Tolna Megyei Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-01 / 102. szám
1958 május 1. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Tolnai május elsejék 1919 május elseje . . . Három fegyveres vörösőr járja Tolnán az utcákat. Kettő közülük idősebb munkás, a harmadik — Link József — fiatal, 16—17 éves fiú. Vállán a puska majdhogynem nagyobb, mint ő maga. Elsétálnak a Munkásotthon előtt, ahol már gyülekeznek a munkások. Délelőtt van, nemsokára megkezdődik a felvonulás. Az ünnepre gyülekező emberek lelkesedését látja a fiatal vörösőr, Link József is, s miközben keze a puska szíját markolja, nagy-nagy lelkesedés, valami kimondhatatlan öröm feszíti a mellét. Érzi azt, milyen megtiszteltetés számára, vigyázni a nagy ünnepet, védeni a bur- zsujok ellen. Aztán megindul a felejthetetlen felvonulás. Hatalmas tömeg, építő- munkások, hajósok, a két gyár munkásai, öreg szakik, ifjúmunkások ... Piros zászló lobog a kezükben, a fejük felett, a zászlók közéi táblák emelkednek, a táblákon Le-^ nin, Szamuely és Landler elvtársak képei... És a három nyolcas a táblákon; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés... Mert a munkásembernek csak a robot jutott, a pihenésből és főleg a szórakozásból alig. Végig a járdákon, amerre a felvonuló tömeg elhaladt, a kíváncsiskodók tömege, köztük különösen soka paraszt. De jónéhány parasztember, mint Orbán János és mások, ott vonul fel az ünneplő munkások töme-i gében. 1 Sokáig emlékezetes marad Tolnán ez az 1919-es május elseje. A proletárdiktatúrát megdöntötték, jött a( fehérterror, az akasztások, a verés, a börtön. Évekig csak titokban emlékezhettek meg május elsejéről a tolnai szervezett munkások. De nem1 adták fel a harcot. És amikor a Mun-1 kásotthon évek múlva újból megnyílt a munkások előtt, újból ösz- szetalálkoztak és ott volt köztük Link József, az 1919-es május elsején őrködő fiatal vöröskatona is. Ott, a Munkásotthonban tartották meg a május elsejéket, úgy, hogy közben csendőrök sétáltak fel-alá az ablakok alatt. Nehogy az egész községet „megfertőzzék” a kommunista eszmék ... A kormányzat látszólagosan beleegyezett abba, hogy a munkások megtarthassák május elsejét. Azonban volt módszer, amivel megpróbálták távoltartani az embereket. Mivel a tolnai szervezett munkások jórésze építőmunkás volt, a munkaadókon keresztül próbálták elejét venni nagyobb megmozdulásoknak. Amikor május elseje közeledett, a munkaadók kijelentették: „Aki ezen a napon nem áll munkába, az el lesz bocsátva...” Persze, ott, ahol sokan, háromszáz-négyszázán dolgoztak együtt, ott hiábavaló volt minden. Mégis csak megtartották május elsejét Igaz, ahogyan múltak az évek, egyre kevesebben voltak, mert a harmincas években egyre többen vették hátukra a hátizsákot és vándoroltak Törökországba, Franciaországba, a tengerentúlra, még Bue- nos-Airesbe is elvetődtek a tolnai kőművesek. Jöttek a negyvenes évek, jött a háború szele. A Munkásotthonba, majd az Iparoskörbe, a Polgári Olvasókörbe, majd legvégül a Katholi- kus Körbe is katonákat szállásoltak. Kiszorították otthonukból a tolnai munkásságot, már csak titokban, magánházaknál tarthatták meg a május elsejéket, vagy csak egymás között csendesen beszélgetve, a kocsmában. Link Józsefék akkor már többnyire csak egy május elsejéről beszélgettek, amelyet szabadon ünnepelhettek, az 1919-es május elsejéről ... 