást, valamelyik szomszédközségbeli szer­vezettel közösen. A télen gyűjtöttünk rá egy kis pénzt... Az ősszel aztán majd egy nagyszabású szüreti bál­lal kezdjük a téli programot... Egy évvel ezelőtt még nem éltek szervezeti életet a grábóci fiatalok. Ma pedig jól dolgo­zó szervezetük, szépen berendezett helyiségük van. Mindebben pedig nagyrésze van Cziklin Bélánénak, aki sok elfoglaltsága mellett a KISZ-ben való tevékenységre is tud időt szakítani. Pedagógus, család­anya, délelőtt a tanítás, délután a háztartás ezer gondja, és mindenre van ideje, — mert van hozzá szíve, akarata. Felettesei pedig nem egy­szer mondják: „Elég lenne csupán az iskolai munka... Nem bírja ezt sokáig...” És ő csak mosolyog. Nyári szünidejének felét arra szán­ja, hogy ének- majd színjátszó tan­folyamon vegyen részt. Nemcsak olyan pedagógus akar lenni, aki a kisiskolásokat tanítja betűvetésre, olvasásra, az egész község fiatalsá­gát akarja nevelni a Kommunista Ifjúsági Szövetségben végzett mun­kán keresztül. Egyre több ilyen pe­dagógusunk kell, hogy legyen. BOGNÁR ISTVÁN arcokon és megállapítom: igen, a megszokott személyek ismét. Azaz, hogy mégse... a harmadik padban Laci is felnyújtja a kezét, szinte ágaskodik, hogy észrevegyem. Ez a jelenség meglepett. Laci rossz tanuló volt és jelentkezni sem láttam eddig. Hogy ki szavalja a verseit, arról már döntöttem, egyál­talán nem Lacinak szántam. Ami­kor kihirdettem, hogy ki fogja sza­valni a verset, Laci csillogó két szemét pára lepte el, s mint száron- üiött virág, úgy roskadt le padjá­ra. Maszatos arcát elborították a könnyek. Meghatott a jelenet, s csak most jutott eszembe, hogy Lacinak már rég nem él az édesanyja. Szeren­csére volt a kezem ügyében még egy vers, amit Lacinak adtam ki, bár nem bíztam abban, hogy meg fogja tanulni. Ezután többször fi­gyeltem Lacit, s örömmel állapítot­Kettős ünnepet ültek május else­jén a Tamási-szőlőhegy lakói, akik a henyei iskolában jöttek össze. A szőlőhegyiek május 1-én a nemzet­közi munkásmozgalom nagy ünnepé­ről emlékeztek meg, de ugyanakkor ezen a napon ünnepelték a szőlőhegy villamosítását, kigyult a fény. Az ünnepélyen Péti János elvtárs, a Magyar Szocialista Munkáspárt Megyei Bizottságának nevében szó­lalt fel. „Én magam is ebben az isko­lában végeztem el tanulmányaimat — mondotta többek között. — Akkor bizony más körülmények között ta­nultunk, mert az iskolának még annyi berendezése sem volt, amire leülhettünk volna. Mi magunk vittük a kisszékeket, hogy le tudjunk ülni. Nehéz volt a szőlőhegyi lakosok élete Kevés volt a kereset, így petróleumot sem tudtunk vásárolni, kulturális életről nem is beszélhettünk. A nagykiterjedésű szőlőhegyen mind­össze négy kút volt és több kilométe. rés távolságról kellett az ivóvizet hordani a szőlőhegyi lakosoknak, akik valamennyien cselédemberek voltak, s a környező nagybirtokosok­nál szolgáltak. Vidóczi László elvtárs, a járási tanács vb. elnöke arról be­szélt, hogy hosszú, göröngyös utat tettek meg a szőlőhegyiek addig, amíg villanyt kaptak. De nem volt hiábavaló a fáradságuk, mert a nép állama mindent elkövet azért, hogy a dolgozók életét szebbé, s jobbá tegye. A szőlőhegyi lakosok nevében Luka József, Kránitz István tanács­tagok és Szemerédi Miklós az általá­nos iskola igazgatója mondtak köszö­netét a pártnak és a kormánynak, amely lehetővé tette, hogy a szőlő­hegyiek évtizedes vágya beteljesül­hetett. tam meg, hogy jelentős változáso­kon megy át. Tízpercekben eddig mindig ő volt a leglármásabb, a „bandavezér" és mindig valami csintalanságon törte a fejét... Most félrevonult és hangosan tanulta a verset. Elérkezett aztán a nagy nap. Laci még az ünnepség előtt elmondta nekem a verset, meglepődtem, eny- nyit soha nem is vártam volna tőle. Az ünnepségen ott állt mel­lettem és bizalmas pillantásokat