Tolna Megyei Népújság, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-04 / 80. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1958 április 4. Csonka kézzel, egészséges szívvel Megbélyegzett emberek voltunk... — Asszonyom, legyen erős. ;. Talán jobb lenne, ha le is ülne... A kis szőke asszonyka elfehére- dett. Az „asszony” jelző inkább csak két gyermeke után illik rá, hiszen még olyan fiatalos, üde kinézése van, mintha még tegnapelőtt érettségizett volna. Szíve a „torkában" kezdett dobogni, gyerekes, ideges mozdulatokat tett meglepetésében és értelmetlenül bámult az idegenre, aki hirtelen betoppant hozzá a konyhába. Az idegen, látva az asszonyka zavart- ságát, maga is elvesztette nyugalmát, izgatottan kereste a szavakat és nem jött ki belőle értelmes mondat: — A keze ... De legyen erős .. . A férje.. — Szent ég, csak nincs valami baja? ... Beszéljen. Mi van a férjemmel? * Másnap már ott volt a kis szőke asszony is a kórházban. Férje akkor kezdett eszmélni. Szájaszéle valósággal megkövesedett a láztól, égő kínok gyötörték. Az asszony, amint meglátta a vastag kötésbe bugyolált karokat, rajta a vérfoltokat — ájultan esett az ágyra férje mellé. Az ápolónők vették kezelés alá. — Talán még nem is kellett volna neki megmondani — mondotta a férj, amint nézte a megrémült feleségét. — Ha már én ide is kerültem, legalább neki ne okoznék gyötrelmeket. Kínozták a fájdalmak, de önkéntelenül is magához akarta ölelni feleségét, hogy egy forró csókkal vigasztalja, hogy eltűnjenek fiatal, halvány arcáról azok a ráncok, amelyek akkor még nem voltak ott, amikor egy hónapja elbúcsúztak. De egyik karja sem mozdult, hanem az erőltetésre még élesebb fájdalmak hasítottak karjaiba s az egész testébe. Észreveszi, amint felesége magához tér s mindjárt megerednek könnyei. Zokog: — A-a-apu-kám ... A férje erőt vesz magán, összeszorítja fogait és úgy fojtja vissza fájdalmait. Mosolyt erőltet ajkára, hogy azzal is vigasztalja feleségét: — Ne sírjál szivecském, hiszen nem történt olyan nagy baj. Erre maga is majdnem elsírta magát; hogy mondhatott ilyet, hogy „hiszen nem történt olyan nagy baj1’, amikor ottveszett a robbanásnál mindkét kezefeje. Aztán megint feleségére tekint s hogy ne fájdítsa a kis asszonyka szívét kínzó fájdalmaival, ismét csak erőt vesz s elmosolyintja magát: beszélsz, mintha csak egy horzsolás lenne rajtad. — Könnyen veszem. Hát mondd anyuskám, adjam búnak a fejem? Ami megtörtént, azt már úgy sem lehet visszacsinálni. * Végeidé járt a tanítási év, már nem tudtak új tanítót odahelyezni kisegítőként. A kis falucskában a tanító-feleségre maradt mind a két tagozatnak az oktatása. Délelőtt az egyiket, délután a másikat tanította és ugyanakkor neki is ott volt a két gyermeke. A fiatal üde- sége hirtelen eltűnt és látszatra legalább évtizedet öregedett. De dől gozott, tanított, hiszen a megélhetés gondjai most teljesen az ő nyakába szakadtak. A család tragédiájának híre hamar szétfutott a környéken s egyszer váratlanul névtelen levelet kapott. Pár szó volt az egész: „Kedves Csöpike, osztozom nagy bánatában, bár csak tudnám enyhíteni fájdalmait.” Aláírás: Egy leánykori udvarlója, aki még most sem feledte , a régi, kedves emlékeket. Az asszony mégegyszer elolvasta a levelet. Nem akart