1958 május elseje ... Link József minden bizonnyal arra az emlékezetes május elsejére gondol, amikor, mint fiatal fiú két idős vörösőr-társával fegyverrel vigyázott, hogy zavartalanul ünnepelhessen Tolna szervezett munkássága. Majális Tamásiban (1807 május) BOGNÁR ISTVÁN MAJAKOVSZKIJ: R é g I m á j u s — Muzsikusok a seregnek közepén mentek. Két klarinét, fagót, dob, trombita, három kis hegedű muzsika eszközökkel — jegyzi fel Farkas Pál Tamási község nótáriusa, a hajdani májusi majálisokról. A leírás szerint 182 iskolás vonult fel ünneplő ruhában, az arany betűkkel és virágokkal kirakott, fecske- farkú, vörös selyemdamasztból készült zászló alatt. Az ifjúság a Mars énekét gyönyörűen hangzással elkezdvén versenként énekelni. Velünk együtt mozduljatok Kik ma vigadni akartok Zászlónk alá hóduljatok. Az ifjúság, a városból kiérvén, oldalán számos jeles nép kíséretében muzsikaszó hangzása közben énekléssel vonult ki az erdőbe. Szép zölderdő hozzád jövünk Víg napunkra szállást kérünk. Erdős tanyájukra eljutván a várostól félóra járásnyira, szép térségü pá- zsitos gyöpön letelepedtek. Itt hat öl j hosszúságú zöld levélszín ebéd'-^he- ( lyet készítettek. Zászlójukat leállítván, a következő verset énekelték. t Fz a nao rendöltetett víerságra \ Készen legyen erőnk, lábunk a f [táncra J Mindenféle mulatságra ! Futkosásra, labdázásra, hintára. I A vers 16 strófáját végigénekelt/k, (majd a „Kajári laposon elesett a ka- f lapom” című nóta dallamára imí- fgyen énekeltek. [Mostan ki-ki táncoljon, ksdve [szerint ugráljon 'Tanítónk is vigadjon, víg kedvet [nekünk adjon. I A víg nótázást természetesen a mu- izsika harsogása közben az ifjúság I tánca követte. Ezután fölöstökre A régi május 1. most felrémlik. Titokban lopóztam a város pereméig. Nézek sandán: van-e kozák, vagy zsandár? Micisapkás munkás, kezében — tollak. Szembejön — jelszót súg, tovább ballag. A Szokolniki mögött, mint tolvaj horda, megbújtunk a réten egy bokorba. Őrségre kiállt a Iegéberebb. A suttogó szónoklat gyorsan pereg Ingünkből kihúztuk a vörös szövetet mentünk és maréknyi zubbonyos követett. Lópaták alatt a bokor ropogott. — Börtönbe veletek! Korbácsot! Kardlapot! — De a reményünket nem ölte a bánat : Mi tudtuk — jön a nép, jönnek a gyárak. Mi tudtuk — ez a pere egységbe szorítja a világ dolgozó koldúsait ma. S tudta, mikor kard sújtott a zászlóvivőre, legbiztosabb vetés a kiontott vére. Jönnek majd — nevüket ne is számláld össze. Lobog a lobogók milliók vörössé! S jön századot, korszakot rohamozva vele a 'Szovjetunió végtelen ereje. BÉKÉS ISTVÁN fordítása étel, ital adatott nekik. Az étkezés befejeztével a zöldsátor mellett énekek mondásával gyönyörködtették a hallgatóság szívét. Mi, tamási diákok hát rajta [legyünk, Tanulástól legkevesbet ne [rettegjünk, Kedves tanító urunkat [megböcsüljük Az ő szép oktatásira [figyelme zzünk. Verseltek, mókáztak, táncoltak dél ebédig, maid elfogyasztották a közebédet, amgiyen az iskolásokkal és a meghívott vendégekkel együtt 300-an vettek részt. Az ebéd után egy jó darabig ismét játékkal, labdá- zással töltötték el az időt. Majd megszólalt a trombita, melynek hívó szavára az ifjúság a zászló alá gyülekez vén a tamási iskolás ifjúság verbung nótáját énekelte. Bölcsességnek fajzati Oskoláknak rajzati Szép hajnalban nagy gyorsan Midőn reped pirosán. A majális végén az ifjúság zöld ajkkal bokrétázta fel magát, s lassan, módos léptekkel hazafelé indult. Farkas Pál a község egykori nótáriusának feljegyzései a tamási iskolások majálisáról ma már egy levéltári anyag, amelyet a Szekszárdi Állami Levéltárban a 66-os levéltári tételszám alatt őriznek. Egy darabja a múltnak, egy darabja annak az időszaknak, amikor a jobbágyság és azok gyermekei társadalmi megalázta tottsága közepette is ragaszkodott a hagyományokhoz, a szokásokhoz, amelyek örömet és vígságot vittek sanyargatott életükbe. {Neves angol személyiségek - köztük 17 képviselő - írták alá az angol liékebizattsáy felhívását Az angol békebizottság a na- jl pókban felhívást tett közzé, amely- 4 ben szót emel az atomfegyverek 4 betiltása, a leszerelés és az európai J biztonság érdekében. t A felhívás aláírói között eddig 17 1 ; képviselő, 2 érsek — a manchesteri [lés a birminghami érsek — számos Iineves szakszervezeti vezető, író, (•egyetemi professzor, jogász, tudós i1— így például Lord Bertrand Rus- ( sell, J. D. Bemal professzor, E. H. S. Burhop fizikus — valamint több városi tanácsos szerepel. Az aláírók között ott találhatjuk a különböző békeszervezetek, így például az „atomleszerelésért folytatott hadjárat” és a „szocializmus győzelméért harcoló csoport” vezetőit, az alder- mastoni menetelés résztvevőit és a munkásmozgalom képviselőit. Az aláírásgyűjtés befejezése után a felhívást valószínűleg augusztusban átnyújtják Maemillannak, Eisenho- wernek és Hruscsovnak. Móricz Znigmond : ctak ú/ jyjíst az igazi krisztusi törvény jön. Éltemben kevésszer renditett meg így egy szó, mint ez a kijelentés, amit egészen halkan és egyszerűen egy fiatal kis katona mondott, aki most jött haza az orosz fogságból néhány hete. Ez a fiatal fiú az unokaöcsém, s annál jobban megdöbbentett, mert ismerem kicsiny kora óta, s mert sohasem vártam tőle az első keresztényeknek azt a megdöbbentő igazságérzését. 1914-ben faluról feljött, valami jobb és magasabb jövőért küzdő kis parasztgyerek volt, szabóinas, ebben a rossz városban, akit ideje előtt szabadítottak fel, mikor be kellett vonulnia. Nagyon fiatal volt, irdatlan nagy bakancsot kapott, finom kis fején nagy, izzadságtól kivert katonasapkát viselt, s bő és nagy termetre szabott mundér lötyögött rajta. Vékony kis nőiszabó kezei vörösen és piszkosán lógtak ki a blúz ujjúból, s szomorú volt, és ijedt szomorúságát csak az a kis paraszthetykeség derítette, amit otthonról hozott. A magyar gyerek egyéniségében tartaléktőkének ezt hoz a faluból. Nem hoz vallásos meggyőződést, nem hoz társadalmi világnézetet,-nem hoz emberi szolidaritást, hanem egyéniségének, a magyarság magá- ramarodttságának kevély önbizalmát. A magyar gyerek tudja, hogy neki senki nem fog segíteni, se jóban, se rosszban. Tőle mindenki csak el fog venni valamit. ígv nőttünk magyarokká, jobbágyokká, annyi évszázadon, a híres évezreden át, a magyar parasztfiú mégis itt van, él és kivágja magát még a pokolból is. Az apja ennyire tanítja, az anyja ennyivel ereszti el: fiam, vigyázz magadra. Ebben minden —PTSSg--b enne van. S a magyar kis parasztgyerek vigyáz magára. Már hatéves korában eszmélkedő és komoly, tudja, hogy mindenfelől ellenségek veszik körül, tudja, hogy soha semmi körülmények között segélyért senkihez sem fordulhat. Tehát ő maga vigyáz magára. Elszakadt apjától, anyjától, öregapjáról már nemigen tud, annak a szüleit soha névről sem ismeri. Egyedül áll, s él ebben az életben, míg fiatal, felemelt fővel, ha vénül a munka alatt megtörve, megroskadva, de végig egy magános szálka a porban. Idéztem, soká néztem ezt a kis öcsémet, aki most ötödfél esztendőre visszakerült. Kicsit megerősödött, megkeményedett, most talán huszonöt éves. Vékony, szép emberke, a szemei szépek, komolyak. Egyenesen ül és nem kíváncsi. Érett ember. Készen van. Olyan, mint a bevetett föld, amely tele van magvakkal, s azok most csíráznak, erjednek, nőnek benne. — Az oroszok jószívűek, testvér- szeretők — mondja csendesen, komolyan. — Ha van egy falat kenyere, azt is megosztja a szegény fogoly katonával. Az orosz foglyokra gondoltam, a barna orosz foglyokra, akik a magyar falvakban úgv szét voltak osztva, s k'hízva és iólelkűen éldegéltek itt a magyar Alföldön. Az asszonyok megbecsülték a jó dögöst, ellátták, virtus volt, verseny volt, hogy kinek a foglya rendesebb és kövérebb. De ez a fiú úgy szól az oroszokról, mintha valami misztikus idegen fajról szólana, egy megvetett és lenézett fajtáról, melytől senki sem várt semmit, s a mieink itthon úgy néztek az egyes muszkákra, mint szegény szomorúakra, akik megdöbbentik az embert a türelmükkel, nyugalmukkal, a jóságukkal. Itt valóban az orosz fajnak, s éppen az írók a dosztojevszkijek, tolsztojok, a gogolok és gorkijok orosz nagy nemzetének, a végtelen volgai orosznak, a muzsiknak a lelke árad tovább, s mint valami nehéz illat, valami kábító s megzson- gító beidegzettség ebben a kis magyar fiúban. — Sírtak az orosz népek, mikor eljöttem, Gusztáv, Gusztáv ne menjen el, mert úgy megszoktuk magát, hogy ily jó szomszédunk volt, s nem lesz többé ily jó szomszédunk, ha elmegy. Sírtak, igazi jó népek voltak, rosszat az orosz népre nem tudok mondani. Mit mondanak az oroszok a magyarokra? Az eltávozottak az ittma- radottakra? Láttam a magyar asszonyokat, s férfiakat, akik eleresztették orosz foglyaikat. A bátya felsőbbségével, a néne anyáskodásával adtak nekik tarisznyát az útra; megveregették a vállát s megszorongatták kissé kedélyesen és tréfásan a kezét, s úgy eresztették el, sajnálva a jó dögöst, az ingyenmunkást. De nem sírtak vele, s nem siratták meg őket. Nem siratta el sem a háziasszonya, aki enni adott neki, jó bőven és sokat, hogy hadd egyen ez a szegény istenadta, de nem siratta meg a proletár testvére sem, mert az meg kissé féltékenyen nézte, hogy az igénytelen muszka leverte s lenn tartotta a napszámokat. y alahogy az orosz élet, az orosz viszonyok gyökerükben kell hogy mások legyenek. Nem értem, nem értem hová lett ebből a fiúból a magyar hányavetiség, az egyéniség magyar szilajsága, a temperamentum magyar sistergése. Megkérdem tőle, hogy a fogság, a nyomorúság, vagy az orosz nép jósága hat legjobban az emberekre? Tud a magyar ember ott kinn jó lenni egymáshoz? Tud összetartani, együttdolgozni? Tudja sajnálni és szeretni egymást? Tudja azt, amit itthon nem tud? — Én szerintem — mondja csendesen, egyenesen ülve, mint egy nyársfa —, aki rossz érzéssel volt felebarátjához, megtanította a fogság, mert én nem tudok rosszul gondolni felebarátomra. Voltam fogságban beteg is, sokat szenvedtem. Jött hozzám egy zsidó ember, vett nekem egy fehérkenyeret és tejet, és leült hozzám beszélni, úgy ápolt. Es mi magyarok mind együtt voltunk, és elmondtuk egymásnak szenvedésünket és mi szerettük egymást. Tetvesek voltunk; semmi, és mindenki jó volt. A bezsencek nélkül meg sem éltünk volna: (akik menekültek Galíciából) kenyeret adtak a szenvedő fogolynak, mert látták, hogy talán elpusztultunk volna. Emberi érzése csak annak van, akinek semmije sincs. És mikor éhesek voltunk és gyengék, megállottunk a vonat mellett, s néztünk a vonatra, s az utasok kinéztek az ablakon és kidobtak a szegény foglyoknak néhány kopeket, s úgy tudtunk venni magunknak valamit. Most jön az igazi krisztusi kor. Az emberek megértik a szenvedőket és egyenlők lesznek. Meglesz az új élet, meglesz. Ez a régi ki fog halni lassan, és az új kor be fog következni. Mi már leszámoltunk az élettel, nem azt kell nézni, ami nekünk jó, hanem, ami a gyerekeinknek. Mert én szenvedtem sokat: sokat szenvedtem, de ki tudja megmondani, hogy mért szenvedtem én azt: a későbbi emberek már ne szenvedjenek úgy, mint mi szenvedtünk. Aztán így szólt: — Most kell az igazságot csinálni... csak az igazságot kell tudni, akkor a törvény is megvan ... Azt úgy gondolom, hogy akiben a jóság megvan, az megleli az igazságot, és aki az igazságot tudja, az úgy gondolom, tudja a törvényt. söndesen ültünk, mert én jegyeztem szóról szóra a szavait, ceruzával írtam a papirosra, s ő ezzel nem törődött, nem is látta, befelé élt és befelé nézett s aztán így szólt; lassan és bölcsen és csöndes szóval szólt: — Itt csak a jóság segít... Ránéztem, olyan volt, mint egy pátriárka, mint a krimi puszták nomád aggastyána: ez már megint izig-vérig magyar volt s ősi. Ez a fiatal gyerek, alig huszonöt esztendős, a fogság alatt aggastyánná érett, tudása lett neki, s hozott a magyar világba valami szent és nagy, * és örökös értéket. Fáklya, 1919. május 1.
