Tolna Megyei Népújság, 1958. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-27 / 99. szám

Lesárjuk a vitát

a fiatalok magatartásáról

Lapunkban körübelül két hónap óta vita folyik a fiatalok neveléséről, ifjúságunk magatartásáról. A vitát Cséke Miklós „Ifjúságunk védelmében” című cikke indította el, s mivel az kizárólag a középiskolás fiatalok problémáival foglalkozott, a többi cikkek, a hozzászólások is a diákokról szóltak. így a vitát lezárva, mi is a diákfiatalok magatartásának kérdésével kívánunk foglalkozni, természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen az élet már eddig is számos olyan problémát vetett fel és fog felvetni a jövőben is, amellyel részletesen foglalkozni márcsak azok tei’jedelmessége miatt sem lehet. így inkább összefoglalni akarjuk a vita tanulságait és általános következtetéseket levonni, s ezzel is teret nyújtani ahhoz, hogy a jövőben, ameny- nyiben a szükség úgy kívánja, szóljunk fiataljainkról, akár dorgálva is, ha ügy szükségeltetik, de mindenképpen segítőszándékkal, elsősorban azzal az igénnyel, hogy a fiatalokban lévő lelkesedést, szép szándékot, jótulajdonságokat továbbfejleszteni előmozdítsuk és a magatartásbeli vadhajtásokat lenyesegetni segítsük.

sősorban a gimnazistákra vonatkozik — hallani sem akar arról, hogy érettségi után fizikai munkát végezzen, hanem keresi az íróasztalt, amely mellett majd helyet foglalhat. Ismerek olyan diákokat, akik kevesebbnek érzik a fizikai dolgozókat, sőt szüleiket is, mert azok nem jártak középiskolába. Mintha a középiskola az érettségi bizonyítvány többé, különbbé tenne valakit? Arról lehet szó, hogy műveltebbé, de hogy többé, *zt még feltételezni is nevetséges. Egyszer egy ismerősöm egy vita során azt mondta: „Láttam én már diplomás szamarat és láttam okos embert is, akinek csak négy elemije volt.’“ Megállapításához nem férhet kétség.

JUHÁSZ GYULA a Délmagyar- ország című lapban egy helyt a következő igen szellemes és megszívle- 'endő megállapítást tette: „A mi

diákjaink előbb megtanulják mi a másodfokú egyenlet, mint azt, hogy

mi az elsőfokú teendő (ha az idézet nem egészen pontos, elnézést kérek érte — a lényege ez). Ez a megállapítás egy kicsit még ma is érvényes. Mi az elsőfokú teendő? Fiataljainkat a munka szeretetére nevelni, a tanulásra, hiszen most ez a „munkájuk", de megszerettetni velük a fizikai munkát is. Úgy nevelni őket, hogy az általuk élvezett javak megteremtésében maguk is tevékenyen részt vegyenek (ez még nem fog a tanulás rovására menni), tiszteletre nevelni őket az idősebbek iránt, mert lehet, hogy az idősebbek közül számosán nem olyan „műveltek” mint ők, de azt tudomásul kell venniük, hogy az idősebbek teremtik meg a lehetőségét a diákok művelt emberekké való válásának.

Pedagógusaink eddig is ezen fáradoztak, s ezen fáradoznak most is, s ehhez adja meg nekik a segítséget az egész társadalom.

Letenyei György

KÖNYVISMERTETÉS

MINDENEKELŐTT azzal kell kezdeni, hogy fiatalságunk zöme nem rossz, csupán elenyésző kisebbség az, amelynek viselkedése, felfogása, életszemlélete, súlyos aggodalomra ad okot. A túlnyomó többség alapjában jó, azonban számosán magukban hordoznak rossz tulajdonságokat, amelyek ellen maguk a fiatalok is küzdenek. Az ellenforradalom és az azt előkészítő időszak eszmei zűrzavara nem kerülte el a fiatalokat sem, sőt a mi fiataljaink közül elsősorban a diákokat zavarta meg. Az ellenforradalom leverése után megalakult és harcban született KISZ szervezetek legelső teendőjüknek tekintették a diákok helyes szemléletének kialakítását, a zűrzavar megszüntetését. A pedagógusok többsége is segített ebben s ma már megállapíthatjuk, hogy a munka sikeres volt, sokkal előbb, mint annakidején remélni lehetett, tisztázódtak az ellenforradalom által felvetett problémák.