hinni szemének és nem tudta elképzelni, hogy vajon mit jelentsen ez a váratlan részvét — az ismeretlen ismerőstől. Kutatni kezd a leánykori levéltárban. Keresi a diák-hódolók leveleit, próbálja azonosítani az írást. Végül egyezik: — Igen, a Zoltán írta. Micsoda kedves tőle ... Nem felejtette el ígéretét... A Zoltán még egyetemista korában udvarolt, az érettségi előtt álló Csöpikének. Akkor már a mérnöki oklevél közeli várományosa volt. Házasságot is ígért, de volt egy kikötése, hogy Csöpike ne dolgozzék tovább, ne menjen pedagógiai pályára, hanem legyen „csak” feleség. Csöpike viszont nem tudott lemondani élete nagy céljáról, hogy egyszer majd ő is magyarázni fog a kis éretlen gyermekeknek, tanítani fogja őket — élethivatásképpen, így aztán elváltak útjaik. Nem haraggal, hiszen még azt is megfogadták, hogy egész életükben gondolnak majd egymásra és ha a sors úgy hozza, segítenek egymás bajain. Kis idő múlva ismét levél érkezett — Zoltántól. Ebben a részvét mellett már célzások is voltak a szerelemre, a vágyódásra és ez már kezdett gyanússá válni az asszony előtt. Meg is jegyezte magában: — Nem értem ezt a Zoltánt... Ez már nem volt benne a fogadalomban. Hiszen örökre elbúcsúztunk egymástól és csak mint jó barátok enni. Etetni és gondozni kellett, mint a kis csecsemőt. A feleségnek több gondja-baja lett vele, mint a két apró gyermekével. Ráadásul kö zeledett az új tanév, amikor a tanítás miatt még több fáradalmas elfoglaltságra volt kilátása. Ugyanakkor ismét levelet kapott Zoltántól: „Csöpikém, tudom, hogy az életed boldogtalan, szépségedet, bájosságodat megemészti a sok munka. Fiatal vagy még és egy rabságos élet van előtted. Szeretlek... Boldoggá akarlak tenni —• hagyd ott azt a szerencsétlenül járt embert. Meglásd, a tenyeremen hordozlak. Nem, nem is a feleségem lennél, hanem tündér a kis házunkban. Tudod, a nagybácsim, aki meghalt, rámíratta villáját Pest mellett. Milyen boldogok lehetnénk.’“ Az asszony lerogyott a székre ámulatában. Nem olvasta végig a levelet, csak annyit mondott, hogy: — Te szemtelen, mit gondolsz felőlem. Közben alig volt annyi ideje, hogy a levelet tűzbe dobja, mert közben meglátta az ablakon keresztül, hogy jön az iskola felől férje. A csonkakezű tanító... — Anyukám, gyere csak gyorsan, mutatok valamit. Az asszony megy, követi férjét, alig győzi a lépteket. A férj egyenest a terem felé tart: — Képzeld, megtanultam írni ... Talán megengedik, hogy tovább taníthassak. — Mit... mit mondasz? Nem értem ... — Húzd csak ezt a gumit erre a csonka újjamra. így ... Most húzd alája ezt a krétadarabot. A béna újjára gumizott krétával betűket kezd rajzolni a táblára. Utána számokat ír, majd pedig ábrákat rajzol: — Na látod? Megy ez... Nem is kell, hogy enne! jobban tudjak írni. Ezzel már taníthatom a gyermekeket. Az asszony egy darabig csak nézi a telefirkált táblát és férjének boldog arcát, aki körülbelül olyan örömmel „dicsekedett“’ most, mint amikor a kis elsősnek először sikerül leírni a nevét. Aztán átölelte férjét: — Én meg majd megcsinálom helyetted, amit te nem tudsz. Mert azért az a hüvelykújj mégsem helyettesítheti a tíz újjat — mondta és csókolni kezdte férje homlokát, amelyen valósággal gyöngyözött a verejték a nagy munka után. Boda Ferenc 1950 — az első tanácsválasztás óta tanácstag Keszőhidegkúton Dávid Gyula. Nyilvánvalóan nem érdemtelenül választották meg másodszor is, tudja róla a község lakossága, hogy kevés tanácstag dolgozik olyan szorgalommal, mini ő. Talán frázisként hangzik, hogy • tanácstagi teendőit azért végzi köz- megelégedésre immár nyolc éven keresztül, mert éppoly természetesnek tartja kiállni a nép ügyéért, mint munkáját becsületesen elvégezni munkahelyén, a vasúton. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy a nép érdekeiért akkor is kiállt, amikor azért a börtönnel fizettek. Hogyan is történt? Annyi év távlatából nehéz a visszaemlékezés, de Dávid Gyula, az életerős férfi nagyon is élénken emlékszik rá. Akinek hasonlóban volt része, az tudja, hogy azt nem lehet elfelejteni egy életen át. Húsz évvel ezelőtt történt, 1938-ban. Dávid Gyula egészen fiatal ember volt még, az akkori Horvátországban, Hercegszőlősön teljesített szolgálatot a vasútnál. Az utolsó „régi jó, békebeli év” ott sem teremtett valami rózsás helyzetet a munkásság számára. Ez vezette Dávid Gyulát is a Szociáldemokrata Pártba. Éppen az aratás előtti illőkben állt a közeli uradalom, ahol az idénymunkások a legnyomorúságosabb körülmények között voltak elhelyezve. Bérük éppoly nyomorúságos volt, mint a szállásuk. Az aratók zúgolódtak nyomorúságos helyzetük miatt és ez az ottani munkásoknak is tudomására jutott. A pártvezetőség kiadta a jelszót: „Ki kell menni az aratók közé agitálni, segíteni, rábírni őket a sztrájkra.’“ Ilyen agitációs feladatot kapott Dávid Gyula is két másik elvtársával együtt. Vasárnap délelőtt éppen szabadnaposak voltak, kimentek a pusztára az idénymunkások közé. Talán egy óra sem telt el, az intézőnek a fülébe jutott, hogy idege, nek járnak a pusztán, lázítják az embereket. Nyomban a csendőrökért telefonált. Az agitátorok arról beszéltek az aratómunkások között, hogy lépjenek sztrájkba, így tudják csak elérni, hogy sorsukon javíthassanak. Az alkalom is kedvez nekik, maholnap megkezdődik az aratás és a földbirtokos inkább teljesíti a követelést, mintsem kár érje a sztrájk miatt. Erre toppantak be a csendőrök. — Majd adunk nektek, vörös gazemberek ... Lázítotok? No, várjatok csak... És mivel a horvát csendőrök sem voltak szelidebb lelkűek, mint magyar kollégáik, ugyancsak beváltották ígéretüket Ez az, amit nem felejt el soha Dávid Gyula. A verést, amit a hercegszőlősi csendőrömön kapott. Arra vigyáztak, hogy a verésnek ne legyen külső nyoma, amire esetleg a tárgyaláson hivatkozhatnak. Homokzsákkal ütöttek-vertek szakszerűen. Ä tárgyalásra ezzel az útravalóval bocsátották őket: — Aztán, nehogy eljárjon a pofátok, mert ha kiszabadultatok, megkapjátok mégegyszer... A bíróság nem szabott ki rájuk börtönbüntetést, de állandó felügyelet alá helyezték őket. A kiszabadulás után megtudták, hogy amit tettek, nem volt hiábavaló, mert az uradalom részesaratói mégis csak kiharcolták a nagyobb fizetést. Legalább ez adott elégtételt Dávid Gyulának és társainak a csendőrségen töltött borzalmas napokért. 