ve­tett felém. Amikor rákerült a sor és szemben állt a közönséggel, úgy láttam, Laci egy kicsit megillető- dött. Az első szavak úgy repültek el ajkáról, mint a repülnitanuló kis fecskék a fészkükről. De megjött aztán a bátorsága és a csilingelő gyermekhang varázsba ejtette az édesanyákat, betöltötte a termet és a szíveket. HAMAR IMRE Az ünnepi beszéd elhangzása után az iskola kultúrműsort adott, mely­nek keretében Kelemen László, az iskola kollektívája által írt kis vers­ben köszönte meg a villany beveze­tését. Kigyulladt a fény május elsején Teljesült a régi, régi vágy Henyén. Kicsi fehér házainkban villany ég. Hol tegnap kis lámpafény pislogott [még Ma fénnyel és reménnyel telik meg [szívünk, Szebb jövő vár ránk törődnek már [velünk. Jobb sorsunk pirosló reggelén Üdvözöllek villanyfény, szép május [elsején. JEGYZET Hz egyenjogúságról Hideg szél fújt... Autóbuszra vártam. Fáztam kint, így betértem a sarki kocsmába Dunakömlődön. Az egyik asztalnál négy férfi ült beszélgettek, önkéntelenül is hall­gatója lettem e beszélgetésnek ... — Olyan cirkuszt csináltak a múlt vasárnap nálunk a nőkkel... Nőnap, vagy mi volt. Feleségem az­óta állandóan zsörtölődik velem, hogy én így, hogy én úgy. Eddig is nagy volt a szája, de most meg iga­zán kitágították. Valami férfi volt kint Szekszárdról és az beszélte tele a fejüket — szólt az egyik. — Mi, férfi? Hát milyen ember az, aki hivatalosan is az asszonyok pártját fogja? — felelt a másik. — Valami vezetőember volt, aki beszélt, hogy de így a női egyenjo­gúság, úgy a női egyenjogúság. Csak, amikor zsákolni kell, akkor nincs egyenjogúság. Az a férfi is könnyen beszélt a női egyenjogú­ságról, mert biztos, hogy nem kell néki nehéz munkát végezni — így a harmadik. A negyedik eddig csendben volt, most halkan megszólalt. — Hát tudjátok, annak az em­bernek igaza volt. Nem volt annak egy szava sem rossz. Nékünk na­gyon meg kell becsülnünk az asszo­nyokat, mi ezen nem gondolkod­tunk eddig. Milyen sok dolga van egy nőnek otthon. A család a gye­rek, gondok özöne. Mi hazaadjuk a pénzt. — Ne asszony!... Aztán a beosztást már az csinálja, hetven- féle rafinációval. Hajnaltól estig dolgozik. Amikor mi esténként itt- ott el-elbeszélgetünk, az asszony görnyed a gyerekek ruhája felett... A másik három eleinte furcsáivá, majd később megenyhülve hallgat­ja a nőket pártfogó negyedik sza­vát, s utána megszégyenülve, elér- zékenyülve emelik magasra poha­rukat és szemük kifejezetten ezt mondja: Az anyák, a nők egészsé­gére. — Ja — »rJ°0°0COCXXXXXX3CXXXXXXX)00000000000000C)000C OOOOOOOOOOOOOOOOOOOCXXaOOOOOOOOOOCOOOCttOOOOOOOOOOOOOaQOOOOOOOOOi __V E gyszerű történet CSIRAVy ■— A tél folyamán három szín­darabot tanultunk és adtunk elő a „Kocsonya Mihály házassága” „A fösvény” és a „Három egyszerre” cí­mű darabokat. Ezenkívül sok egy- felvonásos jelenetet is tanultunk kü­lönböző alkalmakra. A színjátszó­csoporton kívül hattagú tánccsopor­tunk is van, amely eredményesen szerepelt a bonyhádi járási verse­nyen is. A kultúrcsoport állandó tagjai — a Schmieder testvérek, Jó­zsef, Gyurka, Kati, Simon Anna. Kovács Mária és Margit, Pere Éva és a többiek közül szervezetenkívü- liek például a Schmieder testvérek. í azonkívül a táncszakkör vezetője. Vita Ilus sem KISZ-tag — így be­szél a szervezet tevékenységéről Cziklin Béláné. Garai Éva még hoz­záteszi: — Aki számottevő fiatal van a községben, mindegyik rendszeresen! résztvesz a szervezet munkájában Bármikor lehet rájuk számítani, akárcsak a KISZ-tagokra. Majd a szervezet munkájáról be­szél Cziklin Béláné. — Most van alakulóban a sport­kör a szervezet keretében, és részt A déli szünetben letették a munkát. A tarisznyából előkerült az elemózsia, és hatvan méter ma­gasságban, a már felhúzott épület- falak biztos zugaiban falatozni kezd