Amint már előbb is mondottuk, vannak azonban olyan vonások a diákok magatartásában, amelyeket megszüntetni sürgető kötelesség. Ilyenek: az önteltség, az önelégültség, a cinizmus, és az idősebbek lebecsülése, az idősebbekkel és azok munkájával szembeni tiszteletlenség, hogy csak a legfontosabbakat soroljuk fel. A hibákat tehát tudjuk, következő lépésként vizsgáljuk meg, mik az eredendő okai ezeknek a hibáknak?

Nem sikerült megállni...

Gádor Béla: Néhány

Gádor Béla arcképe

Amikor a kiadóval közöltem, hogy gyermekkori élményeimből óhajtok összeírni egy kötetre valót, első kérdése az volt:

— Humoros lesz a könyv?

Én erre így válaszoltam:

— Ha meg tudom állni, nem lesz humoros...

első szerelem története

A könyv készen van és szomorúan kell megállapítanom, hogy nem tudtam megállni és a könyv mégis humoros lett. Tudja a jóisten, hogyan történik az ilyesmi! Pedig telve voltam a legjobb szándékkal. Az én gyermekkorom sem volt szakadatlan népünnepély, éppen úgy, mint a másoké. Jóval több abban a könny, mint a mosoly. S ezek az édes-bús emlékek igen alkalmasaknak látszottak arra, hogy végre olyan kedvemre való könyvet ka- nyaríthassak belőlük, amely nem megnevetteti, hanem megríkatja az olvasót. De hát nem sikerült. Valahogy úgy áll a dolog, hogy a legfájóbb emlék is, ha átkerül az Un. humorista különös agytekervényein, elgörbül valahol, míg a papírra ér. Régen sejtem én már azt, hogy a humorista a legszemérmesebb lírai költő és ez a magyarázata az ő sajátságos tevékenységének. Egyszóval, az olvasót nem éri csalódás, mert humoros könyvet kap a kezébe. Csalódás csak engem ért, mert ismét nem sikerült egy igazán szívszorongató könyvet létrehoznom...

De ha mégis lesz netalán olyan olvasóm, aki a nevetés mellett ejt egy-két könnyet is, őt fogom szeretni a legjobban, ő lesz a legközelebb a szívemhez.

Fodor József:

Piros levél

Csend, alig mozdul a vén lomb a fán,

A galy alig inog,

Tán a világ alszik, s a gond talán,

S a sors, a rossz, konok.

Lágyultan csügg a lélek, szendereg, Mosolyg, néz s megbocsát,

S mint ágyból kelt, éli a lágy, meleg.

Késő nap viga szát.

Mert hánykódik az ember, s furcsa, tört,

S úgy teng, bolyg néhanap,

Pedig szív, test ép és kedves a föld,

De titkos bú harap,

S egy édes omlás, mint kin nagy seb ült;

S zsong s hal, hogy leveszik,

S mint galy, lombbal, gyümölccsel terhesült. Könnyül, mint vetkezik,

Mert elszed az élet ezt, azt — sebaj! Motoz, siet, emel

Gyérül a kedv, tánc és gyérül a haj S fogysz, fogysz valamivel.

Imént hullt egy, közel — mily egyszerű! — Holnap követi más.

Majd, ki e langy nap süt, ma, halk derű, Mész te is, mint szokás.

Ám mit se bánd, nézd; hull s hal a levél.

S mily piros és vidám,

Mert merjen, izzón, éljen aki él,

Mint szép bolond csatán.

Nyílj és pirulj, míg fogytig ér erőd,

Jöjjön, mi közeleg,

Éld a friss, friss tavaszt s késő verőd,

Mint itt e halk meleg.

A halk meleg, a bohó fény-vihar,

Illatos puha hév,

Málló levél, mely bánatot kavar,

Kedves kései év,

Könnyű idők, halk gondolattalan Séták, dús ízeik,1

Mik közt feledve és vígan suhan:

Hogy mi követ kezik.

A

Április 22-én töltötte be hatva- rndik életévét a ma is fáradhatatla- tul fiatal, töretlen gerincű férfi, a zociálizmust izzó szenvedélyességét igenlő költő, akinek példáján fia- al költőnemzedékünk nevelődhet és levelödik is: —• Fodor Józsf.

Fodor József példája annak a kötőnek, annak az embernek, aki in- :ább választja a nyomort, az üldöz- etést, de a nép ellenségévé nem vá- ik soha — ilyen ember és költő volt i Horthy-korszak idején; példája innak a költőneu és embernek, akit láttérbe lehet szorítani, de elnémítani sohasem — s még kevésbé zzembef ordítani népével, népének Igazával — ilyen ember és költő volt akkor, amikor évek során át \\ elnémítani igyekeztek és háttérbe- izorították azok, akiknek emberi magatartásuk, költészetük, világnézetük a nagy megpróbáltatás ide* jén könnyebbnek bizonyult Fodor Józsefénél.

Az ellenforradalom idején nem vált árulóvá, mint számosán azok közül, akik érdemtelenül és anyagi juttatásokat nem átallották elfogad* ni attól a rendszertől, amelyet a vi* harban megtagadni siettek, akik sokkal inkább helyezkedésükkel semmint tehetségükkel fémjelezték egy időn át a magyar költészetet. Az ellenforradalom leverése után első* nek állt Fodor József a párt mellé és irodalmi tevékenységével hasznosan szolgálta és szolgálja mindmáig a szocializmus ügyét. Hatvanadik szü* letésnapján a népköztársaság Elnöki Tanácsa által adományozott kitün* tetés mellett egész népünk üdvözli Fodor Józsefet, mai irodalmunk nagy alakját.

AZ EGYIK feltétlenül a fiatalok elkényeztetettsége. Kezdődik ez már a kisgyermeknél, mint arról Surdy Kálmán vitacikkében beszélt, folytatódik a nagyobb diákoknál, akiknek az élet a tanulási lehetőséget tandíjkedvezményeket, sőt ösztöndíjakat szinte tálcán nyújtja, a szülők megváltozott anyagi helyzete a középiskolákban való továbbtanulást lehetővé teszi, az iskolaszerek megvásárlását, a jó ruhát, stb. úgyszintén, s hála a népi demokráciának, ma már szinte teljesen kiveszett az a diáktípus, aki délelőtt iskolába járt, délután pedig valami munka után kellett néznie, hogy taníttatási költségeinek megteremtését elősegítse. Az iskoláknak korszerű felszereléseik vannak, nem hokkedlin kell gubbasztani, mint 1945-ben (akik akkor jártak iskolába, talán még emlékeznek rá).

Az élet elkényezteti a fiatalokat, s köztük a diákokat. Nem kell meg- küzdeniök a tanulási lehetőségekért, és az iskolábajárás anyagi feltételeinek megteremtéséért. Ez aztán segíti a cinikus életszemlélet kialakulását. Nem kisebb jelentőségű az eddig elmondottaknál az idősebbek lebecsülése. Ez rendszerint együtt jár a fizikai munka lebecsülésével. Az a diák, aki középiskolába jár — ez elBalatonfüreden egy ismeretlen férfi lép az asztalomhoz, elnézést kér és ezt mondja:

— Bocsánat, nem Csányi Lászlóhoz van szerencsém?

Éppen csak bólintani van időm, a következő pillanatban megragadja a kezemet és átölel, hogy ropognak a csontjaim.

— Szervusz, — harsogja vidáman — nem ismersz meg? Én vagyok a Pintér Feri!

Nem emlékszem, de nincs annyi lelki erőm, hogy ezt bevalljam. Ezért zavartan csak ezt dadogom:

— Igen, te vagy a Pintér Feri... hát ez nagyon kedves.

Természetesen rögtön az asztalomhoz telepedik s mesélni kezd, vidáman és hangoskodva.

— A legjobb barátok voltunk Győrben, együtt diákoskodtunk, emlékszel? Igen, a legjobb barátok, még az iskolában is egymás mellett ültünk, emlékszel? A futballcsapatban is együtt játszottunk; barátom, micsoda jobbszélső voltál!

— Soha nem voltam jobbszélső, — mondom rekedten, mire felkapja a fejét:

— Nem emlékszel?

A régi

Mit tagadjuk, nem emlékszem. De ő beszél, neveket mond, tréfás történeteket idéz fel, melyeknek állítólag mi ketten voltunk a hősei. Magamba roskadva, tele bűntudattal ülök mellette s homlokomat ráncolva gondolkozom, de semmi sem jut az eszembe. Pintér Feri pedig egyre zavartabb lesz, valószínűleg látja rajtam, hogy egyetlen közös emlékünk sincs, még rá sem emlékszem. S ebben a pillanatban valami emberfeletti szánalom fog el; legszívesebben térdre esve kérnék tőle bocsánatot, amiért annyi fontosabb történt velem, hogy közös diákéveink teljesen kiestek az emlékezetemből. Helyette azonban bátortalanul ezt mondom:

— Hát arra emlékszel-e, amikor csónakázni mentünk a Dunára?

— De mennyire! — kiáltja vidáman, azonban nem engedem szóhoz jutni, könyörtelenül folytatom:

— Egyszer elvittük a Dórát is, emlékszel? Dóra a Nádorvárosban

barát

lakott és mind a ketten udvaroltunk neki, haza is együtt kísértük, de beléd voit szerelmes, az ám, beléd, — teszem hozzá, hogy még jobban a kedvébe járjak. — Na és az a zsúr az Olajos Ákoséknál, emlékszel? Borral öntöztük mega virágokat és te egy üveg konyakot beledugtál a zongorába. Nagy muri volt!

Most már belejöttem; folyékonyan és szemérmetlenül hazudok.

— Na és arra emlékszel-e, amikor egyszer fogadásból december elején megfürödtünk a Dunában? Persze mind a ketten remek sportemberek voltunk, a futballcsapatban én voltam a jobbszélső, nem azért mondom, de micsoda jobbszélső!

Barátom az elején hitetlenkedve néz rám, aztán egyszerre elkapja az ifjúkor emlékeinek sodrása; vidáman felnevet, néha az asztalra üt és ezt kiáltja:

— Milyen remek memóriád van!

— Boldog idők voltak, — mondom és sóhajtok, mint aki már csak az emlékeiből él.

Egy pillanatnyi csend támadj mind a ketten gondolkozunk. S egyszerre valami oktalan vakmerőség lesz úrrá rajtam; olyan vagyok, mint egy oroszlán.

— És emlékszel a Ferenci Viktorra, aki a fizikát tanította? Egy-, szer elhoztad az órára az apád vadászpuskáját. Ott szorongattuk a pad alatt és váratlanul, hehehe, elsült a puska. Még egy ablak is betörött! Emlékszel a Ferencire, hogyan ugrott le a katedráról?

Egy pillanatig megrökönyödve néz rám, aztán kitör belőle a nevetés.

— Remek! — kiáltja —, hogy neked micsoda memóriád van! — Harsogva kacag és odaszól a pincérnek:

— Egy liter bort, de a jobbikból! — Aztán hozzámfordul s mintegy magyarázatként mondja, még mindig nevetve:

— Erre aztán iszunk egyet. A legjobb barátok voltunk annak idején, nem igaz?

És kacagunk, mind a ketten, felszabadultan és boldogan.

CSÁNYI LÁSZLÓ -A