1941-ig rendőri felügyelet alatt állt Dávid Gyula, amikoris a Délvidéket Magyarországhoz csatolták. Akkor áthelyezték Erdélybe és így elvesztették szem elől. A fel- szabadulás Pécsett érte, és 1945-ben belépett a Kommunista Pártba. Keszőhidegkútra 1946-ban került. — Én tudom, mit jelentett a felszabadulás — mondja, miközben a régi élményekről beszélgetünk. — Az úri rendszer mindenütt kizsarolta a munkásságot, akár itt, akár más országban. A nép jólétét akartuk, azért mentünk a pártba, azért szenvedtük el a verést, de a magunk erejéből csak kevésre voltunk képesek. A szovjet hadseregnek kellett jönni, a felszabadulásnak, hogy valóban más legyen a munkásnép élete. Amíg nem jött a felszabadulás, megbélyegzett emberek voltunk, de elviseltük, mert tudtuk, hogy a nép érezni fogja a gyümölcsét... és reményünk, küzdelmünk nem volt hasztalan ... Bognár István — Tudod anyukám, csak a két kezemfeje maradt oda... De én megmaradtam ... Azt mondják az orvosok, hogy talán még az egyik újjamat is sikerül megmenteni. Meglátod, tudok én még tanítani. — Ilyen könnyen veszed? Úgy maradtunk. A nyári szünetben hazavitték a kórházból a tanító-férjet. Egyik karja akkor már nem volt kötésben. Ezen megmaradt a béna hüvelykújj. Magatehetetlen volt teljesen. A feleség nélkül még egy falat kenyeret sem tudott megKépviselöi beszámolók, békegyűlések Lázas készülődés előzte meg Győré községben a békegyűlést, amelynek előadója Vass Istvánné országgyűlési képviselő, az országgyűlés álelnöke volt. A kultúrházban ötszáz ember szorongott, a kultúrház előtt is voltak vagy százan, akiknek bent már nem jutott hely. A község lakossága nagy szeretettel fogadta Vass Istvánné elvtársnőt. Megérkezésekor a vendég- szeretet jeléül frissen sült kenyérrel ajándékozták meg. A gyűlés után pedig egy bányászcsalád látta vendégül. * Várongon ugyanakkor Szabó Piroska országgyűlési képviselő tartott képviselői beszámolót, amelyre a 420 lélekszámú községből százhúszon jöttek össze. Szabó Piroska vasárnap Dal- mandra látogatott el, ahol ugyancsak nagyszámú hallgatóság gyűlt össze. A gyűlés után pedig egy „vizsgamunkát” kellett elbírálnia. Ugyanis előző napon vizsgáztak a Népfront-bizottság és a nőtanács által rendezett főzőtanfolyam résztvevői és ezalkalommal is ők főzték az ünnepi ebédet, amellyel Szabó Piroska elvtársnőt megvendégelték. * Vasárnap Nagydorogra és Kaj- dacsra látogatott el Vass Istvánné képviselő. Beszámolója után nagyszabású műsort adott az általános iskola tanulóifjúsága, jól sikerült ének- és táncszámokkal. A műsor összeállításáért a tánccsoport, illetve az énekkar jó szerepléséért elismerést érdemel Gál Endréné és Kishonti Béláné. Este Kajdacsra látogatott el Vass Istvánné elvtársnő, ahol 350 főnyi hallgatóság részvételével folyt le a békegyűlés. A gyűlés után a termelőszövetkezet KISZ- szervezete adott önállóan kultúrműsort. A nagydorogi és a kajda- csi gyűlésekre részletesebben is kitérünk majd. * Bognár József egyetemi tanár, országgyűlési képviselő Szekszár- don, a felsővárosi gazdakörben tartott beszámolót telt ház előtt. A gyűlés résztvevői felsővárosi dolgozó parasztok voltak legnagyobb részben, de a város más részéről is sokan végighallgatták Bognár József beszámolóját. A HUMOR VILÁGÁBÓL VÁNDORMADARAK KÉP A JÖVŐBŐL • \ i : ; K í * A ' — Helikopter szárnyán utazott és most képtelen egyenesen repülni. Ki korán kel... Nem biztos, hogy aranyat lel. — Ne sírj Bözsi, a te ötleted volt, hogy a Holdba jöjjünk nászútra.