tek a munkások. A magyar ember, ha eszik, nem beszél. Pláne, ha fá­radt. Egy tizenhét év körüli inasfiú szemérmesen takarta el a csoma­golópapírral kenyerét. Nem akarta, hogy szegénységét észrevegyék a többiek. Szalonnára már nem ju­tott. Sőt, holnap talán kenyérre se már. Gyorsan bekapta az ebédet, és nekidűlt az egyik állványnak. Lába alatt hatvan méter mélységben te­rült el az egész világ apró házaival, szántóival, rétjeivel, s a távoli erdők­kel, melyeket egyáltalán nem ismert. Vágyat érzett egyszer elmenni arra is, ahova már nem látni el. Aztán gondolatai reálisabb tárgyra tértek, a holnapi ebédre, önkéntelenül is lesütötte a szemét. Lába előtt, a falon kívül a ké­szülő könyvtár kupolájának több­száz oníéteres hoejszúságában 20— 30 centiméter széles párkány húzó­dott. Csak úgy dísznek. Hirtelen ötlete támadt. Játékosan fordult a többihez: — Mit adnak, ha ezen a párká­nyon megkerülöm a kupolát? — Bolond vagy, kölyök? — mor­dult az egyik, s a többiek mintha misem történt volna, folytatták a falatozást. — De komolyan mondom, na! — erősködött Kerék Józsi. Erre már abbamaradt az evés, s a munkások fejüket a kenyérről felemelve, úgy bámultak az inas­fiúra, mintha most látnák először. — Leesnél, te szerencsétlen! — vitatkozik vele tovább. — Ez az én dolgom, m agukra csak az tartozik, hogy mit adnak? — Tíz pengőt! — vetett véget a vitának a mester, gondolva, hogy csak henceg a kölyök. Alighogy kimondta az összeget, Kerék Józsi kifordult az állványon, s a párkányon termett. Hátát a fal felé fordítva tipegni kezdett jobbra. Egyre csak jobbra. Az idősebbeknek a haja szála is égnek állt. Rémült szemekkel néz­tek utána. Kiáltani nem mertek, mert egy rossz 'épés biztos halál. Kerék Józsi pedig csak haladt a párkányon tovább. Jobb lábával öt centit csúszott, s utána húzta a balt. Háta mögött a kezeivel tapo­gatta a falat. Jó sokáig ment így, amikor óva­tosan körülnézett. Nem tette még meg az út negyedét. Megállt pi­henni. Nem félt, amikor elindult. Bízott hidegvérében és az egyen­súlyérzékében. Még soha nem szé­dült az állványon. De ilyen helyzet­ben nem volt soha. Ideges remegést érzett a gyomortájékon és a szájá­ban keserű íze lett a nyálnak. Iz­zadtság kezdett gyöngyözni az ar­cán. Talán az erős naptól. Csende­sen nyalogatta a szájáig eljutott patakokat. A kezével nem volt ta­nácsos most hadonászni. Indult to­vább. A fél úton lehetett, amikor ismét megpihent. Sírni szeretett volna. A szüleire gondolt. Szegények és nyo­morultak mint ő. Mi lenne velük öregségükben, ha most elpusztulna? A háta is fájt már a túlegyenes tar­tástól. Nem lehetett kicsit sem meghajolni, mert lezuhan a mélybe. A nap most pont a szemébe tűzött. Káprázott a táj. Űristen, mi lesz, ha elszédülök, gondolta és indult tovább. Öt centi a jobb lábbal, bal lábat utána húzni. Aztán ismét és ismét. Egyszerű, mint a pofon. Most ki­bírhatatlanul nehéz. Egész teste görcsös fájdalom, rémület, szédü­let, zsibbadás. Agyát elönti a vér. szíve torkában dobog, térdei re­megnek. Már nincs visszaút! Csak előre! Száz méter még! Talán sike­rült! Megint elnézett a távolba. Ahol még nem járt, s ahová egy­szer el kell jutnia. A végtelen meg­nyugtatta kissé. Mélyet lélekzett, s újult erővel tipegett tovább. Könnyedén, úgy fordult be az állványon, mintha gyerekjáték lett volna az egész. A szakik megölelték és tíz pengő ütötte a markát. Egyet zsebre tett, kilencet közé­jük vágott: — Ma iszunk! Az én vendégeim mind! * A történet hőse mondta el ne­kem húsz s egynéhány év után. Ma már deresedik a haja, de kék sze­meiben még ott mosolyog az ifjú­ság derült optimizmusa. Megjelené­séből, jó ruházatából látom, hogy céljait elérte. Rasszalóan csendesen rázza a fejét: — Ma már nem tennék ilyet! Nem én! Bakács Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom